Frontmozi-vetítéssorozatunk novemberi alkalmán Szőts István 1947-es alkotását tekinthették meg a Kino Café Moziba látogatók.

A film előtt Békés Márton, a Terror Háza Múzeum kutatási igazgatója Pintér Judit filmkritikussal beszélgetett.

Pintér Judit elmondta, az Ének a búzamezőkről egy neorealista vonásokat felvonultató filmdráma. A filmkritikus hangsúlyozta: a mű elkészültének körülményeihez hozzátartozik, hogy Szőts 1942-ben az Emberek a havason című munkájával megnyerte a legjobb művészi film díját Velencében, ami után sok helyről megkapta, hogy „könnyű volt az erdélyi havasok között szép filmet csinálni”. Ennek hatására már 1944-ben elhatározta, hogy az Alföldön is fog egy hasonló minőségű alkotást készíteni. Ezenkívül többek között a korai némafilmek is inspirálták – tette hozzá Pintér, aki azt is kiemelte: ez egy olyan filmdráma, amelyben a képeknek olyan fontos szerepe van, amilyen ebben az időszakban magyar filmekre szinte egyáltalán nem volt jellemző.

Békés Márton elmondta, az este folyamán bemutatott mozi egy Móra Ferenc mű filmes adaptációja, amit egyáltalán nem volt könnyű vászonra vinni, és a nézői fogadtatása sem volt kifejezetten pozitív. 

Pintér Judit szerint Szőts István azért is választotta ezt a témát 1944-ben, mert szerette volna bemutatni, hogy a pacifizmus és a magyar föld szeretete a háború kellős közepén is fontos. Arról is beszélt: a Móra-regényből készített Szőts-féle forgatókönyvet 1944-ben azért nem fogadták el, mert az egy hadifogságból hazaérkezett magyar paraszt felesége és egy itt lévő orosz hadifogoly szerelmi viszonyáról szólt, amelynek a végén a megcsalt férj és az orosz katona kiegyeznek. Ez ’44-ben, sőt később – a Vörös Hadsereg háború alatti nők elleni erőszakos cselekedeteinek emléke miatt –, ’47-ben sem ment át a cenzúrán, így végül gyakorlatilag az orosz szál nélkül került a vászonra.

A filmkritikus kiemelte: az alkotás 1948-ban a nyitó, búzaszenteléses jelenete miatt mégis betiltásra került, méghozzá személyesen Rákosi Mátyás utasítására. A filmszalagot ezt követően dobozba zárták, és hivatalosan csak évtizedek múltán lehetett újra megnézni. A rendező 1956-ban emigrált, és Ausztriában csinált ún. kultúrfilmeket. Hozzátette: a magyar film ezzel gyakorlatilag elvesztette Szőts Istvánt, de Sára Sándor, Kósa Ferenc és Jancsó Miklós személyében akadtak azért olyanok, akik követték őt vagy merítettek munkásságából.

A történet röviden: Az első világháborúból hazatérő Ferenc (Görbe János) özvegyember elveszi volt fogolytársa, Rókus özvegyét, Etelt (Szellay Alice). Kapcsolatuk boldog, születik egy közös gyerekük is. Ferenc azonban szörnyű titkot rejt, mert úgy tudja: Rókus azért halt meg, mert nem osztotta meg vele az utolsó falat kenyerét. Néhány év eltelik, és az apa kisfia, Péterke egy falat kenyérért kapkodva féltestvére felé, belefullad egy mocsárba. Ferenc nem bírja a múlt emlékeit magában tartani, és bevallja bűnét a feleségének. Etel megzavarodik, és egy világvégével fenyegető szekta követőjévé válik. Ekkor érkezik a hír Oroszországból, hogy Rókus él, de többé már nem tér haza. A hír csak fokozza Etel elborultságát, és végül a mocsárba öli magát. Ferenc sorsa az, hogy a történtek után is legyen ereje megművelni a földet és felnevelni Rókus és Etel félárváját.