Köszöntő
Köszöntjük honlapunkon!     
 
Gondolkodni nehéz. A legtöbben ezért ítélkeznek.”    
Carl Gustav Jung    

 

Az első világháború vagy az angolszász tradíció szerinti „Nagy Háború” nemcsak az egész XX. századot határozta meg, de árnyéka az új évszázadra is rávetül. Nem túlzunk, ha azt állítjuk: az a világ, amely körülvesz bennünket, valójában 1914-ben született. 
 
Győztesek és vesztesek. Agresszor és áldozat. Demokratikus és diktatórikus. Az 1914 és 1918 között tartó véres küzdelem emlékezetét máig a „háborús logika”, a közvetlenül a háborúhoz köthető, a belőle fakadó értelmezések jellemzik. Száz évnyi távolságból tehát nemcsak kötelességünk, de lehetőségünk is nyílik arra, hogy újragondoljuk mindazt, ami akkor történt.
 
Ismeretterjesztő honlapunk folyamatosan bővülő ismeretanyaggal mutatja be az első világháború eseménytörténetét, meghatározó alakjait, hőseit, a frontok és a hátország világát.
 
AZUTOLSÓESÉLY
2019. március 19.

Alig egy évvel az elvesztett japán háború és az 1905-ös forradalom után II. Miklós Pjotr Arkagyjevics Sztolipint nevezte ki miniszterelnökének. Vele, a világháború előestéjén, a cári birodalom kapott egy utolsó esélyt a túlélésre.

„Gondolkodni kell rajta, mi lehet az az alap, amire az egyeduralom bízvást támaszkodhat.” – írta II. Miklósnak Jermolov mezőgazdasági miniszter 1906 januárjában. A néhány hónappal később miniszterelnökké kinevezett Sztolipin tudta: a birodalom lakosságának több mint háromnegyedét kitevő parasztság. Sztolipin pontot akart tenni a negyvenöt évvel korábbi jobbágyfelszabadítás folyamatára azzal, hogy a földközösségben (obscsina) élő parasztoknak biztosította a közösségből való távozás jogát, a rá eső földrész birtokbavételével együtt. Célja egy olyan kisbirtokos gazdálkodó réteg létrehozása volt (az amerikai farmergazdaságok mintájára), amelynek biztosított a megélhetése, s amely egyben szilárd társadalmi támaszt nyújthat az átalakuló központi hatalomnak. Nem volt ördögtől való a miniszterelnök elképzelése. Ezt később maga Lev Trockij is elismerte: „Ha ezt végrehajtották volna, az orosz proletariátus 1917-ben nem tudott volna hatalomra jutni”.

Sztolipin jó oldaláról közelítette meg a problémát, hiszen a parasztság földnélkülisége a legégetőbb társadalmi probléma volt Oroszországban. Márpedig a parasztság adta a cári hadsereg katonáinak túlnyomó többségét, s a hadsereg egyben a birodalom fennmaradásának záloga volt. Ezt bebizonyította az 1905-ös forradalom is, mivel a cári hatalom csak a szárazföldi erők japán háborúból való hazarendelésével tudta fenntartani a rendet, szükségállapot bevezetésével.

A századelőn a paraszti közösség túlnyomó többsége számára a jobbágyi kötöttség élettapasztalat volt. Jelentős részük a felszabadítást követően városokba vándorolt és gyári munkássá vált. „Belevetették őket a gyár katlanjába, közvetlenül az ekétől szakítva el őket.” – jegyezte meg Trockij a helyzet kapcsán. Elszakadtak a gyökereiktől, és vagy bérkaszárnyákban éltek, vagy pedig kétlaki módon a munkanapokat a gyárakban, a szabadnapokat pedig a földön dolgozva töltötték el.

A tervezetet szinte minden oldalról támadták. A hatalom oldalán állók a változás okozta bizonytalanságtól féltek, attól, hogy az új földbirtokosok lesznek a vidék uralkodó elemei, míg a rendszer baloldali ellenzéke attól félt, hogy a parasztság földigényeinek kielégítésével a kormányzat kiiktatja a rendszerellenesség legfontosabb támaszát. Nem véletlenül jegyezte meg Lenin később: „Ha a sztolipini reformok működtek volna, az orosz proletariátus elveszítette volna legfontosabb forradalmi szövetségesét”. Azaz a parasztságot…

Az 1906-ban meghirdetett reformot a szakirodalom jelentős része eredménytelennek tekinti, holott 1906 és 1916 között a parasztság közel 20%-a lépett ki a földközösségből és vált önálló földbirtokossá. S mindez alig több mint tíz év alatt ment végbe. Belőlük alakult ki az a sikeres kisgazdálkodó réteg, akiket a bolsevikok kuláknak minősítettek és minden lehetséges eszközzel üldöztek.

A folyamatot két esemény zavarta meg. Sztolipin 1911-es meggyilkolása és három évvel később a világháború kitörése. Az orosz cári hadsereg nem állt készen egy háború sikeres megvívására a technikai civilizáció csúcsán lévő Németországgal és hadseregével szemben. Az orosz vezérkar szakértői 1917-et jelölték meg céldátumként, amikorra hadseregük egyáltalán felveheti a küzdelmet a német császári csapatokkal. A félbemaradt társadalmi reformok tovább bonyolították a birodalom helyzetét. Erre figyelmeztette a cárt 1914 februárjában kelt híressé vált levelében Pjotr Durnovo belügyminiszter: „Ha vereséget szenvedünk, aminek lehetőségét egy olyan ellenfél esetében, mint Németország, nem zárhatjuk ki, a helyzet elkerülhetetlenül a lehető legszélsőségesebb formájú társadalmi forradalomba torkollik”.

Az orosz politikai elit – élén az akaratgyenge uralkodóval, II. Miklóssal – nem tanult a történelemből. A hatvan évvel azelőtti krími háború tapasztalatait félretéve, 1914-ben ismét háborúba lépett, felkészületlen hadsereggel és egy olyan hátországgal, amelyet a háború idejére szétfeszítettek a társadalmi problémák. Az orosz politikai elit elszalasztotta az utolsó esélyt, amely a legégetőbb társadalmi probléma megoldására vezethetett volna.

A tervezet megálmodóját Pjotr Sztolipint ma a legnépszerűbb történelmi szereplők között tartják számon hazájában. A 2008-ban sugárzott Oroszország neve című tévéműsor keretében megszavaztatták az orosz állampolgárokat, hogy kik az orosz történelem legfontosabb szereplői. Sztolipin az előkelő második helyen végzett, maga mögé utasítva Nagy Pétert, II. Katalint, de Lenint és Sztálint is.

Balogh Gábor

NÉMET-AUSZTRIAÉSAZANSCHLUSS
2019. március 11.

Az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlásával Ausztria kivált a birodalom testéből, ami nem zajlott zökkenőmentesen. Immár egy évszázada, hogy Német-Ausztriát 1919. március 12-én a nemzetgyűlés a Német Köztársaság szerves részének mondta ki. Ugyanezen a napon, 81 éve történt az Anschluss, amikor Adolf Hitler a Wehrmacht élén bevonult az ország területére, hogy birtokba vegye azt.

A 20. század egyik legnagyobb hatású műve, Robert Musil: A tulajdonságok nélküli ember című regényének cselekménye az I. világháború kirobbanása előtti egy évet mutatja be, e korszak emberének gondolat- és érzésvilágát egy bizonyos Kákánia nevű országban, amelyben az Osztrák–Magyar Monarchiát ismerjük fel. Pontról-pontra sejlik fel a birodalom megsemmisülésének elkerülhetetlensége és ez a feszültség nem enyhül a regény végére sem. Ez a szorongással teli hangulat uralkodott a bécsi kávéházak vendégeinek körében végig a háború folyamán és az azt követő időszakban, amelyet 1919-ben Alfred Polgar, színikritikus, novellista így jellemzett: „A bécsi kávéházak mindig is Bécs életének központjai voltak, most a bécsiek halálfélelmének lettek a központjai”.

Az óriási birodalom felbomlását már semmiféle eszközzel nem lehetett feltartóztatni. I. Károly (a magyar IV. Károly) ugyan tett erre egy gyenge kísérletet: 1918. október 16-án kiadott császári kiáltványában „legfelsőbb beleegyezésével” a Monarchiát egyenlő jogú népek államszövetségévé kívánta volna átalakítani. Pár nappal később, 1918. október 21-én megalakult az Ideiglenes Nemzetgyűlés (Provisorische Nationalversammlung für Deutschösterreich), majd hamarosan elfogadásra került az ideiglenes új alkotmány, amelyben a megszülető államot Német-Ausztria (Deutschösterreich) néven anyakönyvezték. 1918. november 11-én Habsburg Károly lemondásra kényszerült, másnap Bécsben kikiáltották a köztársaságot, kijelentve azt is, hogy az új állam csatlakozni kíván a majdan megalakuló Német Köztársasághoz. A Szociáldemokrata Párt Otto Bauer irányításával szintén ezt a gondolatot képviselte.

Német-Ausztriát sokan gazdaságilag életképtelennek tartották (Gustav Stolper közgazdász elmélete nyomán), mivel az ország területe egy 56 millió fős birodalom szükségleteihez igazodott közigazgatásilag, pénzügyileg és külkereskedelmi vonatkozásban is. Az ipar megbénult, mert elvesztette nyersanyagforrásait, az új nemzetállamok gazdaságilag elzárkózónak bizonyultak. A lakosság száma 6,5 millióra csökkent (az összbirodalom ipari munkásságnak 30%-a, a szénkészletének csupán 0,5% maradt meg), nem beszélve arról, hogy a birodalmi főváros, Bécs 1,6 millió fős lakosságával szintén több szempontból megoldatlan terhet jelentett.

1919. február 19-én nemzetgyűlési választásokat tartottak, amelyet a szociáldemokraták nyerték meg, akik a keresztényszocialistákkal léptek koalícióra. Továbbra is fenntartották az osztrák-német csatlakozás igényét, ami azonban nem egyezett Franciaország gazdasági érdekeivel. Clemenceau 1919 márciusában erre vonatkozóan kijelentette: „Csak azt követeljük tőletek, hogy függetlenek maradjatok, azt tehettek függetlenségetekkel, amit akartok, azonban nem léphettek be újra egy német blokkba és nem vehettek részt egy revansháborúban Németország oldalán”. Hamarosan az Anschluss-ellenes táborba csatlakozott a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság, Csehszlovákia, majd Olaszország is.

A békeszerződés szövegébe ekkor még nem került bele egyértelműen az Anschluss teljeskörű kizárása. Ausztria 1919. június 2-án kapta meg a békefeltételek szövegét, ami az etnikai érdekeket nem vette figyelembe: Dél-Tirol, Dél-Karintia, a Szudéta-vidék, Burgenland elvesztésével fenyegetett, valamint jóvátételi kötelezettségei mellett a hadsereg létszámát 30 000 főre korlátozta. A nemzetközi helyzet oly módon alakult, hogy a magyarországi Tanácsköztársaságtól való félelem miatt az antant hajlott az engedményekre: az 1919. július 20-án átadott békeszerződés-tervezetben többek között már felajánlották a népszavazás lehetőségét Dél-Karintiában, szemet hunytak Ausztria Burgenland iránti igénye felett, valamint jóvátételi kötelezettségeit is eltörölték.

A békefeltételek kedvezőbb volta miatt Karl Renner 1919. szeptember 10-én aláírta a békeszerződést Saint-Germainben, amelynek értelmében Ausztriától elcsatolták Dél-Tirolt, a Szudéta-vidéket, valamint az adriai területeket, azonban Burgenlandot megtarthatta. Az utóbbi tiltakozást váltott ki, és a nyugat-magyarországi felkeléshez vezetett. Az 1920 októberében tartott népszavazás után Karintia déli része és Klagenfurt Ausztria része maradhatott. A saint-germaini békeszerződés 88. pontja megtiltotta az Anschlusst, valamint kikötötte, hogy a továbbiakban a Német-Ausztria helyett az Ausztria államnevet kell használnia. 20 évnek sem kellett eltelnie, amikor 1938. március 12-én Hitler a német hadsereg élén benyomult az ország területére. Másnap, március 13-án törvényileg kimondták a két ország újraegyesítését.

Hollósy Katalin

UKRAJNA,AHÁBORÚSÜTKÖZŐZÓNA
2019. március 6.

Napjainkban háború dúl Ukrajnában, de nem volt ez másképp száz évvel ezelőtt sem: az ország, ami két nagyhatalom közé szorult, próbálta kivívni nemzeti függetlenségét, de a harcokból győztesen nem kerülhetett ki.

Az ukrán nép nemzeti öntudatra ébredése, az I. világháború előtti két évtizedben vette kezdetét, amikor Galícia „narodovec” értelmisége a ’ruszin’ önmegnevezést az ’ukrán’ népnévre cserélte, ezzel is kijelentve azt, hogy az Orosz Birodalom és az Osztrák–Magyar Monarchia népei egyazon nemzetiséget képviselnek. Mindemellett megjelent egy független állam létrehozásának vágya is, ami egyben az ukrán nemzeti mozgalom végső célja is volt. A nemzetiségi kérdést a két nagyhatalom a későbbiek során nem egyszer egymás ellen használta fel. A nemzeti egységtörekvések különféle változatait képviselték a Dnyeper-melléki, valamint a galíciai ukránok, utóbbiak a lengyel és az ukrán területek felosztását, egyetem létrehozását, a két szláv nyelv teljes egyenjogúságának elismerését követelték. Bár a nép széleskörű támogatását élvezték, terveikből egyet sem tudtak megvalósítani, mert az I. világháború közbeszólt.

A Nagy Háborúban az Orosz Birodalom nem titkolt szándéka volt, hogy egyesítse Galícia, Bukovina és a Kárpátontúl „orosz” földjeit, s ezzel kioltsa az ukrán nacionalizmus szikráját. 1914 augusztusában az orosz hadsereg elfoglalta Kelet-Galíciát és Bukovinát, de hamarosan a központi hatalmak csapatai visszavették a területet Lemberg (ma Lvov, Ukrajna) kivételével, amit az oroszok csak 1915 nyaráig tudtak megtartani. A világháború során az ukrán nemzeti egységtörekvéseket hol az oroszok, hol a németek támogatták, abból a célból, hogy emberanyagot szerezzenek háborús hadműveleteikhez. 1914. október 14-én létrejött az Általános Ukrán Tanács, amely a Habsburgok győzelmétől várta az ukrán szabadság létrejöttét. Ausztria–Magyarország támogatta az ún. Ukrajna Szabadásáért Egyesület megalakulását, amely szintén az ukrán államiság eszméjét terjesztette a cári hadsereg ukrán hadifoglyai körében. Eközben a keleti front vidékei, amely Galícia és Bukovina területén húzódott, nagy pusztítást szenvedett el, tömegek kényszerültek lakóhelyük elhagyására.

A birodalmak I. világháborúban történő szétesése kedvezett az ukrán nemzeti mozgalomnak. Az orosz forradalom következtében megingott cári rendszer a kijevi városi képviselőket arra sarkallta, hogy létrehozzanak egy Végrehajtó Bizottságot, amiből később az Ideiglenes Kormány megalakult. 1917. március 17-én létrejött a főként baloldaliakból szerveződő Központi Tanács (Rada), amelynek elnökéül az elismert történészt, M. Hrusevszkijt választották. Ez volt az első olyan szervezet, ami az ukrán nép jogaiért és függetlensége érdekében tárgyalt, ezen belül is azt a célt tűzte ki maga elé, hogy Ukrajna Oroszországon belül autonómiát kapjon: „Szabad Ukrajnát akarunk anélkül, hogy elszakadnánk Oroszországtól.” A Rada támogatóinak száma egyre gyarapodott, kongresszusokat szervezett, földreformot és általános békét hirdettek, ami megnyerte a parasztság bizalmát. A háborús események hatására az oroszok kénytelenek voltak engedményeket tenni, így a Rada 1917. július 3-án II. univerzáléjában sikerült elismertetnie az ukrán autonómiát. A pétervári Ideiglenes Kormány azonban ezt nem sokáig tűrte, korlátozta törvényhozói jogkörét, valamint önrendelkezési jogokat csorbító intézkedésekkel reagált. Az ukrán mozgalom fő támaszát továbbra is a parasztság jelentette, de a Rada hibát követett el azzal, hogy nem teljesítette eredeti ígéretét, ami a föld újrafelosztását jelentette, így elvesztette legfőbb támogatói rétegét, a parasztságot. Emellett egy önálló, nemzeti hadsereg szervezése is folyamatos akadályokba ütközött. Az év során vidékszerte önálló paramilitáris egységek szerveződtek, akiket „Szabad Kozákoknak” neveztek, és amelyek egyre nagyobb népszerűségre tettek szert, ugyanakkor elhatárolódtak a Radától. Októberben tiszteletbeli atamánjuknak választották Pavlo Szkoropodszkij tábornokot.

Az 1917. november 7-i bolsevik hatalomátvétel után Kijevben harcok kezdődtek: az Ideiglenes Kormányhoz hű reguláris csapatok, a bolsevik szimpatizánsok és a Radához hű különítményesek között. A bolsevikok programja feltételezte a nemzetek önrendelkezési jogát, mégis nem állt érdekükben egy önálló Ukrajna létrejötte, amely az egykori Orosz Birodalom hatalmas ipari és mezőgazdasági régióit jelentette. A bolsevikok a Rada hatalmának megdöntése céljából 1917 decemberében Kijevben összehívták a szovjetek összukrajnai kongresszusát, de a paraszt küldötteknek sikerült megakadályozniuk ezt az akciót, így a bolsevik frakció Harkovba költözött. Itt december 25-én egy újabb szovjetkongresszuson kikiáltották az Ukrán Szovjetköztársaságot. Időközben Oroszországból fegyveres erők érkeztek, amelyek a helyi vörös osztagokkal együtt támadást indítottak Kijev ellen. Megkezdődött a polgárháború. A keleti frontról hazatért 300 000 katona a Rada oldalára állt, míg a Szimon Petljura hadügyminiszter irányítása alatt álló irreguláris ukrán hadsereg ugyan 15 000 szabad kozákot és önkéntest számlált, ám harckészültségük mégsem volt elegendő a bolsevikok ellen, akik 8000 szuronyosnál többel nem rendelkeztek, mégis szervezettebbnek bizonyultak. Ezen kívül a vörösök hatékonyabban manipulálták a lakosságot, így a háborút inkább szóval, mintsem fegyverrel nyerték meg: az ukrán katonák tömegesen álltak át az oldalukra. Ekkor derült fény arra is, hogy a Radának a munkások bizalmát sem sikerült elnyernie. Még Kijevben az ellenőrzése alatt álló csapatoknak sikerült elfojtaniuk az Arzenál üzemben kibontakozó munkásfelkelést (Alekszandr Dovzsenko: Arzenál című filmjének témája lett), de egy hét múlva a kormány Zsitomirba menekült. A Rada tehát legfőbb történelmi célkitűzésének nem tudott eleget tenni: nem volt képes arra, hogy bizalmat alakítson ki a maga irányában és egységet teremtsen, ami az önálló államiság legfőbb bázisát jelentette volna.

1917 decemberétől Szovjet-Oroszország és az Ukrán Népköztársaság béketárgyalásokat folytatott a központi hatalmakkal, ami a breszt-litovszki békéhez vezetett. A szerződésben Németország szövetségeseivel együtt elismerte az Ukrán Népköztársaságot független államként, valamint megígérték, hogy kiűzik a bolsevikokat Ukrajna területéről, ennek fejében mezőgazdasági termékeket kellett szállítania a központi hatalmaknak. 1918 február–április folyamán azonban az Ukrán Központi Tanács és a németek közötti viszony elmérgesedett: noha a központi hatalmak elkergették a bolsevikokat, az ukránok nem tudták biztosítani a Németországba szállítandó megígért élelmiszer-mennyiséget. A németek támogatásával így 1918. április 29-én létrejött a hetmanátus, Pavlo Szkoropodszkij vezetésével. A Rada támogatói, két volt szocialista miniszter Vologyimir Vinnicsenko és Szimon Petljura vezetésével egy ellenkormányt alakítottak (öttagú Direktórium), ami szembeszállt a hetmanátussal. 1918. december 14-én a nyugati front összeomlása után a német csapatok kivonultak Ukrajnából, velük tartott Szkoropadszkij is. A Direktórium fegyveres erői bevonultak Kijevbe és kikiáltották az Ukrán Köztársaságot.

A háború vége zűrzavart eredményezett a galíciai területeken is és lengyel-ukrán háborúhoz vezetett. Mindamellett, hogy Ukrajna hamarosan a fehérek és a vörösök egymás elleni harcának terepe lett az orosz polgárháborúban: a Direktórium, a Vörös Hadsereg és a fehérek seregeiben harcoló ukránok egymást gyilkolták azért, hogy a maguk érdekét, saját „Ukrajna-víziójukat” juttassák érvényre. Az ország a harcokból kimerülten került ki, a továbbiakban névlegesen független államként működött. Valójában az 1922-ben megalakult Szovjetunió szerves részeként, a jövőben pedig az általa meghatározott elbánásmódban részesült.

Hollósy Katalin

BLACKJACKKÜZDELMEFRONTONINNENÉSTÚL
2019. március 4.

John J. Pershing – becenevén Black Jack – az amerikai expedíciós haderő (AEF) parancsnoka volt az első világháború folyamán. A tábornoki rangban szolgáló Pershinget Wilson elnök azok után nevezte ki az amerikai erők élére, hogy a hadba lepés előtt közvetlenül Mexikóban bizonyította rátermettségét egy expedíció során.

Pershing 1860-ban született, Missouri államban. Már fiatalon is a katonai pálya felé tekintett. Személyében egy olyan tapasztalt katona került a haderő élére, aki még harcolt az utolsó indiánok ellen is. Pershing türelemmel, de annál nagyobb becsvággyal járta végig a katonai ranglétrát, amelyen ekkor igen lassúnak bizonyult az előrejutás. Harmincas éveiben még csak hadnagy volt. 1889-ben Kubában nyújtott katonai teljesítményéért megkapta az Ezüstcsillagot, majd részt vett a fülöp-szigeteki moro lázadás leverésében. Theodore Roosevelt elnök az 1904–1905-ös orosz-japán háborúba megfigyelőnek küldte az akkor már századosi rangban lévő Pershinget és 1906-ban négyszeres dandártábornoki előléptetéssel jutalmazta.

Keménykötésű, merev férfi volt, személyes problémáit mindig igyekezett magában tartani, gyengeséget nem mutatni. Családjának elvesztése valószínűleg e tulajdonságának egyik legnagyobb próbatétele volt a mexikói hadjárat kezdetén. Nem volt nagy stratégiai elme, de hidegvérű, nyugodt személyisége, az eseményeket könnyen átlátó, sikeres katonatisztté tette. Az expedíciót követően Woodrow Wilson elnök kétcsillagos tábornokká léptette elő teljesítményéért. A világháborús szereplésének egyik legnagyobb teljesítménye talán nem is az elért eredményekben rejlik, hanem abban, ahogyan szembeszállt az angol és francia katonai vezetőkkel. A legmakacsabb szembenálló fél a francia hadsereg főparancsnoka, Pétain volt. Hallani sem akart arról, hogy az amerikai csapatok önállóan működjenek a nyugati fronton. Azt akarta, hogy a csapatokat dobják szét a már jelenlévő francia, brit alakulatok között. Pershing azonban közölte, hogy erre nem hajlandó. Azonnal érzékelte azt a makacsságot, amely elvakította a nyugati front főparancsnokait, s így százezrével küldték vágóhídra katonáikat, teljesen értelmetlenül.

Pershing visszatartotta csapatait, nem engedte őket harci tevékenység közelébe, amíg a neki meg nem felelő feltételeket nem biztosították és kiharcolta, hogy a frissen besorozott amerikai katonák alapképzésben részesüljenek. A legtöbb katona mindezidáig közelről még nem látott fegyvert sem, ráadásul Pershing hamar rájött, hogy ez a háború már nem a régi idők összecsapásaihoz hasonlított, az otthon kapott kiképzés mit sem ér, az első világháború fegyvernemeihez és harcmodorához képest. Végül Pershing önálló hadsereggé fejlesztette az AEF-et, amelyhez több tízezrével csatlakoztak a hetente érkező amerikai katonák. Nagy küzdelem volt ez Pershing és Ferdinand Foch francia tábornok között. A franciák ragaszkodtak ahhoz, hogy amerikai segítséget kapjanak, de Pershing annak ellenére, hogy tisztában volt azzal, hogy az antant haderők együtt harcolnak, mégis egy különálló szektort szeretett volna, hogy ne kelljen a pazarló franciák irányítása alá küldenie katonáit. A francia és brit haderőknek azonban annyira szükségük volt a segítségre, hogy Foch végül feladta a küzdelmet Pershingel és engedett neki. Az önálló amerikai haderő 1918 szeptemberében állhatott végül össze. Foch viszont még mindig megpróbált ellenállni és továbbra is követelte az amerikai csapatok szétszórását az antant haderők megerősítésére. Pershing kezdte elveszíteni a türelmét, mert személyes meggyőződése az volt, hogy a marsall csupán dicsőségre vágyik, ami viszont láthatóan elérhetetlen álom volt számára, gyakorlatilag a háború kezdete óta. Így végül Pershing ultimátumot adott, hogy lezárja az elhúzódó nézeteltéréseket. Közölte Foch marsallal, hogy ha nem egyezik bele az önálló amerikai haderő felállításába, akkor minden amerikai csapatot visszahív a kiképzési területre. Ez volt az utolsó szó. Foch tudta, hogy Pershing nem blöfföl, van olyan határozott és kemény személyiség, hogy valóban beváltja fenyegetését, ami végzetes lett volna az évek óta küzdő brit és francia csapatok számára. Így végül engedett Pershing kérésének.

Pershing nagy mutatványa végül a Meuse–Argonne körzetben, Verdun közelében zajlott le. 800 000 katonát kellett titokban, az éj leple alatt odaszállítaniuk, anélkül, hogy a németek megneszelték volna, hogy egy nagyszabású offenzíva előkészületei zajlanak. Foch természetesen kételkedett benne, hogy az amerikaiak sikerrel járnak. A francia tábornok azonban tévedett, mert az amerikaiak egy nappal a kitűzött határidő előtt érkeztek meg a kijelölt pontra. 1918. szeptember 26-án, reggel fél hatkor kezdődött az amerikai támadás. A sártengerré változott, természetes akadályként elterülő területen azonban roppant nehéz volt az előrenyomulás és nem sikerült tartani a kitűzött távolságot. Minden centiért megküzdöttek a katonák. Az Argonne-t védő németek foggal-körömmel harcoltak minden négyzetcentiméter területért, néha az amerikaiak úgy érezhették, hogy áthatolhatatlan a terület. Végül október 10-én sikerült kiűzni az utolsó német katonát is az Argonne-ból, arról a területről, ahol a francia és brit erőknek hosszú idők óta nem sikerült áttörniük. Ezzel a Pershing által vezetett amerikai haderő nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a németek számára egyre nyilvánvalóbb legyen, hogy a háborút nem nyerhetik meg.

(A borítóképen balra Ferdinand Foch tábornok, mellette jobbra John Pershing látható.)

László Bernadett

Az események részleteiért kattintson a buborékokra!