Köszöntő
Köszöntjük honlapunkon!     
 
Gondolkodni nehéz. A legtöbben ezért ítélkeznek.”    
Carl Gustav Jung    

 

Az első világháború vagy az angolszász tradíció szerinti „Nagy Háború” nemcsak az egész XX. századot határozta meg, de árnyéka az új évszázadra is rávetül. Nem túlzunk, ha azt állítjuk: az a világ, amely körülvesz bennünket, valójában 1914-ben született. 
 
Győztesek és vesztesek. Agresszor és áldozat. Demokratikus és diktatórikus. Az 1914 és 1918 között tartó véres küzdelem emlékezetét máig a „háborús logika”, a közvetlenül a háborúhoz köthető, a belőle fakadó értelmezések jellemzik. Száz évnyi távolságból tehát nemcsak kötelességünk, de lehetőségünk is nyílik arra, hogy újragondoljuk mindazt, ami akkor történt.
 
Ismeretterjesztő honlapunk folyamatosan bővülő ismeretanyaggal mutatja be az első világháború eseménytörténetét, meghatározó alakjait, hőseit, a frontok és a hátország világát.
 
AháborúvisszatérII.avörösterrorkezdeteiOroszországban
2019. november 20.

Cikksorozatunk első részében a paramilitáris erőszak 1917-es oroszországi kibontakozását tekintettük át. A folytatásban megkezdjük a vörös és a fehérterror vizsgálatát. Az alább következő írásban a vörösterror kérdéskörével foglalkozunk.

 

1917-ben az állam, Oroszország történelmében nem először lemondott az erőszakszervezetek fenntartásának jogáról. A hatalmi űrt, s ezzel az erőszak monopóliumát két oldal próbálta felhasználni saját céljai elérése érdekében: a politikai szélsőségek és a katonai oldal. A politikai szélsőségekhez sorolhatjuk egyrészt a szovjeteket, a bennük résztvevő valamennyi baloldali párttal, míg velük szemben állnak azok, az egykori cári tábornokok által irányított katonai-„politikai” erők, amelyek a hamarosan kezdetét vevő polgárháborúban a bolsevikok ellen harcoltak.

 

Az Ideiglenes Kormány számára nagyon hamar véget ért ez a küzdelem. Teljesen hibás helyzetfelismerésüknek köszönhetően, azt gondolták, hogy a legfontosabb feladat az új államforma megteremtése s ehhez egy új alkotmány létrehozása. Ám a háborúba belefáradt társadalom nem ezt gondolta. Számára a béke megvalósulása és a paraszti lakosság számára a földtulajdon megszerzése mindennél fontosabb volt, minden más csupán részletkérdés volt számukra. „Nekünk minden olyan párt jó lett volna, amelyik szívélyes szóval fordult a katonához, amelyik megmelengette volna kebelén a szerencsétlent”. – jelentette ki Artyom Veszjolij orosz író egyik riportalanya Véráztatta Oroszország című tényirodalmi művében. A szovjeteket alkotó pártok, de mindenekelőtt a bolsevikok erre az igényre építettek. Lenin békét és földet ígért a katonáknak, pontosan azt, amit ők hallani szerettek volna. Ezzel szemben az Ideiglenes Kormány a háború további erőltetését követelte a katonáktól. Az egyik frontszakaszon az alábbi egyoldalú párbeszéd alakult ki a katonák és a kormány képviselői között: „Ti azt parancsoljátok: Támadni! Otthonról azt írják: Jöjjetek haza minél hamarabb, éhezünk. Kire hallgassunk, min törjük a fejünket – a támadáson vagy a családon, amely már negyedik esztendeje nem tud jóllakni kenyérrel?” A bolsevikok jól tudták, hogy egy ilyen hadsereggel nem lehet folytatni a háborút. Ugyanakkor egy ilyen elégedetlen, felfegyverzett katonatömeg tökéletesen alkalmas a hatalom megtartásához, hiszen a másik oldal képviselői csak a háború folytatásának ígéretével tudtak előállni. Ráadásul a körülmények, a káosz, a szmuta is kedvezett a hatalom átvételéhez, hiszen egy konszolidált, erős központi hatalommal rendelkező Oroszországban a bolsevikok, vagy éppen más szélsőségek az életben nem tudtak volna a hatalom közelébe kerülni. Tehát két tényezőben összegezhető a bolsevik hatalomátvétel sikere, s egyben a hatalom megtartása: kellett ehhez a háborúban álló birodalom katonáinak és a hátország lakóinak elégedetlensége, valamint az ebből fakadó káosz, a bekövetkező hatalmi űr.

 

A bolsevikok tudták, hogy a hatalmat csak megszerezni volt könnyű, hiszen azt 1917 novemberében éppen senki sem birtokolta. A megőrzése már nem volt egyszerű feladat. Ehhez az egyetlen, rendelkezésre álló eszköz az erőszak volt, amelyet a felfegyverzett katonák, majd mivel bennük sem bíztak meg a bolsevikok, az 1917-ben létrehozott Összoroszországi Rendkívüli Bizottság, hírhedt nevén a Cseka, biztosított. Arthur Koestler magyar származású író – egyébként helyes megállapítása szerint – utóbbi volt az az egyetlen szovjet alapítású szerv, amely a kommunista állam fennállása idején kifogástalanul végezte munkáját. Ez a feladatkör a társadalom totális ellenőrzésében merült ki. Lényegében a Cseka volt az egyetlen hatóság, amely 1917-et követően a terror eszközével rendet tudott vágni a káoszban, ami ugyanakkor feltétele volt a bolsevik állam létrejöttének. Ugyan a bizottság elnevezésében a „rendkívüli” jelző ideiglenes állapotot jelölt, egy későbbi tényirodalmi regény, Szvetlana Alekszijevics Elhordott múltjaink című munkája egyik riportalanya megjegyezte: „A mi államunk mindig is hadiállapotban volt. Az első perctől kezdve. Nem békeidőre volt kitalálva.” Helyes megállapítás. A rendkívüli állapot Szovjet-Oroszországban, majd a Szovjetunióban sosem szűnt meg, mert ha az bekövetkezett volna, maga a szovjet állam szűnt volna meg, ahogy ez 1991-ben be is következett.

 

A vörös terror tehát nem csupán a hatalom megszilárdítását szolgálta a bolsevikok szemében, de egyben a rendszer fő összetartó erejévé is vált, s így volt ez mindvégig, még ha annak intenzitása folyamatosan változott is. Az 1918. február 21-én – tehát alig két héttel a breszti békét megelőzően – kiadott Veszélyben a szocialista haza című dekrétum engedélyezte a leszámolást bírói ítélet hiányában bárkivel szemben, akire a szovjetellenesség leghalványabb gyanúja rávetült. Ezt szolgálta a dekrétum alábbi felsorolása, amelyet bárkire rásüthettek, bizonyítékok hiányában is: ellenséges ügynök, spekuláns, kártevő, huligán, ellenforradalmi agitátor, német kém.

 

Az előbbi felsorolást kiegészíthetjük a „burzsuj” fogalomkörével is, amely címkét akaratuk ellenére milliók kapták meg a bolsevikok által ellenőrzött területeken. Sorsukat rövid úton „rendezték”: „A számba vett és a hatóságoknál való jelentkezésre kötelezett burzsujokat három csoportba kell osztani. Az aktív ellenségeket és a forradalomra veszélyes elemeket agyonlőjük. A többit pedig lakat alá! A harmadik csoportot nehéz fizikai munkára fogjuk, s ha nem alkalmasak a munkára, táborokba zárjuk.” – hangzott el egy bolsevik pártfunkcionárius által tartott előadás keretében, 1918 augusztusában. A fenti szövegben a vörösterror legfontosabb elemei megtalálhatóak: azonnali kivégzés, kényszermunka, koncentrációs tábor. Az ismert 20. századi totalitárius recept talán első, vegytiszta megfogalmazása. A végrehajtás egy percet sem késett, erről mindent elmond egy ugyanazon év decemberében Leninhez írt magánlevél szövegrészlete: „A kivégzőosztagok sortüze tengermorajként visszhangzik Oroszországban”.

 

Balogh Gábor

 

Folytatása következik!

Aversailles-ibékeV.ajóvátétel
2019. november 18.

Cikksorozatom előző részében a kollektív biztonság elvét szemléltettem, a folytatásban a háborús költségek és a „győztesek” által kiszabott jóvátétel kérdéskörét kívánom körbejárni.

 

Az első világháború minden tekintetben kataklizma volt az öreg kontinens számára. Az európai földrész régi birodalmai négy éves véres és öldöklő harcokban véglegesen kimerítették egymást. A hadban álló felek, a súlyos emberveszteség mellett, a végső győzelem „oltárán” hátországukat és gazdaságukat is feláldozták. A háború végén a Nagy-Britannia és Franciaország vezette antant hatalmak kerültek ki győztesen a küzdelemből, de csakis azért, mert az Egyesült Államok belépett a háborúba.

 

Az USA szerepvállalását jól mutatja, hogy a Német Császárságnak hivatalosan 1917-ben üzent hadat, de pénzügyileg már 1915-től támogatta az antant hatalmakat. A háború kitörése után pár héttel Woodrow Wilson elnök a Kongresszushoz küldött üzenetében felszólította az amerikaiakat, hogy maradjanak semlegesek „tettben és gondolatban”, de ezt maga az elnök soha nem gondolta komolyan. Wilson az 1916-os elnöki kampányát is a semlegesség politikájára építette, miközben már 1914 októberében amerikai magánbankok számára megengedte, hogy kölcsönöket folyósíthassanak a hadviselő felek számára. Ez azonban nem elégítette ki az antant hatalmak igényeit, így az elnök 1915 decemberében állami bankok számára is engedélyezte a hitelnyújtást.

 

A kölcsönökből hivatalosan bármelyik hadviselő fél részesülhetett, de ez a rendszer csak látszatként szolgált, amelyet jól bizonyít, hogy 1916 és 1918 között az antant hatalmak 2,5 milliárd dollár értékben vettek fel kölcsönöket, miközben a központi hatalmak kölcsönfelvétele ennek az összegnek mindössze körülbelül az egytizedére rúgott. A Nagy-Britanniába és Franciaországba irányuló amerikai kivitel 1916-ra megduplázódott, és elérte a 4 milliárd dollárt, 1914-től az amerikai hadba lépésig a briteknek eladott amerikai fegyverszállítmányok értéke 2,2 milliárd dollárt tett ki, továbbá jelentős mennyiségű vas, acél és élelmiszerszállítmányokat küldött az antant országoknak. A fent vázlatosan ismertetett gazdasági folyamatok eredményeként, míg a háború előtt Egyesült Államok a világ legnagyobb adósa volt, 1918-ban már neki tartoztak a legtöbbel. Nem véletlenül jegyezte meg Wilson elnök közeli tanácsadója, az amerikaiak párizsi békedelegációjának egyik jelentős alakja, Edward House, hogy „Amerika a háború után a többiekre kényszeríthet akaratát, mert azok pénzügyileg a zsebükben lesznek”.

 

A háborúban győztes antant hatalmak a vesztes központi hatalmakhoz hasonlóan súlyos gazdasági gondokkal néztek szembe. A győztesek az első világháborúra fordított teljes költsége meghaladta a 125 milliárd dollárt: ebből csak Nagy-Britannia 35 milliárd, domíniumai és gyarmatai 500 millió, Franciaország 24 milliárd, és az Egyesült Államok 22 milliárd dollárt fordított háborús kiadásokra. Az antant szövetség három vezető országa együttesen 20 milliárd dollárral fordított többet a háborúra, mint a központi hatalmak, akik háborús kiadásai 60 milliárd dollárra rúgtak.

 

Ilyen helyzetben került sor Párizsban a legyőzöttek kihagyásával összehívott „békekonferenciára”, amelyen a háborús költségek megtérülése – sok más kérdés mellett – a legfontosabb témák közé tartozott. A győztesek, elsősorban a Lloyd George vezette britek és a Clemenceau vezette franciák, a háború minden költségét a vesztes államokra kívánták terhelni. Az Egyesült Államok pénzügyi szakemberi inkább az újjáépítés és a vesztes országok, kiváltképp a német gazdaság talpra állításával kívánták a háborúban súlyos károkat szenvedett világgazdaságot újraindítani. A jóvátételek ügye egyszerre volt egyszerű, de mégis bonyolult, ahogy Lloyd George megfogalmazta: „Valakinek fizetnie kell. Ha Németország nem tud fizetni, az azt jelenti, hogy a brit adófizetőknek kell. Fizetniük azoknak kellene, akik a kárt okozták”. Az angol miniszterelnök szavaiból tisztán kikristályosodik, hogy a katasztrofális háború minden, pénzügyi és erkölcsi, felelősségét a győztesek a legyőzöttekre kívánták hárítani.

 

A „béketeremtők” között természetesen ebben a kérdéskörben is éles vita alakult ki. A hadisarcnak burkolt „bírságot” meghatározni is nehéz volt. A háborús kártérítésbe a be nem szedett adókat, a megszállás költségeit, az emberveszteség miatti károkat, mint az özvegyi és árvasági juttatásokat, is be akarták számítani. Az Egyesült Államok nem kívánt kártérítést a vesztes hatalmaktól, de azt elvárta, hogy az antant országok visszafizessék neki azokat az összegeket, amelyeket a háború alatt „kölcsönkértek”. Az antant hatalmak számára a jóvátétel azzal kecsegtetett, hogy abból majd ki tudják fizetni az adósságaikat.

 

Abban is vita volt, hogy ki mennyit kapjon, hisz közvetlenül Franciaország és Belgium szenvedte el a legtöbb kárt, viszont Nagy-Britannia fordította a legtöbb pénzt a háborúra. Arról is késhegyre menő vitát folytattak, hogy mennyit tudna Németország kifizetni. Ha túl nagy összeget állapítanak meg, a német gazdaság összeroppanhat, az pedig a brit gazdaságnak se tenne jót. Ha viszont túl alacsony az összeg, Németország könnyen megúszná a dolgot, és gyorsabban talpra is állna. John Maynard Keynes a brit delegáció egyik gazdasági szakértője amellett érvelt, hogy „Németország legfeljebb 2 milliárd fontot (10 milliárd dollárt) tud kifizetni. Ennél bármivel nagyobb összeg a kétségbeesésbe kergetné, és valószínűleg forradalom törne ki, amelynek Európára nézve veszélyes következményei lennének”.

 

A német jóvátétel ügye végső soron az Egyesült Államok részvételén állt vagy bukott. Bár papíron 1919-ben Nagy-Britannia továbbra is hitelező ország volt, Franciaországnak pedig összesen 3,5 milliárd dollárnyi adóssága volt, a valóság egészen másképp festett. Az antant két vezető hatalma hatalmas összegeket kölcsönzött Oroszországnak, amely azt nem fizette vissza, és a bolsevik fordulat után erre nem sok remény maradt, valamint Olaszországnak és Romániának, amelyek gazdaságai szintén katasztrófális helyzetben voltak, így az olaszok és románok se kezdték meg a kölcsönök kifizetését. Nagy-Britannia több mint 4,7 milliárd dollárral tartozott az Egyesült Államoknak, míg Franciaország az Államoknak 4, Nagy-Britanniának pedig 3 milliárd dollárral. Nem véletlen, hogy az angol miniszterelnök, Lloyd George, olyan ötlettel is előhozakodott, miszerint el kellene törölni minden szövetséges tartozást. A brit miniszterelnök „nagylelkű” a javaslatát az amerikaiak természetesen csípőből elutasították.

 

  1. február 14-én, mire Wilson visszautazott az Államokba, a jóvátételről tárgyaló bizottságban patthelyzet alakult ki. Az amerikai delegáció támogatta Keynes felfogását és kisebb összeg mellett szállt síkra, a britek és a franciák viszont a vesztes németekből a lehető legtöbbet kívánták kisajtolni. „Úgy játszanak a milliárdokkal, mint a gyermekek az építőkockákkal – állapította meg cinikusan egy újságíró –, de akármiben állapodnak meg, az nem lesz több szép frázisnál, mivel a németek soha nem lesznek képesek ilyen hatalmas összeget kifizetni”. A britek 24 milliárd fontot (120 milliárd dollár), a franciák pedig 44 milliárd fontot (220 milliárd dollárt) követeltek maguknak, míg az amerikai szakértők javaslata Keynes iránymutatása alapján 4,4 milliárd font (22 milliárd dollár) volt. Az amerikaiak továbbá azt is szerették volna elérni, hogy meghatározott összeg kerüljön a szerződésbe. A franciák és britek viszont vitatták ezt. Németország, Európa korábbi gazdasági motorja, 1919-ben valóban rossz állapotban volt, bizonytalan lábakon állt, külkereskedelme megszűnt, államháztartásában zűrzavar uralkodott. Az új weimari kormány engedékenyen mindent megadott, az ország deficitje pedig folyamatosan növekedett.

 

Abban is vita volt, hogy ki mekkora összegben részesüljön. A wilsoni 14 pont ugyanis „csak” a németek által megszállt területek, így a franciaországi és belgiumi hadszínterek helyrehozására vonatkozott. Lloyd George viszont megpróbálta elérni, hogy amit kormánya hadianyagra, vagy a katonái ellátására költött, azt is kifizessék a németek, ebből ugyanis már a briteknek is járt volna pénz. Az amerikaiak természetesen hallani sem akartak az brit miniszterelnök abszurd ötletéről. A brit delegációt aggasztotta, hogy ha Wilson nem enged, akkor a Brit Birodalom kárpótlást jószerivel csak a németek által elsüllyesztett hajók után kapna. A pénz oroszlánrésze Franciaországnak jutna, amit a franciák országukban végbement háborús pusztítás után valószínűleg nem a brit kölcsönök visszafizetésére fordítanák.

 

A britek elkeseredettségét jól szemlélteti Jan Christian Smuts közbelépése. 1919 márciusában a helyzet megoldására azt ajánlotta, hogy a jóvátételnek magában kell foglalnia a katonák családjának járó hadisegélyt és árváknak való juttatást is. Ez a jóvátétel összegének megduplázódását jelentette volna. Ez az ötlet attól a Smuts-tól származott, aki négy hónappal korábban még óva intette Lloyd George-ot a túlzott követelésektől, és aki egy hónappal később minden erejével már amellett kardoskodott, hogy a jóvátétel nem teszi tönkre Németországot. Smuts terve mindenesetre bevált és rafináltsága meggyőzte Wilson elnököt, így a juttatásokat is beemelték a jóvátételek közé. Az amerikai delegáció fiatal szakemberei tajtékoztak a dühtől, Smuts érvelését abszurdnak és logikátlannak minősítették. Wilson természetesen nem bírta a személyével szembeni támadást és lesöpörte a szakértők aggodalmát: „Logika! Logika! – A pokolba a logikával! Beveszem a juttatásokat!”

 

A jóvátételt megállapító bizottság 1919 március elején ült össze, tagjai között pedig a „keményvonalas büntetéspártiak” kerültek többségbe. Lloyd George a tárgyalások során hezitálni kezdett. Magas jóvátételi összegek mellett érvelt Wilson és Clemenceau előtt, majd március végén mérsékletről beszélt. Ellenezte, hogy meghatározott összeg kerüljön a békeszerződésbe, majd júniusban a németek panaszait követően 180 fokos fordulatot vett, és kijelentette, hogy a szövetségeseknek talán mégis meg kellene határozniuk egy adott összeget. Időnként úgy tűnt, hogy Keynesre és az amerikai szakemberekre hallgat, máskor pedig a Bank of England és a brit gazdasági elit vezetőire. Keynes azon kevés brit szakemberek egyike volt, akik a régi vonalas gazdaságpolitika helyett az amerikaiakhoz közelebb álló új vonalas politikát követték. Elvetette a legyőzöttek túlzott megbüntetését, hogy a későbbiekben a vesztes hatalmaknak „árut lehessen” eladni, amivel serkenteni kívánta a brit gazdaságot. Ezért nem akarta elpusztítani Németországot.

 

A jóvátételek ügyében a győztes hatalmak közvéleménye is szerepet játszott. A brit újságok egy része megbékélésről cikkezett, de többségben voltak a Northcliffe mágnás vezette sajtótermékek, amelyek fennhangon követelték a magas jóvátételeket. 1918 december végén választási kampányában Lloyd George a császár és Németország megbüntetését ígérte, hogy a sajtó által feltüzelt közvélemény hangulatát megnyerje, így hatalmon tudjon maradni. 1919 áprilisában Lloyd George 370 képviselő által aláírt táviratot kapott, hogy maradjon hű választási ígéreteihez, így a németek megbüntetéséhez. A helyzet súlyosságát jól szemlélteti, hogy április 16-án Lloyd George-nak az alsóházban tartott beszédében kellett megvédenie miniszterelnöki székét.

 

A brit miniszterelnök helyzetét óriási birodalma sem könnyítette meg. Az első világháború után „öntudatra” ébredt brit gyarmatok nyomást gyakoroltak a birodalom vezetőjére és saját véleményt fogalmaztak meg. Míg a kanadaiak az amerikaiak és Keynes álláspontjára helyezkedtek, az ausztrálok a lehető legtöbbet kívánták kiszedni Németországból. Nagy-Britannia mögött már nem sorakozott fel birodalma, domíniumai nélkül pedig már csak félkarú óriás volt.

 

Lloyd George a fent vázolt folyamatok tudatában a Brit Birodalom elsőségét próbálta menteni. Úgy volt vele, hogy ha nem állapítanak meg hatalmas összeget, a britek elvesztik a világgazdasági elsőségért folyó versenyt az Egyesült Államokkal szemben. Azzal, hogy meggyőzte Wilsont: vegyék bele a kifizetett hadi juttatásokat a jóvátételekbe, megnövelte a britek részesedését. Azzal hogy nem jelöltek meg határozott összeget a szerződésben sikerült az otthoni és birodalmi közvéleményt kielégítenie, ez viszont hosszútávon a német közvéleményre volt katasztrofális hatással. Másféle módon is sikerült bebiztosítania magát: négyszemközt arra buzdított tekintélyes európai szocialistákat, hogy szervezzenek heves, nyilvános tiltakozásokat a Németországgal való túl kemény bánásmód ellen. Végül pedig a jóvátételek ügyében sikerült a franciákra osztania a főbűnös szerepét. A francia pénzügyi körök az amerikaiakhoz hasonlóan figyelmeztették Clemenceau-t arra, hogy a túlzott jóvátételnek hosszútávon katasztrofális hatásai lehetnek. A francia miniszterelnök viszont antiszemita meggyőződéséből nem hallgatott a kritikus hangokra. Pénzügyminiszterét, aki összegezte neki a magas jóvátételekkel kapcsolatos aggodalmait, így jellemezte: „az egyetlen pénzügyekhez semmit sem konyító zsidó, akit ismerek”.

 

Clemenceau-t és Lloyd George-ot a jóvátételek ügyében régi megszokásaik, módszereik és hatalmuk mindenáron történő megtartása vezérelte. Az amerikaiak beszélhettek új diplomáciáról, amelyben nincsen jóvátétel és pénzbüntetés, de ők a régi politikát követték, amely szerint a vesztes fizetni szokott. A békekonferencia végül a túlzó brit és francia igények miatt nem tudta a jóvátételek összegét meghatározni. Amikor a német delegáció májusban átvette a „békefeltételeket” az semmilyen felső határt nem tartalmazott a jóvátételek összegéről, amelyet a németek úgy értelmeztek, hogy a győztesek akár örökké is fizettethetik velük a háborús költségeket, így örök rabszolgaságra ítélik őket.

 

Az összeget, a Warren Harding elnök által vezetett új amerikai adminisztráció nyomására, az 1921-es londoni gazdasági konferencián állapították meg 132 milliárd aranymárkában (6,5 milliárd font, 34 milliárd dollár). A 132 milliárd aranymárkából viszont „mindössze” 50 milliárdot kellett Németországnak kifizetnie. A hivatalos 132 milliárd csak papíron létezett, hogy a súlyos pénzbüntetést követelő közvéleményt megnyugtassák. A két világháború között, amerikai nyomásra, a jóvátételek összegét és fizetési ütemezését többször csökkentették és áttárgyalták, de a weimari köztársaság a jóvátételi kifizetéseket többször elmulasztotta, majd a Hitler vezette náci Németország ezt végleg megtagadta.

 

A második világháború után a két részre szakadt Németországot az 1953-as londoni konferencián felmentették az első világháborús jóvátételek kifizetése alól, egy záradékban viszont kikötötték, hogy az ország egyesülése esetén, az első világháborús tartozásait újra köteles kifizetni (a hitleri időszakban megtagadott összegtől végleg eltekintettek, de az 1945 és 1953 között elmaradt kifizetésektől nem). 1990-ben, amikor Németország újraegyesült, a londoni záradék életbe lépett. Ekkor az összeget 239,4 millió aranymárkában határozták meg és a kifizetéseket 20 évben határozták meg. A nyugatnémet állam, felkészülve egy esetleges újraegyesítésre, már az 1980-as években megkezdte az összeg törlesztését és az újraegyesült német állam pontosan be is tartotta a kifizetéseket. Németország első világháborús jóvátételének utolsó részletét az újraegyesítés 20. évfordulóján, 91 évvel a versailles-i békeszerződés megkötése után, 2010. október 3-án fizette ki.

 

A német jóvátételek ügye volt a versailles-i békekonferencia egyik legsúlyosabb hozadéka. Németország végül nem fizetett olyan súlyos összeget, mint azt a közvéleménynek beharangozták, de Lloyd George és Clemenceau szűklátókörűsége, Wilson elnök újabb meghunyászkodása oda vezetett, hogy az európai kontinens stabilitása az első világháború után nem állhatott helyre. A „béketeremtőket” hiába figyelmeztette Keynes, az amerikai vagy a francia szakemberek a bizonytalan jóvátételek veszélyeire, a politikusok saját hatalmuk megtartása érdekében ezeket rendre lesöpörték az asztalról.

 

A „béketeremtők” újabb szűklátókörűsége az 1929-es gazdasági világválsághoz vezetett, és Németországban a szélsőséges mozgalmaknak a versailles-i rendszer megdöntésére hivatkozási alapot adott. Az 1923-as sikertelen sörpuccs után, 1929-ben az Adolf Hitler vezette nemzetiszocialisták a „béketeremtőktől” egy második esélyt kaptak, amellyel élve hatalomra jutottak és Európát belevezették a második világháborúba.

 

Nagy Gergely

Azelvirágzottmandulafa
2019. november 13.

Őrvidék mindig is különleges szeglete volt a Magyar Királyságnak: egy kicsit német, egy kicsit horvát, egy kicsit magyar. Számos hírességünk született e tájon, elég csak Liszt Ferencre, Semmelweis Ignácra, vagy épp Freissberger Gyulára gondolnunk. Utóbbi országos ismertséget első világháborús regényével, a Virágzik a mandulával szerezett.

 

Somogyváry Gyula Freissberger Gyulaként látta meg a napvilágot a XIX. század legvégén, az őrvidéki Füles falvában. Uradalmi intéző édesapját az egész család – így a kis Gyula is – követte Somogyvárra, ahol a Széchenyi-birtokon élték mindennapjaikat. Az ifjú Gyula itt ismerkedett meg mélyebben a magyar nyelv szépségeivel, s itt ejtette rabul a gabonatáblák és erdők borította somogyi táj; nem meglepő: a település után magyarosíttatta nevét, s lett Somogyváryvá a húszas években.

 

Sajnálatos módon a dunántúli idill nem tartott soká: 1903-ban elveszítette édesapját, így özvegy édesanyja – hasonlóan sok ezer akkori sorstársnőjéhez – a székesfővárosba költözött a jobb megélhetés reményében. Az irodalomhoz és a költészethez való tehetsége, affinitása Budapesten mutatkozott meg, tizenhárom évesen jelent meg első műve, igaz, nem fővárosi lapban. Maturálását követően sok százezer kortársához hasonlóan bevonult az Osztrák–Magyar Monarchia hadseregébe. Ezt a helyzetet mutatja be a világhírű Remarque regény, a Nyugaton a helyzet változatlan filmes adaptációjában az osztályfőnök, aki a következőt közli diákjaival: „(…) az iskolaévek ezennel leteltek, és ami most vár Önökre, az nem más, mint a kötelesség”. Nos, Somogyváry Gyulát – akárcsak kortásait – is hívta a kötelesség, így mintegy három éven keresztül szolgálta I. Ferenc Józsefet.

 

Először a keleti fronton ismerte meg a süvítő golyók, az éhezés, és a soha véget nem érő muszka rohamok rideg valóságát, majd a románokkal, végül az olaszokkal nézett farkaszemet. Az évek alatt zászlósként, hadnagyként, majd tartalékos főhadnagyként szolgáló Somogyváry a fentebb említett regény főhőséhez, Paul Baumerhez hasonlóan mindig is kívülálló maradt, ugyanis míg Baumer rajzokat, vázlatokat készített a lövészárokban, Somogyváryt az írás kötötte le.

 

Az első világháborús vereség és a trianoni békediktátum okozta összeomlást követően az újságírás felé fordult, először a Magyar Távirati Iroda vidéki osztályának vezetője, majd a telefonhírmondó irodalmi részlege irányítója lett, s utóbbi pozíciójában lett a hazai hangjáték műfaj életre hívója, igazi úttörője.

 

A húszas években Gyula diák néven zömében verseket publikált, amelyek a Gyújtogatás és az Idők sodrában című kötetekben láttak napvilágot. A Magyar Mickiewicz Társaság tevékeny tagjaként, az 1918-ban újra Európa térképére került Lengyelország barátjaként folytatott irodalmi, közéleti tevékenységet. 1933-ban jelent meg élete fő műve, a Virágzik a mandula, amely frontkatonai élményeinek füzére, s amelyben az olvasó egy távoli, kegyetlen világot ismerhet meg, ahol Fűzfa, maga az író, Somogyváry Gyula.

 

A háborúba sodródott országban erélyesen elítélte a náci Németország politikáját, így a megszállók egyik első dolga volt 1944-ben, Somogyváry elhurcolása. Szerencsés hazatérését követően hiába reménykedett egy új, szabad világ eljövetelében, hamarosan csalódnia kellett. A totális hatalmat kiépítő kommunisták megvonták nyugdíját, eltiltották a publikálástól, lányát a Gulágra hurcolták, feleségét 1950-ben kitelepítették, őt pedig Kistarcsára internálták. Mintegy három év rabságot követően a rabkórházban halt meg ma sem tisztázott körülmények között.

 

Testét az Új köztemető 301-es parcellájában jeltelen sírba kaparták el, s csak a rendszerváltoztatást követően két évvel, 1992 februárjában adhatta meg családja a végtisztességet az egyik legismertebb – ha nem a legismertebb – első világháborús krónikásnak Somogyváry Gyulának.

 

Szabó Ákos

SzlovákautonomistákútjaPárizsba
2019. november 11.

A turócszentmártoni deklaráció aláírói 1918 végén még bizakodva várták a Csehszlovákiával való egyesülést, egy részük azonban a következő év tavaszától már egyre inkább kételkedett abban, hogy megvalósulna a csehek által megígért föderatív berendezkedés. Az elbizonytalanodók élére Andrej Hlinka, rózsahegyi katolikus plébános, a Szlovák Néppárt vezetője állt, aki a szlovák önrendelkezés kivívásának igényével 1919 őszén a francia fővárosba utazott.

 

Az első világháború végén a politikailag még szinte öntudatlan szlovák nép támogatásának megszerzéséért három politikus szállt harcba. Az egyik Vavro Šrobár, az első csehszlovák kormány egyetlen szlovák nemzetiségű minisztere, aki elkötelezett híve volt a csehszlovák állameszmének, így a föderatív államkeret kialakítását határozottan elutasította. A második személy Milan Hodža, aki kiállt ugyan az önálló szlovák öntudat képviselete mellett, de az autonómia kérdését nem támogatta, inkább a csehekkel való kiegyensúlyozott kapcsolatra törekedett, és arra, hogy a felvidéki ügyekben a Szlovák Nemzeti Tanács megőrizhesse centrális szerepét. A harmadik Andrej Hlinka, aki a nemzeti önrendelkezés és a szlovák autonómia támogatója volt, de a cseh többségű prágai parlament nem engedte, hogy ezek a pontok megvalósulhassanak. A magyarbarát szlovákságnak nem volt különálló képviselete, ők a Szlovák Néppárthoz csatlakoztak.

 

Hlinka számára a csalódást nem csupán az okozta, hogy a csehek az előzetes ígéretekkel ellentétben egy sokkal centralizáltabb államot hoztak létre, ahol minden fontosabb ügyet a saját elképzelésük szerint alakíthattak, hanem katolikus papként idegenkedett Edvard Benešék vallástalan világnézetétől, az egyházi intézményekkel szembeni korlátozó intézkedésektől, és a szocialista eszmék terjedésétől. Pártjának bázisát azon katolikus tömegek adták, amelyek szintén egyre elégedetlenebbek voltak a cseh fennhatóság alatti folyamatokkal. A csehekkel való szembeforduláshoz a végső lökést Hlinka egyik közeli munkatársa, František Jehlička adta meg. A szintén katolikus pap és teológus ismert volt arról, hogy a szlovákság érdekeiért radikális nyilatkozatok és röpiratok formájában szólalt fel. Az ő ötlete volt, hogy Hlinka vezetésével egy szlovák küldöttség utazzon ki a békekonferenciára, ahol egy memorandumban követeljék a döntéshozóktól a szlovák nép önrendelkezéshez való jogát.

 

Hlinka elfogadta a javaslatot, így a nem hivatalos delegációnak rajta és Jehličkán kívül tagja lett Jozef Rudinský teológiaprofeszszor, Štefan Mnoheľ katolikus pap, újságíró, és Jozef Kubala kereskedő. A cseh hatóságok elutasították az útlevélkérelmüket, így végül 1919 szeptemberében Varsóba utaztak, ahol a Prágával egyébként is határvitában álló a lengyel kormány készséggel készített hamis okmányokat a számukra. 1919. szeptember 19-én érkeztek meg a francia fővárosba, ahol egy kolostorban szállásolták el magukat, mert így rejtve tudtak maradni a hatóságok elől. A döntéshozók képviselői azonban nem fogadták őket, így a memorandumot postai úton küldték el számukra, illetve a sajtó képviselői között osztották szét.

 

Egyedül Stephen Bonsal ezredessel, Wilson elnök tolmácsával sikerült személyesen találkozniuk, aki azért fogadta őket, mert baráti viszonyban állt Milan Rastislav Štefánikkal, a francia hadsereg szlovák származású tábornokával, aki Csehszlovákia létrejöttében legalább akkora szerepet játszott, mint Masaryk és Beneš. Bonsal visszaemlékezésében leírja, hogy a szlovákok egy levelet vittek magukkal, amelyben a tábornok arra kéri barátját, hogy biztosítsa támogatásáról Hlinkáékat. Bonsal felismerte Štefánik kézírását, aki még 1919. május 4-én vesztette életét egy tragikus repülőgépbalesetben. Az esetről az a szóbeszéd terjedt el, hogy nem baleset volt, hanem a csehek merénylete, s ezt a pletykát Hlinka is örömmel használta fel csehellenes hangulatkeltésre. Ha a merénylet ténye nem is igazolható, az kétségtelen, hogy Csehszlovákiát illetően Štefánik véleménye több kérdésben is ütközött a csehekével, ezért is születhetett az a támogató levél, amelyet Hlinkáék végül elvittek magukkal.

 

A szlovák pártvezér elmondta Bonsalnak a Magyarországgal kapcsolatos véleményét is, amely szerint: „Ezen rövid idő alatt többet szenvedtünk a fölényeskedő csehektől, mint a magyaroktól ezer év alatt. Most már tudjuk: extra Hungariam non est vita.” […] „Mi együtt éltünk a magyarokkal ezer éven át, és a tradicionális kötelékeket országaink fekvése is erősíti.” Bár a későbbiekben Hlinka kerülte a hasonló kijelentéseket, de nem véletlenül biztosított helyet pártján belül a Vojtech Tuka vezette magyarbarát frakciónak, amely révén az 1920-as években a Szlovák Néppárt és Budapest titokban folyamatos kapcsolatot tartott fenn.

 

A szlovák delegáció útja végül Bonsal segítsége ellenére sem járt sikerrel, és a csehek kérésére Hlinkáékat néhány nap múlva kiutasították a francia hatóságok. A csoport tagjai ezután külön utakon folytatták tevékenységüket. Rudinský és Kubala az Egyesület Államokba utazott, míg Mnoheľ Lengyelországban, Jehlička pedig Budapesten folytatta a csehellenes politikai tevékenységet. Egyedül Hlinka tért haza, akit a hatóságok 1919. október 12-én hazaárulás vádjával letartóztatták és Mírovba szállították, ahonnan 1920. áprilisában szabadult, miután a csehszlovákiai parlamenti választásokon mandátumot szerzett.

 

Iváncsó Ádám

Az események részleteiért kattintson a buborékokra!