Köszöntő
Köszöntjük honlapunkon!     
 
Gondolkodni nehéz. A legtöbben ezért ítélkeznek.”    
Carl Gustav Jung    

 

Az első világháború vagy az angolszász tradíció szerinti „Nagy Háború” nemcsak az egész XX. századot határozta meg, de árnyéka az új évszázadra is rávetül. Nem túlzunk, ha azt állítjuk: az a világ, amely körülvesz bennünket, valójában 1914-ben született. 
 
Győztesek és vesztesek. Agresszor és áldozat. Demokratikus és diktatórikus. Az 1914 és 1918 között tartó véres küzdelem emlékezetét máig a „háborús logika”, a közvetlenül a háborúhoz köthető, a belőle fakadó értelmezések jellemzik. Száz évnyi távolságból tehát nemcsak kötelességünk, de lehetőségünk is nyílik arra, hogy újragondoljuk mindazt, ami akkor történt.
 
Ismeretterjesztő honlapunk folyamatosan bővülő ismeretanyaggal mutatja be az első világháború eseménytörténetét, meghatározó alakjait, hőseit, a frontok és a hátország világát.
 
ÚtakisantantigI.
2020. április 3.

Az I. világháború során a nemzeti mozgalmak kibontakozása, és a nemzetállamok kiépítésének eszméje az Osztrák–Magyar Monarchia összeomlásával elérhető közelségbe került. A csehszlovák, a román és a délszláv népek a békekonferencia döntései után felismerték, hogy összefogásuk erőt jelent érdekeik képviseletére, hamarosan létrehozták a kisantantot.

Az 1920-as évek elején létrejött diplomáciai és gazdasági szövetség, a kisantant előzménye az I. világháború éveire vezethető vissza. Az Osztrák–Magyar Monarchia kötelékét mereven elutasító nemzeti mozgalmak, eszmék, s ezek gyakorlati megvalósításának gondolata egyre erősödött. E tervek legfőbb képviselői a csehszlovák politikai vezetők köreiből kerültek ki, Tomáš Garrigue Masaryk és Eduárd Beneš elképzelései nyomán, akik közvetlenül a háború kitörése utáni években emigrációba vonultak. A független csehszlovák nemzetállam megvalósításának gondolatát széleskörű propaganda tevékenységükkel népszerűsítettek külföldön, mindenekelőtt Franciaországban. Ahhoz, hogy kézzelfogható eredményeket érjenek el, fokozatosan ráeszméltek, hogy a többi függetlenedni kívánó nemzetiség összefogására is szükség van, így a nemzeti mozgalom képviselői megkezdték diplomáciai kapcsolataik szorosabbra zárását. Ez a gondolat a háború végére egyre megvalósíthatóbbnak tűnt. „A kisantant eszméje már 1918-ban a levegőben volt”. – mondta Masaryk.

A nemzeti mozgalmak a cseh, a szlovák, a román és a délszláv népek emancipációjának ügyét tűzték zászlajukra, s külön-külön elküldték a maguk delegációját az Amerikai Egyesült Államokba. Wilson 14 pontja reménykedésre adott okot, azon belül is, ami a 10. pontban foglaltakat illeti („Az Osztrák–Magyar Monarchia népei autonóm fejlődésének biztosítása”), amely szerint: „Ausztria-Magyarország népei részére, amelyeknek helyét a nemzetek között oltalmazni és biztosítani kívánjuk, meg kell adni az önálló fejlődés legszabadabb lehetőségét”. Rövidesen csalódniuk kellett, mert a közeledést Wilson kezdetben mereven elutasította, mivel nem annyira a nemzetállamok létrejöttét, hanem kifejezetten az autonómiát támogatta, amit Beneš felháborodással fogadott: „Semmi kétségünk nem volt tovább, hogy Wilson nem híve a Monarchia felszámolásának, hogy az Osztrák–Magyar Monarchia népeinek felszabadítására vonatkozó terve nem tűzi ki célul a független államok létrehozását, hanem önkormányzatot, vagy valamiféle konföderációt kíván létrehozni”. Wilson e kérdésben csak 1918 májusától kezdett változtatni hozzáállásán, ugyanis a Monarchia és a szövetségesek közt titkos tárgyalások folytak egy esetleges különbékéről, amit az USA is támogatott. Clemenceau a titkos levelezés kiszivárogtatásával nyilvánosságra hozta, és egyúttal derékba törte ezeket a terveket. Mindez új helyzetet idézett elő, a Monarchia felosztását célzó törekvések egyre erősödtek, s ezek megvalósításában a cseh lobbi élen járt.

Következésképp, 1918 júniusában Anglia és Franciaország elismerte a Csehszlovák Nemzeti Tanácsot és a Délszláv Bizottságot, így a Monarchia eróziója ezzel visszafordíthatatlanná vált. Wilson kénytelen volt lépésről-lépésre engedni eddigi politikai állásán, de még sokáig nem szándékozott elismerni a nemzeti bizottságokat. A fordulópont csak a háború végén következett be, amikor 1918 szeptemberében elfogadta a Masaryk által vezetett Csehszlovák Nemzeti Tanácsot, de a Délszláv Bizottságot csak a háború befejezése után, decemberben ismerte el. A románokról egyelőre tudomást sem vett, akik felbontva a fél évvel korábban aláírt különbékét, november 3-án hadat üzentek a központi hatalmaknak, ezzel a „győztesek” sorai közt zárták a világháborút.

A háború végén a nemzeti mozgalmak vezetői számára tudatosult, hogy szoros kapcsolódásuk és együttműködésük terveik szolgálatába állíthatóak. Egy új, kisállamokból megalakuló unió gondolata különösen foglalkoztatta a csehszlovák Masarykot. Ezzel kapcsolatos gondolatait az 1923-ban megjelent Új Európa című művében fogalmazta meg. A legkorábban létrejött, általa vezetett szövetség, a Közép-Európai Demokratikus Unió 1918. október 23-26 között ülésezett Philadelphiában. Célja a Monarchia felosztásán túl a felszabadult nemzetek együttműködésének kialakítása és Közép-Európa gazdasági, kulturális értelemben vett átalakítása volt. Elképzelése szerint, a szervezet földrajzi határai egészen a Balti-tengertől az Adriáig, sőt Svájcon keresztül Franciaországig terjedtek volna. Ennek megvalósíthatatlansága híján, csak öt állam, Csehszlovákia, Jugoszlávia, Románia, Lengyelország és Görögország szövetségében gondolkodott.  Ez a terv a kisantant előzményének tekinthető. A koncepció 1918 novemberében módosult, Masaryk Amerikából Beneš-nek írott levelében már csak Csehszlovákia, Jugoszlávia és Románia szövetségéről beszélt, a görögök bevonását opcionálisnak tartotta.

Ahogy véget ért a háború, a Monarchia felbomlásával az új államok közötti kapcsolatok nemhogy szorosabbá, hanem pont ellenkezőleg, egyre feszültebbé vált. Ez pedig a területi igények sokszor egymás kárára történő érvényesítésének volt köszönhető. Magyarország egymaga a háború veszteseinek sorában védtelenné vált, igen korán felismerte, hogy a szomszédos államok veszélyt jelenthetnek államiságára nézve. A háború végén a Károlyi-kormány elsőként a délszlávokkal vette fel a diplomáciai kapcsolatot, ekkor született meg a belgrádi konvenció, amit másnap szerb megszállás követett. A Tanácsköztársaság után elmenekült vörös emigráció szintén a délszlávokhoz közeledett, de ez csak tovább növelte Magyarország feldarabolásának kockázatát. A csehszlovákok, valamint a románok elutasították a magyar fél közeledését, majd hamarosan érvényesítették területi követeléseiket, figyelmen kívül hagyva a békekonferencia tárgyalásain hozott döntéseket.

Folytatása következik...

                                                                                             

Hollósy Katalin

TestvérharcDél-Afrikában
2020. április 1.

A második – vereséggel végződő – búr háború nem szegte a szélsőséges nacionalista dél-afrikai búr közösségek kedvét, hogy a brit fennhatósággal szemben fegyvert ragadjanak. A két „búr háború” (1880–1881 és 1899–1902) után 1914. szeptember 15-én kirobbant a búr felkelés, amelynek egyik célja a brit koronától teljesen független dél-afrikai szabad búr állam, Dél-Afrikai Köztársaság megalakítása volt.

A felkelés kirobbanásához több ok vezetett. Amikor a második háború véget ért 1902-ben, sok búr vezető nem támogatta a britekkel való békekötést. Ők a végsőkig kívántak harcolni és nem tudtak megbékélni a gondolattal, hogy Oranje és Transvaal beolvadjon a brit gyarmatbirodalomba. 1910-ben létrejött a széles önkormányzati jogokkal bíró Dél-Afrikai Unió, azonban a törésvonalak megmaradtak a nacionalisták és a mérsékeltek között. A megosztottság később politikai szakadáshoz is vezetett. 1913-ban a Barry Hertzog vezette nacionalisták kiszakadtak az államot kormányzó South African Party-ból és önálló pártot alapítottak. A másik meghatározó ok, hogy sok búr földbirtokos család elszegényedett a század első másfél évtizedében. Sok család elveszítette birtokait és ezzel a megélhetésük is veszélybe került. Ebben a körben erősödtek a kormánykritikus hangok, más részről pedig egyfajta nosztalgia támadt bennük a régi rend iránt. Maga a jelenség kifejezetten jellemző volt Oranje Szabad Állam és Transvaal területére — mely területek aztán a felkelés bázisai voltak. 1912-ben megszületett az új védelmi törvény (Defence Act), amely kimondta egy korszerű hadsereg létrehozását, a korábbi rendszer felszámolását. Ezzel viszont megszűnt a búrok kommandó rendszere, amely keretében évtizedek során kialakult egy egalitárius, demokratikus, territoriális félkatonai intézmény. Az új hadsereg szabályzatával, egyenruhájával, fegyelmi rendszerével, alá-fölé rendeltségi viszonyaival szöges ellentéte volt a kommandó alakulatoknak. Letűnőben volt a régi világ a búrok számára. 

1914-ben a második háború hős hadvezérének, Christiaan de Wet-nek bíróság elé kellett állnia, mert ostorral ütlegelt egy bennszülött fiút. A vizsgálat bűnösnek találta (ez korábban teljesen elképzelhetetlen lett volna), amiért öt schilling büntetést kellett fizetnie, innen ered az öt schillinges felkelés elnevezés. A felkelést a vezetője után Maritz-felkelésnek is nevezik. Salomon Gerhardus „Manie” Maritz a századfordulón részt vett a második háborúban, majd a vereséget követően Német Délnyugat-Afrikába menekült. Maritz segített a német gyarmatosítóknak a herero-nama felkelés leverésében és részt vett az azt követő véres megtorlásokban is – a XX. század egyik első genocídiumára került sor, amikor a délnyugat-afrikai törzsek 80 000 tagját lemészárolták. A tömeggyilkos szerepe nem volt számára teljesen ismeretlen: a második búr háború befejező szakaszában, 1902. január 31-én emberei az ő parancsára gyilkoltak le 35, a britekkel szimpatizáló őslakost a Leliefontain Missziós Telepnél. A világégés kezdetén a Német Délnyugat-Afrikával határos dél-afrikai katonai körzet parancsnoka volt.

A nacionalistáknak már csak egy szikra kellett, hogy elégedetlenségük felkeléssé duzzadjon. 1914-ben V. György proklamációjának következtében a Brit birodalom összes állama belépett a háborúba, augusztus elején London parancsba adta, hogy Dél-Afrika rohanja le a szomszédos német gyarmatot és semmisítsék meg a német jeladó központot. Nemcsak a nacionalisták, hanem a búr társadalom nagy részében is ellenérzéseket váltott ki a parancs, ugyanis a két terület telepesei között azt megelőzően kifejezetten jó volt a kapcsolat, a Német Délnyugat-Afrikában állomásozó német erők és az alájuk tartozó gyarmati egységek kis száma nem jelentett veszélyt az Unióra, ugyanakkor sok búr élt a német gyarmat területén. A nacionalisták igyekeztek azzal érvelni, hogy államuknak semmi köze az európai eseményekhez, de a parlamenti szavazásban elbuktak. A másik szikra Koos de la Rey, búr háborús hős, az Unió parlamenti képviselőjének meggyilkolása volt. De la Rey terve szerint 1914 szeptemberében kommandók élén kívánt bevonulni Pretoriába, hogy meggyőzze a parlamentet a támadás visszavonásáról. 1914. szeptember 14-én az Unió csapatai megkezdték hadműveletüket Német Délnyugat-Afrikával szemben, De la Rey lelövése egy napra rá következett be. Halála csak olaj volt a tűzre.

1914. október 8-án Maritz — akit eredetileg a németek ellen küldtek — csapataival átállt a németek oldalára. A felkelés vezetőinek azonban nem voltak egységes céljaik. Volt, aki beérte volna azzal, ha semmilyen agresszió nem éri a német gyarmatot, volt, aki Oranje és Transvaal teljes függetlenségét kívánta elérni, volt, aki a Brit korona fennhatóságát kívánta teljes mértékben eltörölni. Ezzel együtt a felkelésnek nem volt nyílt politikai támogatottsága az Unió parlamentjében. Nem csak a célok, a hadmozdulatok sem voltak összehangolva. A felkelőknek összesen mintegy 12 000 fős serege volt, de az szétszórtan helyezkedett el Dél-Afrika területén. A pretoriai kormányzat vezetőinek, Louis Bothának és Jan Christian Smutsnak, ennek viszont közel háromszorosa, 32 000 fő állt rendelkezésére. Stratégiájuknak két alapelve volt: a felkelő seregekkel egyenként vették fel a harcot, 32 000 fős seregük 2/3-a pedig búrokból állt, hogy még a látszatát is elkerüljék annak, hogy ebben az esetben egy harmadik búr háborúról lehessen beszélni. Mindezek mellett ugyancsak fontos tényező, hogy a felkelők vezetői úgy gondolták, az általuk kifejlesztett klasszikus gerilla-hadviselés 1914–15-ben is hatásosnak bizonyul majd. Nem vették figyelembe, hogy az 1902 óta eltelt 12 év technológiai újításai milyen hatással lesznek a hadászatra és a hadtudományokra. A lóháton közlekedő kommandóknak már motorizált, gépkocsis egységek elől kellett bujkálniuk, miközben az Unió csapatainak légi megfigyelés és felderítés is rendelkezésükre állt. A felkelést az említett okokból gyorsan leverték: 1914 novemberében Oranje Szabad Állam, egy hónappal később Transvaal is pacifikálódott. De Wet december 2-án letette a fegyvert. Maritz 1915 májusáig kitartott, amíg Botha csapatai elfoglalták Német Délnyugat-Afrikát, ezután ­– mint azt korábban is tette — elmenekült, ezúttal Angolába.

Botha és Smuts felismerte, hogy az Unió egységének kialakításában és megerősítésében a felkelés leverését követően törekedni kell a kompromisszumokra és nem szabad kegyetlen megtorlásokhoz folyamodni. Az életben maradt felkelők pénz és börtönbüntetést kaptak, ez a vezetőikre is vonatkozott. De Wet-et már 1916-ra szabadlábra helyezték. Botha és Smuts tekintélye Londonban is megerősödött. Különös, hogy a felkelésből végül a Hertzog vezette nacionalisták profitáltak a leginkább. Bár nyíltan nem támogatták a felkelést, támogatóik száma megnőtt, majd 1915-ös választásokat követően meghatározó ellenzéki párttá nőttek. A nacionalista búrok felkelése így a Hertzog-féle párt megerősödéshez és ezzel később közvetve az apartheid rendszer kialakulásához vezetett.

Történészek gyakran tartják a felkelést az 1899–1902-ig tartó háború utórezgéseként, azonban ebben az esetben mindkét oldalon búrok néztek farkasszemet, testvérek, régi bajtársak harcoltak egymással. A felkelés vezetői igyekeztek úgy beállítani küzdelmüket, hogy az tisztán a brit koronával szembeni, búr-brit küzdelem – ezzel a nosztalikus érzéssel kívánták motiválni a lakosságot, de a valósággal szembemenő állítást megcáfolja, hogy a két oldalon lévő vezetők (Maritz és de Wet kontra Botha és Smuts) bő tíz évvel a konfliktus előtt még vállvetve harcoltak a szabad búr államokért.

Farkas Sebestyén Lőrinc

Azáróakkord
2020. március 30.

Az első világháborút lezáró „békemű” egy új világot volt hivatva teremteni, de annak régi urai ősi módszerekkel zárták le azt.

Az első világháború „őskatasztrófája” négy éves véres és kimerítő pusztítást hozott az európai kontinens számára. A „béketeremtők” az elszenvedett sokkból egy új világ létrehozásának reményében ültek össze, de régi módszereikkel a konfliktust csak konzerválni tudták.

A párizsi „békekonferencia” 1918 novemberében ült össze, amely eredetileg a győztes hatalmak közös célkitűzéseinek megfogalmazása céljából lett összehívva, hogy aztán a vesztes hatalmakat bevonva megkezdődhessenek az igazi „béketárgyalások”. 100 év távlatából ez bármennyire furcsán hat, az eredeti elképzelés valóban ez volt, mégis az „elő konferencia” összeülésének pillanatában nyilvánvalóvá vált, hogy a „békemű” a legyőzöttek kihagyásával fog elkészülni és azok kész tények elé lesznek állítva. Manapság szeretünk úgy gondolni világunkra, amely örökös fejlődéssel halad előre, de a történelem fejlődése sosem volt lineáris. Amíg 100 évvel az párizsi békekonferenciát megelőzően a napóleoni háborúkat lezáró bécsi tárgyalások felvilágosult szellemben és a legyőzött Franciaország bevonásával történtek meg, addig az 1919–1923-as „békemű”, jellegét tekintve az ókori és középkori békékhez volt hasonlatos.

Az új világ születését eleve hátráltatta, hogy a győztes kis- és nagyhatalmak a „zsákmányszerzésben” egymás között is késhegyre menő vitákat folytattak, kibékíthetetlen ellentétek keletkeztek a „szövetséges” hatalmak között. Amíg 1814–1815-ben Bécsben a győztes nagyhatalmak ellentéteik ellenére is közös nevezőre jutottak és szövetségük megerősödött, addig az érdekszövetségen alapuló antant egészen addig működött, amíg a közös ellenségek – a Német Császárság és az Osztrák–Magyar Monarchia – ki nem fulladt. A párizsi békekonferencián, a britek, a franciák, az amerikaiak és az olaszok az első pillanattól kezdve egymással versengtek, akárcsak a kis győztesek: a szerbek, románok, vagy a görögök. Szövetségüket csak a pillanatnyi érdekek tartották össze.

Az első aláírási ceremóniát 1919. június 28-ra tűzték ki, a Ferenc Ferdinánd osztrák–magyar főherceg és felesége ellen elkövetett szarajevói merénylet ötödik évfordulójára, helyszíne pedig a versailles-i palota lett, ahol 1871-ben az egységes Német Császárság megalapítását hirdették ki. A győztesek az időponttal legalizáltak egy politikai terrorcselekményt, a helyszínnel pedig az egységes Németország európai létét kérdőjelezték meg. Az előkészületeket Clemenceau személyesen irányította. Csodálatos bútorokat és szőnyeget hozatott, hogy még pompásabbá tegye a helyszínt. A sok főmegbízott elárasztotta a régiségkerekedőket, hogy bármilyen, fémből vagy kőből készült pecsétet szerezzen, hogy az aláírásokat személyes pecsétjükkel lássák el, a régi diplomáciai hagyományt felélesztve. Az ausztrál Hughes-t úgy kellett lebeszélni egyről, amely Herkulest ábrázolta, amint legyőzi a sárkányt; végül egy ausztrál katonai egyenruháról levágott gombot használt. Lloyd George aranyfontot használt pecsétnek, amit Clemenceau megkért, „hogy hagyja ott neki”. A brit miniszterelnök viccesen, de előremutatóan megjegyezte: „De nekem sincs több. Mind Amerikában vándorolt”. A brit miniszterelnök ezzel már 1919-ben előrevetítette, hogy a Brit birodalom immár az egykori koronabirtokaiból létrejött Egyesült Államok kezében van. A ceremónia előtti napon egy titkárnő kiadagolta a vörös viaszt, és a főmegbízottak régi szokás szerint rányomták pecsétjüket a szerződésre, előkészítve azt a másnapi aláírásra.

Nagy hajsza folyt a jegyekért is. Az öt nagyhatalom mindegyike hatvan helyet kapott a Tükörteremben. Ekkora közönség előtt még egy békét sem hoztak tető alá. Ezt az új diplomáciát hirdető Wilson elnök is megjegyezte: „Célszerűtlen szám. Ha a létszámot, mondjuk, tízben limitálták volna, könnyű lenne választani; ha azonban hatvanat kell kiválasztani, egészen biztosan fájni fog, ha kimarad valaki”. Az elnök pedig annak rendje és módja szerint kihagyta az 1918-as kongresszusi és szenátusi választásokat megnyerő republikánus párt tagjait, a külügyi bizottság vezetőjét, Charles E. Hughes-t, ami az Egyesült Államokban súlyos politikai válsághoz vezetett.

Eközben a német kormány csak alacsonyabb rangú képviselőket küldött a szerződés aláírására. A Négyek Tanácsa arra gyanakodott, hogy a németek az utolsó pillanatban ezzel akarják szabotálni a ratifikációt. A háttérben nem ez volt, hanem az, hogy a német kormány alig talált olyan minisztert, aki felelősséget vállalt volna az aláírásért. Csak június 27-én indult útnak két képviselő, az új külügyminiszter, Hermann Müller, és a közlekedésügyi miniszter, Johannes Bell. A német delegáció hajnali háromkor érkezett meg. A sajtó természetesen szokásához híven rémhírekkel bombázta a közvéleményt. Mindketten aláírnak majd, ezzel nem is lesz gond. Utána azonban agyonlövik magukat, esetleg Lloyd George-ot, de talán még Clemenceau-t is. De az is lehet, hogy bombát robbantanak majd.

Az aláírás napján, június 28-án, még a szerződés ratifikálása előtt a meghirdetett „nyílt diplomáciát” sutba vágva a franciák titkos szerződést kötöttek a britekkel és az amerikaiakkal, hogy utóbbi két ország garanciát vállal, ha előbbit Németország újra megtámadja. Az már más kérdés, hogy ez a garancia mennyit ért. (Ahogy House ezredes megjósolta az amerikai szenátus ezt nem ratifikálta). A „béketeremtőket” díszes régi kocsikon vitték ki Versailles-ba, míg a delegációk titkárnőit teherautókra szorították fel. A kaputól a palotáig vezető másfél kilométeres út mellett a francia lovasság díszőrsége állt kék egyenruhában és acélsisakban; lándzsájukra pedig piros–fehér szalag volt kötve. Az udvarról, ahol ugyancsak katonák álltak sorfalat, a meghívottak a fehér nadrágos, fekete csizmás, sötét kabátos és hosszú lószőrrel díszített, ezüstsisakot viselő, kardjukkal tisztelgő elit gárda, a Garde Républicaine előtt elhaladva léptek az épületbe.

A Tükörteremben az összegyűlt meghívottakon kívül, a történelem során először a sajtó képviselői is helyet kaptak. Ez volt az első alkalom, hogy egy „békeszerződés” aláírását filmre vették. Sok követ ekkor fogta fel, hogy a világháború egy új világ születését hozta, amelyben már a győztesek nagy részének se volt helye, ahogy Frances Stevenson méltatlankodott: „Hogy lehet egy esemény magasztosságára koncentrálni, amikor mindenfelé kamerás emberek állnak, akiknek egyetlen céljuk, hogy a lehető legközelebb kerüljenek a központi alakokhoz”. Egyesek távolmaradása jelzés értékű volt. Ferdinand Foch marsall a főhadiszállásra utazott a Rajna-vidékre, ahol be nem fejezett háborúját kívánta folytatni és soha nem bocsátotta meg Clemenceau-nak a „fegyverszünetet”: „II. Vilmos elvesztette a háborút, Clemenceau elvesztette a békét” – jelentette ki a marsall. A kínaiak helye is üresen maradt, az újjáéledő birodalom így tiltakozott az „európai” béke ellen.

A régi világ képviselői viszont ekkor még önbizalomtól duzzadtak. Clemenceau boldogságtól sugárzott: „Nagy nap ez Franciaország számára”. A szerződés egy példánya, különleges bőrdobozban, egy XV. Lajos-stílusú kis asztalon feküdt. A résztvevők fölött XIV. Lajos portréi lógtak – ezek szemléltették a franciák és németek között dúló küzdelmek legújabb fejezetét. A német delegációt, mint a foglyokat, katonai kíséretben hozták be. A közönség nagy része már sajnálni kezdte őket, amikor azok remegő kézzel aláírták a szerződést. Ahogy a brit követ Nicholson fogalmazott: „Halálosan sápadtak. Nem tűnnek a brutális militarizmus képviselőinek”. Az aláírási ceremóniát követően a teremből jelzést adtak, mire Versailles körül ágyúk dörrentek. Az antant és a társult hatalmak képviselői egymás után aláírták a szerződést, majd egy másik jegyzőkönyvet is aláírtak a Rajna-vidék igazgatásáról.

A ceremónia ósdi régi időket idéző hangulatát, az új világ küszöbén többen is érezték. A londoni francia nagykövet, Paul Cambon szerint: „Csak a zene és a szinkronban táncoló balerinák hiányoznak, hogy ők adják a tollat az aláírók kezébe. XIV. Lajos szerette a balettot, de csak szórakozásképpen; a szerződéseket a dolgozószobájában írta alá. A demokrácia teátrálisabb, mint maga a Napkirály”. Wilson elnök személyes tanácsadójának, House ezredesnek a rómaiak jutottak eszébe, akik harci szekereik mögött vonszolták a legyőzötteket: „Véleményem szerint ez nincs összhangban azzal az új világgal, amelyet állítólag szenvedélyesen meg kívántunk teremteni. Bárcsak egyszerűbb lett volna az esemény, és legalább némi lovagiasság lett volna benne! Az egészet gondosan megtervezték, és olyan megalázóvá tették az ellenfél számára, amennyire csak lehetett.” A németek eközben magányosan elkülönítve ültek, amíg végül egy bátrabb bolíviai, majd két kanadai is odament hozzájuk és aláírásukat kérte, majd még aznap éjjel visszaindultak a weimari Németországba. Lloyd George-ot legnagyobb bosszúságára leültették, hogy írjon levelet a királynak, V. Györgynek, amiben bejelenti a béke aláírását. Wilson még aznap éjjel vonaton indult meg Le Havre-ba, hogy hajóra szálljon hazája, az Egyesült Államok felé, ahol már várta elkerülhetetlen végzete és bukása. A Hotel Majesticben a britek ünnepi vacsorát szerveztek, a szokásosnál eggyel több fogással és pezsgővel. Majd bált rendeztek, külön a hotel személyzetének, külön a vendégeknek.

Amíg a „béketeremtők” ünnepeltek és „munkájuk végeztével” hazafelé tartottak, az európai kontinensen közel sem ért véget a világháború, hanem mint egy vírus, amit tünetek hiányában megszűntnek nyilvánítanak, de kezeletlenül hagynak, elterjedt helyi háborúk, fegyveres konfliktusok, forradalmak, lázadások tömegévé. A balti-, kaukázusi-vidékek, a Közel-Kelet, Közép- és Kelet-Európa még „lángokban állt” és vívták harcaikat egymással, a győztesekkel, és a bolsevikokkal. A brit gazdasági szakértő, Keynes már június 5-i memorandumában „megjósolta”, hogy „Európa régi vezető rétege bukásra van ítélve”, ha egy ilyen szerződést tető alá hoz.

A párizsi „béketárgyalások” első lezárása a versailles-i béke volt, amelyet hasonló módszerekkel követtek az Ausztriával, Bulgáriával, Magyarországgal és az Oszmán Birodalommal kötött békediktátumok. A régi világ urai egy új világ határán nemhogy egy 19. századi békerendszert hoztak tető alá, hanem régi uralmukat kívánták konzerválni ókori és középkori módszerekkel. A béketeremtők a rövid 20. század hajnalán időutazást tettek és egy olyan rendszert hoztak létre, amely a hosszú 19. században is elavult lett volna.

Nagy Gergely

SzerbmegszállásaDél-Dunántúlon
2020. március 27.

A Dél-Dunántúl sorsa az I. világháború végnapjaiban megpecsételődött, amikor az 1918. november 13-án megkötött belgrádi konvenció kijelölte a demarkációs vonalat, egyúttal feljogosítva a szerbeket arra, hogy rögtön másnap Baranyát a birtokukba vegyék.

A szerbek a térség megszállása után, 1918. november 25-én, Újvidéken gyűlést tartottak, ahol kimondták, hogy Baranya, Bánát és Észak-Bácska többé nem tartozik Magyarországhoz. Ezek a területek évszázadok óta soknemzetiségűnek számítottak: a Török hódoltság idején érkezett szerbek, horvátok, bosnyákok népesítették be (rácok, sokácok, bunyevácok), őket követően szlovákok települtek be, majd a felszabadító háborúk után, III. Károly hívására megérkeztek tutajaikon az első dunai svábok. A vesztes I. világháborút követően, amikor a szerbek elfoglalták Baranyát, még nem hivatkoztak etnikai érvekre. Az újvidéki gyűlés után hamarosan megalakult a Nemzeti Igazgatóság (Narodna uprava), ami kiterjesztette hatalmát a birtokba vett területekre: megszervezték a közigazgatást, önkényesen maguk közül neveztek ki hivatalnokokat, saját rendfenntartó erőket vezényeltek ki (betiltva a magyar nemzetőrség tevékenységét). A magyar tisztviselők közül csak azok maradhattak hivatalukban, akik esküjüket a délszláv államra tették le.

1919 februárjában komoly vasutas sztrájk tört ki, amelynek kihatása lehetett arra, hogy Daniel Kalafatovic vezérkari ezredes az alábbiakat nyilatkozta március közepén: „hiba lenne követelniük ezeket a területeket, mert csak erőszakos eszközökkel tarthatnák féken a lakosságot”. Ekkor még Baranyának csak a szerbek által lakott, déli részére formáltak igényt. A békekonferencia számára már februárban megküldték területi követeléseiket, de ekkor még Pécs és Baranya vármegye nem szerepelt a listán. Ez az álláspont rövidesen megváltozott, a magyarországi Tanácsköztársaság kikiáltása után, majd a hivatalos lakossági, nemzetiségi arányokról szóló felmérés adatainak birtokában. E kimutatás szerint a mohácsi járásban a délszlávok aránya meglehetősen nagy (7277 szerb és 20 777 sokác) volt, ugyanígy a siklósi járásban is (körülbelül 16 311 fő, a magyarok, és a németek pedig 10-10ezren), ezzel szemben a pécsi és a szentlőrinci járásban ez az arány már nem állta meg a helyét, ennek dacára azt állították, hogy a nemzeti-etnikai elv alapján formálnak jogot a baranyai területekre.

1919. április 6-án Andre Tardieu a jövőbeni határok kijelölésére tett javaslatait egy hónappal később, május 8-án a Külügyminiszterek Tanácsa, majd a Legfelsőbb Tanács is egyhangúan jóváhagyta. A szerbek eddigre meggondolták magukat, módosítani kívántak addigi követeléseiken. Bizonyíték gyanánt, az ott élő délszláv lakosságtól csatlakozási nyilatkozatokat gyűjtöttek, amit területi igényeikkel együtt elküldtek Párizsba. Május 20-án ez a memorandum került Clemenceau asztalára, amelyen Magyarország déli határait a Hercegszántó–Lippó–Villány–Szentmárton–Miholyác vonalon jelölték meg. A javaslat nem bizonyult sikeresnek, így területi igényeik nyomatékosítására személyesen is megjelentek a békekonferencián. A nagyhatalmak végleges döntése a határok véglegesítésére így hangzott: júliusban Magyarország számára elveszett a Drávaköz és Muravidék, majd augusztus végén Dályok és Baranyavár mellett a Monostor–Kiskőszeg vasútvonalat ugyan a szerbeknek ítélte, azonban a szénlelőhelyekben bővelkedő, baranyai területeket Péccsel együtt Magyarország megtarthatta. Amíg a békekötés nem történt meg, a szerbek nem nyugodtak bele a döntésbe, ezáltal a „pécsi kérdés” évekre elhúzódott, a magyar–jugoszláv kapcsolatok rendezésének legfőbb akadályát jelentette. A szerbek a békekonferencia hivatalos határozatát nem tették közzé. 1919 szeptemberében egy híres etnográfust, Jovan Cvijicet küldték Párizsba, hogy tovább képviselje érdekeiket. A határt Pécs felett jelölték volna ki, illetve arra vonatkozóan is születtek tervek, hogy a Mohács–Villány–Siklós szakaszon vonják meg a határt. A nemzeti-etnikai érvek hangsúlyozása mögött gazdasági érdekek húzódtak: felismerték, hogy Pécs fontos a kőszén szempontjából. Október 7-én kelt jegyzékükben a pécsi szénmedence kizárólagos kiaknázási jogát követelték a békeszerződés életbe lépésétől számított 5 évre előremenőleg, majd két hét múlva pedig, hogy egész Baranyát Péccsel együtt csatolják országukhoz.

A Tanácsköztársaság bukása után Baranya rengeteg menekültet fogadott be, a vörös emigránsok megjelenése aktivizálta a környék politikai életét, amit a megszállók is támogattak. Megengedték a kommunisták számára a szervezkedést, noha korábban ellenezték a proletárdiktatúrát. A pálfordulás pontosan azt a rejtett szándékot takarta, hogy a nagyhatalmak változtassanak addigi döntésükön. Célul tűzték ki, hogy a lakosságot intenzíven bevonják a politikába, nagygyűléseket szerveztek annak érdekében, hogy a délszlávokhoz való csatlakozásra buzdítsák őket. A trianoni béke megkötése után a megszálló szerbek és Baranya baloldali vezetése között a kapcsolat szorosabbá vált. 1920. július 15-én a békekonferencia felszólítását megtagadva, nem voltak hajlandók kivonulni a területről. A vörösök fellegvárává vált Pécs 1920. augusztusában Nemzeti Tanácsot alakított, és rövidesen teljhatalmat élvezett a törvényhatósági bizottság élére kinevezett Doktor Sándorral az élen. Linder Béla, aki még Károlyi hadügyminisztereként írta alá a belgrádi konvenciót, most Pécs polgármestere lett. Családi kapcsolatai révén is (szerb felesége volt) kötődött a jugoszlávokhoz, akik bizalmat szavaztak neki, amire rá is szolgált: kijelentette, hogy minden erejével azon lesz, hogy a párizsi döntés ellenére sem engedi bevonulni a Nemzeti Hadsereget.  A szerbekkel együttműködve azon munkálkodtak, hogy Baranya autonóm közigazgatási területté váljon. Az 1920 november végén folytatott belgrádi tárgyalásokon arról egyezkedtek, hogy az ún. Pécs-bajai Autonóm Terület törvényesen is leválna Magyarországról, csak a jugoszláv jogszabályokat tartaná be, illetve, átvenné az ott használatos valutát is. 1921-ben, Linder az ezirányú terveket tartalmazó memorandumot több fórumon is érvényesíteni kívánta, ám egyedül a Magyarországot gazdasági és diplomáciai értelemben is bekeríteni szándékozó kisantant fogadta lelkesedéssel.

A nagyhatalmak hamarosan a terület kiürítésének előkészítésébe kezdtek, 1921 júliusában megszervezték az ún. baranyai missziót Francis William Gosset angol ezredes vezetésével. Erre válaszul született meg, 1921. augusztus 14-én az a 8 napig tartó szakadár kisállam, amit Baranyai Magyar-Szerb Köztársaság néven jegyeznek a történelemkönyvek. A kérészéletű állam élére egy pécsi dekoratőr-festőt Dobrovics Pétert (Petar Dobrović) választották elnökké, aki köszöntő beszédében hangsúlyozta: „Megteremtjük a Baranyai Szerb–Magyar Köztársaságot és köztársasági államformában újrateremtjük a Pécs–baranyai Szabadságszigetet! Nem adjuk oda hazánkat, szülővárosunkat, nem adjuk oda a darutollas Horthy-pribékeknek”. Diplomáciai nyomásra, augusztus 18-án a szerb megszálló csapatok megkezdték kivonulásukat, másnap Linder is távozni kényszerült, mégpedig a Szerb–Horvát–Szlovén Királyságba, ahol élete hátralevő részét töltötte. A Nemzeti Hadsereg augusztus 22-re teljesen elfoglalta a várost, így a Pécs központú Baranya 33 hónapos szerb megszállás után végre visszatért Magyarországhoz. A további megszállt területekről 1922-re fejeződött be végérvényesen a szerb csapatkivonás. A további megszállt területekről a csapatkivonás azonban csak 1922-ben fejeződött be, ekkor jelölték ki véglegesen a pontos határokat.

Hollósy Katalin

Az események részleteiért kattintson a buborékokra!