Köszöntő
Köszöntjük honlapunkon!     
 
Gondolkodni nehéz. A legtöbben ezért ítélkeznek.”    
Carl Gustav Jung    

 

Az első világháború vagy az angolszász tradíció szerinti „Nagy Háború” nemcsak az egész XX. századot határozta meg, de árnyéka az új évszázadra is rávetül. Nem túlzunk, ha azt állítjuk: az a világ, amely körülvesz bennünket, valójában 1914-ben született. 
 
Győztesek és vesztesek. Agresszor és áldozat. Demokratikus és diktatórikus. Az 1914 és 1918 között tartó véres küzdelem emlékezetét máig a „háborús logika”, a közvetlenül a háborúhoz köthető, a belőle fakadó értelmezések jellemzik. Száz évnyi távolságból tehát nemcsak kötelességünk, de lehetőségünk is nyílik arra, hogy újragondoljuk mindazt, ami akkor történt.
 
Ismeretterjesztő honlapunk folyamatosan bővülő ismeretanyaggal mutatja be az első világháború eseménytörténetét, meghatározó alakjait, hőseit, a frontok és a hátország világát.
 
Aversailles-ibékeIII.Németországterületi„veszteségei”
2019. szeptember 23.

Cikksorozatom előző részében a „német kérdés” rendezésének francia elképzeléseit mutattam be, a folytatásban Németország területi rendezését kívánom szemléltetni.

 A történetírás mind a mai napig Németországot tartja az első világháború „legnagyobb” vesztesének, a ráerőltetett versailles-i békeszerződést pedig „karthágói békének” szokás emlegetni. A „győztes hatalmak” valóban békediktátumot kényszerítettek Németországra, de az közel sem volt olyan súlyos béke, mint amelyet más vesztes hatalmakkal kötöttek és amilyen szigorú békét eredetileg Németországra szándékoztak mérni.

A német területek rendezéséről készült francia terveket végignézve az sem volt biztos, hogy a fiatal német nemzetállam egységes marad-e, de a franciák mohósága kiváltotta a britek és az amerikaiak ellenállását. 1919. március 14-én Lloyd George és Woodrow Wilson megállapodott abban, hogy az egységes Németországra szükség van, így a különálló Rajna-vidéki állam tervét bojkottálni fogják, és Franciaország számára egy német támadás ellen a Népszövetség segítségét ajánlják fel. A brit–amerikai tervet a franciák természetesen hevesen ellenezték és Németország rovására kézzel fogható területi garanciát követeltek. A franciák makacs ellenállása szembefordította Párizst szövetségeseivel, akik a Rajna-vidéki állam tervét végképp megvétózták. Ahogy Arthur Balfour fogalmazott: „Franciaország jobban járna, ha erős nemzetközi rendszer kiépítésén dolgozna. Ilyen rendszer nélkül a rajnai határral való bármiféle mesterkedés ellenére is csak másodrendű hatalom lesz Franciaország, amely nagy keleti szomszédjainak minden mozdulatára megremeg”.

A francia delegáció a Rajna-vidék sikertelen „függetlenítése” után a Saar-vidék felé fordult. 1919-ben, amikor az „öreg kontinens” szinte minden fűtőanyagigényét a szén látta el, az Elzász-Lotaringiával határos és szénbányákban gazdag terület igen értékessé vált. Franciaország szempontjából viszont kínos pont volt, hogy az itt élő mintegy 650 ezer lakos döntő többsége németajkú volt. A francia delegációt vezető Clemenceau-t, ahogy a Rajna-vidék, úgy a Saar-vidék esetében sem zavarta, hogy területi igényeit hamis történelmi érveléssel támassza alá: Saarlouis városát XIV. Lajos építette; a francia forradalom idején a terület rövid időre francia kézbe került és az 1814-es döntések a régió nagy részét a franciáknak adták. Clemenceau-ék érvelése most is igazi céljaik elfedésére szolgáltak, annak érdekében, hogy a stratégiai fontosságú Saar-vidék széntermelése Franciaország irányítása alá kerüljön. A franciák, akárcsak a Rajna-vidék esetében, a terület annektálását kívánták elérni.

A britek Németország ilyen mértékű megcsonkítását azért sem támogatták, mert félő volt, hogy a megmaradt német területeket a rettegett bolsevizmus karmai közé taszítják, esetleg a bolsevik Oroszország szövetségesei lesznek. A britek Németország rehabilitálását támogatták, és a Nemzetek Szövetségének tagjává kívánták tenni. Érveiket Henry Wilson képviselő foglalta össze: „Ha Németország nem tud talpon maradni, Oroszországhoz fognak fordulni, és idővel szövetségre fognak vele lépni”. Lloyd George is hasonlóan vélekedett: „Meg lehet fosztani Németországot a gyarmataitól, a fegyveres erőit egyszerű rendőri erővé lehet csökkenteni, haditengerészetét pedig egy ötödrangú hatalom szintjére lehet süllyeszteni; mindettől függetlenül, ha úgy érzi, hogy igazságtalanul bántak vele az 1919-es béke megalkotásakor, megtalálja majd a módját, hogy ezt megtorolja a győzteseken”. A britek okfejtése szerint Németország sorsközösséget vállalhat a bolsevik Oroszországgal, és erőforrásait, nagy elméit és hatalmas szervezeti erejét olyan forradalmi fanatikusok rendelkezésére bocsájthatja, akik arról álmodoznak, hogy erővel meghódítják a világot a bolsevizmusnak.

A brit–amerikai elképzelés tehát az volt, hogy Németországnak területet kell veszítenie, azonban nem annyit, hogy az túl sok legyen. Lengyelországnak meg kell kapnia a kijáratát a tengerhez, de a lehető legkevesebb németnek kell lengyel uralom alatt élnie. A Rajna-vidéket demilitarizálni kell, de Németország irányítása alatt kell tartani. A britek enyhébb javaslatát természetesen nem a „jó szándék” vezérelte, hanem az saját érdekeik érvényesítését szolgálta. A britek Németország feldarabolásának megakadályozásával azt kívánták elérni, hogy a német gyarmatok és a flotta felett átvehessék az irányítást, illetve a Németországra kiszabott jóvátételből is a lehető legnagyobb mértékben részesülhessenek. A britek terve továbbá az európai kontinens feletti francia dominanciát is meg kívánta akadályozni. A Brit Birodalom évszázados külpolitikai elve volt, hogy Nagy-Britanniának akkor kell beavatkoznia az „öreg” kontinens ügyeibe, amikor egyetlen nemzet a többi leigázásával fenyeget. Az első világháború előtt ezt a fenyegetést az egységes Németország jelentette, de ha tönkretennék, akkor Franciaország jutna olyan kulcspozícióba, mint az első világháború előtt a németek. A britek nem feledkeztek meg ősi rivalizálásukról Franciaországgal és arról sem, hogy Németország és a Brit Birodalom akár szövetségesek is lehetnek. A brit iparnak továbbá szüksége volt háború utáni piacokra, és egy egységes, 70 milliós Németország jobb befektetésnek ígérkezett, mint egy szétdarabolt vagy jelentősen megcsonkított állam.

A Clemenceau vezette francia delegáció viszont továbbra sem engedett a francia álláspontból és az amerikaiaknak és briteknek felhánytorgatta, hogy őket tenger védi, míg „Franciaországnak szárazföldi védelem kell”. A Saar-vidék annektálását valamint a Rajna-vidék katonai megszállását követelte. 1919 márciusának végén, amikor Magyarországon a Kun Béla vezette kommunisták tartották kezükben a hatalmat, és az oroszországi polgárháborúban győzelemre álltak a bolsevikok, hatalmas vita kerekedett a „béketeremtők” körében a német kérdést illetően. Wilson elnök kijelentette, hogy nem támogathatja a francia terveket Németország megcsonkítására, mire Clemenceau németbarátsággal vádolta meg az amerikai elnököt, és azzal fenyegetőzött, hogy inkább lemond, minthogy aláírjon egy olyan békeszerződést, ahol a Saar- és a Rajna-vidék nem lehet a franciáké. Wilson, aki nem látott a dühtől, ráförmedt francia kollégájára, hogy Franciaország csak mohón zsákmányt akar magának szerezni, ez pedig szembe megy minden elvvel, amiért a „szövetségesek” harcoltak a világháborúban. Erre válaszul Clemenceau sértődötten kivonult a teremből.

A tárgyalásokat még aznap folytatták, a franciákat a sértődött miniszterelnökük helyett André Tardieu képviselte. Amikor Tardieu megint előhozakodott a Saar-vidék és Franciaország hamis ősi kapcsolataival, az ügyben amúgy közönyt tanúsító olasz miniszterelnök, Vittorio Orlando, rámutatott, hogy ilyen érveléssel Olaszország igényt tarthatna az egykori Római Birodalomhoz tartozó területekre, ez azonban kínos helyzetbe hozná kedves barátját, Lloyd George-ot. A franciák megsemmisülve távoztak az ülésnapról, de tervükről továbbra sem tettek le. Az amerikaiak viszont kezdtek kifogyni türelmükből, úgy vélték a franciák csak akadályozzák a békekonferencia munkáját. Az amerikai delegáció ekkor kezdte érezni, hogy a békekonferencia az európai győztesek részéről a zsákmány feletti osztozkodást szolgálja. Orlando Olaszország adriai igényei miatt akadékoskodott, Clemenceau Franciaországa Németországot akarta feldarabolni, Lloyd George és a britek pedig a német gyarmatokra és a flottára akarták rátenni a kezüket. Clemenceau viszont hiába tagadta meg a brit–amerikai javaslatokat, Wilson egy tapodtad se engedett a franciáknak. Ahogy fogalmazott: „soha nem ír alá egy francia békét, inkább hazautazik”.Sokat gondolkodtam – mondta orvosának, Greysonnak – milyen hatással lenne a világra, ha ezek a francia politikusok szabad kezet kapnának, és minden úgy lenne, ahogy ők akarnák, és minden olyan követelést bebiztosítanának maguknak, amelyet Franciaország előterjesztett. Véleményem szerint, ha megkapnák, amit akarnak, a világ hamarosan darabokra hullana”.

A helyzet végül akkor oldódott meg, amikor a két politikus egy időre kiesett a békekonferencia ügymenetéből. Az amerikai elnököt betegsége, Clemenceau-t pedig Poincaréval Franciaország jövőjéről folytatott súlyos vitája tartotta távol a békekonferenciától. Ez alatt a pár hét alatt az amerikai és a brit delegáció kidolgozott egy kompromisszumos megoldást, amelytől mindkét fél megbékélését remélték. Az egyezség értelmében Franciaország tulajdonjogot nyert a Saar-vidék szénbányáira, azon kötelezettséggel, hogy 15 év múlva népszavazást kell tartani a terület hovatartozásáról, addig pedig hivatalosan a Nemzetek Szövetsége vette át a terület irányítását. Az 1935-ben tartott referendumon az itt élők 90 százalékos többséggel Németország mellett tették le a voksukat. A Rajna-vidéket demilitarizálták, de a szövetséges megszállást elvetették, bár három zóna ideiglenes francia megszállásába belementek az amerikaiak.

A versailles-i békeszerződés Németországgal kapcsolatos területi rendelkezései egyáltalán nem voltak olyan súlyosak, mint amit eredetileg a német államra kívántak mérni. Ennek oka a franciák túlzott mohósága volt, amivel sikerült az amerikai és brit delegáció ellenállását kiváltaniuk. Franciaország az első világháború végére, mind „emberanyagban”, mind „gazdaságilag” annyira kimerült, hogy a párizsi békekonferencián már csak másodrendű hatalom volt, amelyen a Rajna- és Saar-vidék területeinek megszerezése se változtatott volna. Az amerikaiak és a britek természetesen nem jó szándéktól vezérelve ellenezték a francia terveket, hanem saját érdekeiket kívánták érvényesíteni.

A világhatalmi szempontból sokkal fontosabb kérdésekben, mint a német gyarmatok, a német flotta ügye, a jóvátételek kérdése mellett az egységes Németország olyan piacot jelentett a két hatalom számára, amelynek birtoklása kulcsfontosságú volt annak számára, aki az első világháború után születő új világ ura kívánt lenni. Cikksorozatom következő részében ezt fogom bemutatni.

Nagy Gergely

Folytatása következik

Afélévezredesoroszálom:„Cárgrád”II.
2019. szeptember 18.

Az 1917-es év oroszországi eseményei a nyugat-európai közvéleményben és a történetírásban szinte teljesen elhomályosították az 1917 előtti események tárgyalását. Mintha Kerenszkij és Lenin előtt semmi sem történt volna Oroszország térségében. Cikksorozatunk következő részében az orosz–török konfliktus elemzését folytatjuk.

A török történelemszemlélet szerint az első világháború célja az Oszmán Birodalom felszámolása volt. Ez a szándék az oroszok részéről tetten is érhető, hiszen Szentpétervár fő háborús célja a fekete-tengeri kijárat biztosítása volt a tengerszorosokon keresztül, s ennek ára Európa „beteg emberének” kiiktatása volt a térségből. De ugyanez már nem mondható el Franciaországról és Nagy-Britanniáról. Legalábbis 1914 őszéig. Egészen az előbbi dátumig a britek mindent elkövettek, hogy az Oszmán Birodalom az antant oldalán lépjen be a háborúba. Ez nem volt földtől elrugaszkodott elképzelés, gondoljunk csak arra, hogy a korábbi háborúkban végső soron mindig a britek voltak azok, akik megálljt parancsoltak az oszmánellenes erők területhódító szándékainak (lásd Balkán-háborúk, vagy éppen a krími háború), ugyanakkor a 19. század második felében bátran felosztották egymás között a franciákkal a törökök afrikai területeit.

Törökország részben a Balkán háborúkban elszenvedett sorozatos vereségek, részben pedig az oszmán Líbia elvesztése okán flottafejlesztésbe kezdett. A fejlesztések egyszerre két európai hatalom „segítségével” indultak meg. Mind Németország (Liman von Sanders tábornok irányításával), mind pedig Nagy-Britannia (Arthur Limpus tengernagy) részt vett az oszmán flotta felfejlesztésében. Oroszország nem rendelkezett a Fekete-tengeren csatahajókkal, elvileg nem is lehetett neki ilyen, miközben az Oszmán Birodalom arra készült, hogy fogadja az első brit gyártmányú dreadnought-ot, az „I. Oszmánt”, amely a tervek szerint 1914 júliusában érkezett volna meg. Az Oszmánt egy másik dreadnought követte volna, a brit–török megállapodás értelmében. Ha a törököknek csupán egyetlen csatahajója lett volna a Fekete-tengeren, az oroszok az egyensúlytalanság miatt kiszorultak volna a térségből, s ez ellehetetlenítette volna az exportjukat, amitől a birodalom gazdasága nagyban függött. Így érthető, hogy bár az orosz hadseregfejlesztési tervek csak 1917-re számoltak egy bevethető erejű hadsereggel, 1914-ben nem haboztak belépni a háborúba, azzal a céllal, hogy így egyszer s mindenkorra rendezzék – Szentpétervár érdekeinek megfelelően – a tengerszorosok kérdését. Közben az orosz diplomaták Londonban mindent elkövettek, hogy a brit gyártmányú csatahajó ne jusson el Isztambulba. Azonban a britek, Edward Grey miniszterelnök és Winston Churchill, az admiralitás első lordja, pusztán üzleti ügynek minősítették a hajó eladását a törököknek. 1914 júliusában Arthur Limpus admirális visszautazott Nagy-Britanniába azzal a céllal, hogy ő kísérje az „I. Oszmánt” Isztambulba a szigetországból. Végül az „üzletből” nem lett semmi. Bár a törökök a hajók utolsó részletét is kifizették Londonnak, a közben kirobbanó háború miatt Winston Churchill a hajókat elkobozta és a királyi haditengerészet szolgálatába állíttatta. Ezzel eldőlt, az Oszmán Birodalom nem az antant oldalán lép majd be a háborúba.

Az Oszmán Birodalom 1914. szeptember 27-re elaknásította a Dardanellákat, ezzel elzárta a nemzetközi vizekre való kijutás lehetőségétől az orosz szállítóhajókat, így Oroszország egyetlen meleg tengeri (egész évben hajózható) kereskedelmi kapcsolata megszűnt a külvilággal. Október 3-án Nyikolaj Mihajlovics Girsz isztambuli orosz követ jelentette külügyminiszterének, hogy „Törökországot elárasztják a német katonatisztek, a besorozott katonák, a fegyverek és az ágyúk, az ország egy katonai tábor képére emlékeztet”. A helyzet komolyra fordult. Szerbiára ugyan természetes szövetségeseként tekintett Szentpétervár, de azt senki sem gondolta komolyan az orosz politikai felsővezetésben, hogy a háború Oroszország számára kizárólag a balkáni államról fog szólni. Sőt. Az orosz politikai elit jelentős részét egyáltalán nem érdekelte 1914 nyarán Szerbia és a Balkán kérdése. De ugyan miért is érdekelte volna? Stratégiai céljai nem azon a területen voltak a birodalomnak, hanem a tengerszorosoknál. Az 1914 februárjában a Szentpétervárott Szazonov külügyminiszter elnöklete alatt lezajlott vezérkari konferencián elfogadtak egy hat pontból álló tervezetet, amely arról szólt, hogy hogyan szerezzék meg a tengerszorosokat.

„Elérkezett az idő Oroszország számára, hogy elszámoljon ősi ellenségével, s egyszer és mindenkorra felszámolja a tengerszorosok kérdését” – jelentette ki Girsz követ október 11-én. Talán még ő maga sem sejtette, hogy mennyire igazak a szavai. Alig két hét elteltével, október 29-én az oszmán (gyakorlatilag a német) flotta megkezdte Odessza ágyúzását, emellett elsüllyesztették a Donyeck csatahajót. Novorosszijszknál a Breslau ágyútüzétől tizennégy orosz szállítóhajó került a hullámsírba, emellett több orosz hajót tettek harcképtelenné. Nem meglepő módon Oroszország november 2-án bejelentette a hadiállapotot. II. Miklós kiáltványban tájékoztatta alattvalóit az új háborús helyzetről: „Egységben valamennyi oroszoroszági nemzettel kétséget kizáróan hiszünk abban, hogy Törökország vakmerő támadása a jelen háborúban csupán felgyorsítja sorsa beteljesülését és megnyitja Oroszország útját ősei történelmi küldetésének megvalósítása felé a Fekete-tenger partjai mentén”. Az ideológiai aláfestés természetesen innen sem hiányzott. Már a kiáltvány legelején leszögezte az uralkodó, hogy ezt a háborút az iszlám követői és a keresztény országok vívják egymással. Ha valamiben, akkor ebben teljes véleményazonosságon volt török kollégájával, V. Mehmeddel (bár utóbbi esetében oldalán a német és az osztrák–magyar keresztény uralkodóval, meglehetősen különösen hangzott a dzsihádra való felhívás): „Oroszország, melynek egyedüli célja az emberiség szolgasorba döntése, s amely évszázadok óta az ember üdvösségének legkegyetlenebb és legádázabb ellensége, most általános háborúba sodorja az angol és a francia kormányt, amelyek nemzeti önteltsége muszlimok ezreinek alávetésében leli legfőbb örömét. Sohasem palástolták gyűlöletüket, hogy amennyire csak lehet, megrendítsék és meggyengítsék a Kalifátust, minthogy e kimagasló hatalom a muszlim világ és az iszlám erejének legfőbb támasza”.

Ugyan Jurij Danyilov tábornok 1914-ben kijelentette: „A legrövidebb és legbiztonságosabb hadműveleti út Konstantinápolyig Bécsen és Berlinen keresztül vezet”, ez a kijelentés azonban csak arról árulkodott, hogy a cári hadsereg főtiszti kara megosztott volt abban a tekintetben, mely irányban kellene a legnagyobb csapást mérni a központi hatalmakra, de a cél mindenki szemében „Cárgrád” volt. A tábornoki kar egy része az orosz nyugati fronton való előrenyomulást erőltette, míg egy másik tekintélyes része a kaukázusi front mellett tette le a voksát. A hadtörténelemből ismert, hogy a háború első két évében az erők jelentős részét a nyugati frontra koncentrálták, a kaukázusi frontra inkább csak 1916-ban összpontosítottak nagyobb erőket, aminek meg is lett a pozitív eredménye.


1916 végére már szinte minden adott volt Konstantinápoly sikeres elfoglalására. Ebben az évben a cári hadsereg Batumitól Trabzonig (Trapezunt) minden jelentősebb török tengerparti erődöt és kikötőt elfoglalt, egyben, tanulva a múlt hibáiból (a krími háború tapasztalata ekkorra beérett) hihetetlen gyorsasággal egy új vasútvonalat építettek ki a két város között, ami nagyban elősegítette az utánpótlás megszervezését, egyben a következő évi hadjárat lebonyolítását. A következő rövidtávú cél Sivas elfoglalása volt, amely Ankarától légvonalban 356 km-re fekszik. Utóbbi város közvetlen vasúti összeköttetésben áll(t) Isztambullal. A tét tehát igen nagy volt mindkét fél számára. 1916 végén a kaukázusi orosz hadsereg egyetlen dologra várt: hogy elolvadjon a hó. A törökök helyeztét tovább súlyosbította, hogy 1916 novemberében vízre bocsátották a cári flotta első dreadnought-ját, a „II. Katalin cárnőt”, ezzel megteremtődött a lehetősége az orosz partraszállásnak Isztambulnál. Mind a vízen, mind pedig a szárazföldön egyértelművé vált az orosz fölény. Az, hogy végül a jól előkészített hadjáratot nem tudták sikerre vinni, nem a fronton, hanem a hátországban dőlt el. Habár az 1917-es februári forradalom után hatalomra kerülő Ideiglenes Kormány egyértelműen a háború folytatása mellett tette le a voksát, a súlyosbodó belpolitikai problémák ellehetetlenítették a háború sikeres megvívását a Kaukázusban.

 

Balogh Gábor

 

Folytatása következik.

 

 

Aversailles-ibékeII.FranciatervekNémetországfeldarabolására
2019. szeptember 16.

Cikksorozatom első részében a német kérdés problémáját jártam körbe, a folytatásban arra keresem a választ: hogy maradhatott Németország egy vesztes háború után egységes állam?

1918. november 11-én, amikor a compiègne-i erdőben az antant és szövetséges hatalmak képviselői előtt a Német Császárság delegáltjai megkötötték az első világháborút lezáró fegyverszünetet, az egységes német állam számított Európa egyik legfiatalabb országának. A vesztes birodalmak közül csak Németország tudott egységes maradni, míg az Osztrák–Magyar Monarchia és az Oszmán Birodalom megszűnt létezni, az Orosz Birodalom felett pedig a bolsevikok vették át a hatalmat.

Az egységes német állam a fegyverszünet pillanatában még 50 éve sem létezett, mégis gyarmataik elvesztése mellett, sokkal kisebb területi veszteséget szenvedett, mint más vesztes hatalmak, miközben az antant „béketeremtők” Németországot tartották a háború fő felelősének. A versailles-i békeszerződés „végeredményét szemlélve” ma már furcsának tűnhet, de a béke elkészítői körében egyáltalán nem volt egyhangú elképzelés azzal kapcsolatban, hogy fenntartsanak-e egy egységes Németországot, vagy feldarabolják azt. A német fegyverszünet cikkelyei, (amit a franciák kötöttek a németekkel november 11-én) és Woodrow Wilson elnök 14 pontja, (ami alapján a németek a fegyverszünetet kérték a Szövetséges hatalmaktól) közti éles ellentmondások már előrevetítették, hogy a békekonferencián a német kérdéssel lesz a legnehezebb megbirkózni.

1919 januárjában, amikor a győztesek Párizsban tárgyalni kezdtek a békefeltételekről, a nemzetközi helyzet korántsem volt felhőtlen. A széteső birodalmak helyén polgárháborúk, forradalmak és fegyveres konfliktusok zajlottak. Európa keleti felében a Lenin vezette bolsevik Oroszország nyílt offenzívába kezdett a Baltikumban, a Kaukázusban, lengyel és fehérorosz területeken, a közép-európai térségben pedig bolsevik forradalmak és hatalomátvételek zajlottak. 1919 tavaszán a „győztes” szövetségesek joggal aggódtak egy Európa nagy részét elborító bolsevik uralomtól. A vesztes birodalmak mellett ugyanis a győztes Olaszországban is forradalmi hangulat uralkodott, így Franciaország határáig megdőlni látszott a régi rend. Németország, amely ekkoriban ugyancsak zűrzavaros időket élt meg, a fegyverletétel pillanatában nem omlott teljesen össze, mint az Osztrák–Magyar Monarchia, vagy az Oszmán Birodalom. Igaz a háború utolsó periódusában a német hadsereg vereséget halmozott vereségre, de Franciaországot és Belgiumot még utoljára feldúlva, egészen a német határig rendezetten vonult vissza és a fegyverszünet pillanatában 8-9 millió katonát tudott fegyverben.

A párizsi békekonferencián Nagy-Britannia és az Egyesült Államok képviselői Németországban a bolsevikokkal szembeni potenciális erőt látták. Erről Maurice Hankey, Lloyd George személyi titkára így elmélkedett a békekonferencián: „A bolsevikok legrosszabb tulajdonságai jönnek felszínre. A németek minden hibájuk ellenére, legalább egységes, hazafias, megbízható és magas fokon szervezett nép”. A britek és az amerikaiak számára a bolsevikok szintén ellenségnek számítottak, akik velük szemben egy új világrendet hirdettek meg. A britek és az amerikaiak is a háború utáni világ vezető szerepét szánták maguknak, amelynek legnagyobb kihívói a bolsevikok voltak. A franciák álláspontja viszont az volt, hogy országukra nézve az egységes Németország léte mindig is veszélyt fog jelenteni. Különösen Ferdinand Foch marsall érvelt amellett, hogy a szövetségeseknek meg kell semmisíteniük a német hadipotenciált, Franciaországnak pedig annektálnia kell a Rajna-vidéket, és fel kell számolni a német–francia határon húzódó német erődrendszert.

Az amerikaiak, John Pershing tábornok és Wilson elnök vezetésével, viszont nem támogatták Foch „megsemmisítő” terveit, amelyben a franciáknak a németek iránti bosszúvágyát és az európai kontinens feletti történelmi uralmi vágyukat vélték felfedezni. A német kérdés megosztotta a szövetséges nagyhatalmakat és a franciák, a britek és az amerikaiak is más és más elképzelések alapján képzelték el Németország helyzetének rendezését. A szövetségesek közti vita három fő eleme a német fegyveres erők-, a németekkel fizettetni kívánt háborús jóvátételek- és a Németországtól elcsatolni kívánt területek méretének nagysága volt. A továbbiakban a Németország felosztására vonatkozó francia terveket kívánom körbe járni.

Németország feldarabolásának kérdésében természetesen a franciák képviselték a „legradikálisabb” vonalat. A párizsi békekonferencián a francia hadsereg főparancsnoka, Foch marsall és Franciaország köztársasági elnöke, Raymond Poincaré képviselte azt a nézetet, amely szerint az egységes német államot meg kell szüntetni és a német területeket újra fel kell darabolni. A francia delegáció és közvélemény megosztott volt, hogy Franciaország érdekeit egy kisebb, de egységes Németország, vagy a feldarabolt független német államok szolgálják-e jobban. Poincaré elnök ötletei között felmerült egy nyugaton független, de francia protektorátus alá tartozó Rajna menti német állam, keleten pedig egy Német-Ausztria, Bajorország valamint Magyarország alkotta katolikus monarchia és egy megcsonkított Poroszország. Ezzel szemben Foch marsall Németország feldarabolását javasolta és egységes, de sokkal kisebb Németországot tartott előnyösnek. A francia tervek mellett Németország keleti határain újonnan alakuló nemzetállamok is területeket követeltek maguknak. Az újraalakuló Lengyelország a szénlelőhelyekben gazdag Felső-Sziléziát, és Danzig kikötőjét akarta. Litvánia a balti-tengeri Memel kikötőjét és a szárazföld belseje felé nyúló területet szerette volna, a semleges Dánia pedig igényt támasztott az 1864-es porosz–osztrák–dán háborúban elvesztett Schleswig–Holstein tartományra.

A francia képviselők az önrendelkezési elvvel szemben saját biztonságukra hivatkozva, ahogy arra történelmük során többször is kísérletet tettek, a Rajna-vidék annektálását kívánták elérni. „A Rajna-vidéket – érvelt Clemenceau – Franciaország biztonsága érdekében ki kell venni a németek irányítása alól. A Rajna Gallia és Németország természetes határa”. A Rajna-vidék Franciaországhoz csatolásáról a békekonferenciát a Clemenceau vezette francia delegáció hamis történelmi érvekkel próbálta meggyőzni. A francia bizottságok Párizsban a béketeremtők előtt olyanokkal érveltek, hogy ez a folyó mindig is a nyugati civilizáció és valami titokzatosabb, primitívebb vidék között húzódó határ volt. Franciaország tette civilizálttá a Rajna-vidékét; ott volt Nagy Károly fővárosa; XIV. Lajos meghódította; a francia forradalmi seregek újra meghódították. Azokat a jóval hosszabb időszakokat, amikor német hercegek uralkodtak a Rajna-vidék felett, természetesen kihagyták a felsorolásból, s amikor erre az amerikaiak felhívták a figyelmüket, további átlátszó érvekkel fokozták felvetéseiket, miszerint a rajnai emberek génjeikben és szívükben valójában franciák, ezt bizonyítja a jó bor iránti szeretetük, a rájuk jellemző életörömük és a katolicizmusuk. Ha megszabadulnak a németektől a Rajna-vidék visszatérhet valódi, francia jellegéhez. A Clemenceau vezette francia küldöttség képtelein érvei Foch marsall katonai szempontjainak álcázására szolgált. A marsall szerint „Franciaországnak szüksége van arra, hogy folyó válassza el a németektől; szüksége van időre, amelyet az irányítása alatt álló Rajna-vidék elfoglalása jelenthetett a keletről érkező támadó számára; és szüksége van lakosságának növelésére”.


Az amerikaiak nem hatódtak meg és átláttak a francia terveken. A Rajna-vidék annektálását egy új Elzász-Lotaringiának tartották, amely jogalapot adhat a németeknek egy esetleges visszavágásra. A Rajna vidék francia kézre kerülése a brit érdekek számára elfogadhatatlan volt, azzal ugyanis Franciaország túlzott kontinentális erőhöz jutott volna. A Brit Birodalom régi politikája alapján szállt hadba az egységes Német Birodalommal szemben, hogy megakadályozza annak kontinentális túlsúlyát. A német túlsúly helyére lépő francia túlsúly viszont a britek számára ugyanolyan veszélyesnek számított. Az amerikai delegáció Wilson vezetésével hasonló véleményen volt, mint a britek. Az amerikaiak és a britek köztes megoldásnak egy független Rajna-vidéket ajánlottak fel a franciáknak, amely Belgiummal, Franciaországgal és Luxemburggal együtt németellenes védelmi konföderációt alkothatna. A franciák azon tervét viszont, hogy az említett államok polgárait a francia hadseregbe sorozzák be, csípőből elvetették.

Az amerikai–brit ellenállást tapasztalva a Foch marsall egy semleges és demilitarizált Rajna menti állam létrehozását ajánlotta fel, amely tervei szerint a nyugati franciák nem pedig a keleti németek szövetségese lesz majd. A britekkel és az amerikaiakkal szemben a francia képviselők újabb és újabb ötletekkel álltak elő: állandó szövetséges megszállás; vámunió Franciaországgal; technikailag és jogilag maradjon Németország fennhatósága alatt, de katonailag Franciaország alá tartozzon. Más delegáltak ennél tovább is merészkedtek: „Annak érdekében, hogy Európában tartós békét biztosítsunk, el kell pusztítani Bismarck munkáját. A francia rémálmoknak az vethetne véget, ha ismét Bajorországot, Szászországot, és egy megcsonkított Poroszországot látna”.

1919-ben néhány hónapig úgy tűnt, hogy a Rajna-vidék katolikus államainak lehetősége lesz elszakadni a protestáns poroszok vezette egységes Németországtól. Az ott élő németek viszont hamar ráébredtek arra, hogy függetlenségük előbb vagy utóbb, de egyet jelentene Franciaországba olvadásukkal. Így vélekedett erről a vidék egyik legjelentősebb városa, Köln polgármestere, a későbbi kancellár Konrad Adenauer is. Adenauer a Rajna-vidék függetlenségének támogatója volt, de felismerte a franciák tervét, így 1919 tavaszára veszett ügynek minősítette és letett róla.

A francia tervek a Rajna menti terület annektálásáról és Németország megcsonkításáról végül a brit–amerikai ellenálláson buktak meg, amelyet cikksorozatom következő részében fogok bemutatni.

Nagy Gergely

Folytatása következik

SSBaronGautsch
2019. szeptember 12.

Az I. világháború első tengeri áldozatai közt szerepel a Baron Gautsch nevű gőzös, amely ma is az isztriai partok mentén, a Brioni szigetek és Rovinj között fekszik a tenger mélyén.

„A Baron Gautsch katasztrófája volt a halál koncertjének a nyitánya” –írta visszaemlékezésében az egyik magyar túlélő, Jenovay Jenő 1926-ban. A hajót az osztrák Lloyd-társaság egyik legszebb és legmodernebb példányát a Gourley fivérek építették a skóciai Dundee-ban. A Baron Gautsch 85 méter hosszú, 11 méter széles, így arányait tekintve a korban tekintélyes méretű vízi járműnek számított. A gőzöst 1908. május 3-án bocsátották vízre, nevét Gautsch Pál miniszterről kapta. Az I. világháborút megelőző években kereskedelmi célokat szolgált, valamint személyszállításra használták: menetrendszerinti járatként közlekedett az Adriai-tenger partjai mentén, Trieszt, Pula, Mali Losinj, Zadar, Split, Dubrovnik, Herceg Novi és Kotor városok között.


Az I. világháború kitörése után minden kereskedelmi hajó az Osztrák–Magyar Monarchia haditengerészetének kötelékébe került, ekkortól kezdve hadianyagot, katonákat és civiliket szállított a már felsorolt városok között. A hadba lépést követően, már augusztus elején megkezdődött a kikötővárosok melletti aknazárak telepítése, a tengeri aknák pontos helyrajzi adatait a haditengerészeknek pontosan ismerniük kellett. Akkor még nem tapasztalták meg igazán, hogy ezek az új hadieszközök mekkora mértékű pusztítást képesek okozni. Az augusztusi viharok több aknát leszakítottak rögzítő láncaikról szétszórva őket egészen az olasz partokig.


A Baron Gautsch 1914. augusztus 13-án Kotorból indult utolsó útjára, a hivatalos források szerint aznap a fedélzetén 310 ember utazott. Pulában fél órát vesztegeltek az utasok beszállítása miatt, és a kikötő elhagyása után a hajóparancsnok, nem törődve a rájuk leselkedő veszélyekkel, a késés behozása érdekében arra kérte a kapitányt, hogy rövidebb útvonalon közelítsék meg a célállomást, Triesztet. Hosszas vita után végül a tengerésztiszt ebbe beleegyezett, így Fazana mellett, a Brioni-szigetek irányába kormányozta a hajót. A szerencsétlenséget ez okozta, hiszen egy tenger által elsodort aknára futott a gőzös. A katasztrófa jelentőségét növelte, hogy felrobbant a nafta-szállítmány is, és az óriási hajó közel 10 perc alatt elsüllyedt. A baleset helyszínétől néhány mérföldnyire az aknatelepítés munkáját végző Basilisk, a Csepel és a Balaton hajók a szikratáviratot követően rögtön oda siettek, hogy kimentsék az utasokat. A tragédiában rejlő legnagyobb fájdalom, hogy a gőzösön a szerencsétlenül jártak között több katona hozzátartozója, főleg nők és gyermekek utaztak. 159 utast sikerült kimenekíteni, 177 ember lelte halálát a tenger hullámai között. Az egyik túlélő, Jenovay Jenő utólag így írt a hajószerencsétlenségről: „A „Baron Gautsch“ elpusztult utasai voltak a világháború első áldozatai a tengeren. Parancsnoka, ki szintén a menekültek közt volt, súlyos felelősségérzetének tudatában, a földi igazságszolgáltatás sújtó keze elől a halálba menekült. Triesztbe érkezve, a rákövetkező napon főbelőtte magát”.

Az évek múlásával a hajókatasztrófa emléke feledésbe merült, amikor 1951-ben egy trieszti búvár, Giacomo Stocca megtalálta a tengerfenéken 40 méter mélyen fekvő roncsot. A Baron Gautsch pontos helyrajzi koordinátáit 1958-ban határozták meg. A pulai Tengerészettörténeti Múzeum munkatársainak kezdeményezésére 1995-ben a búvárok megkezdték a felderítéseket a hajó belsejében, amelynek során 98 tárgyat hoztak a felszínre. Ezeket ma a múzeum kiállítási tárgyaiként tekinthetik meg a Pula városába látogató kirándulók (a kiállítás címe: Baron Gautsch, az I. világháború első áldozata Isztriában (1914–2014). A hajóroncs védelem alatt áll, Isztria történetének kulturális és történelmi örökségét képezi, mindamellett, hogy a búvárturizmus egyik kedvelt zarándokhelyévé vált.


A hajó cégére (Kiállítási hely: Povijesni i Pomorski Muzej Istre, Pula)


Felhozott tárgyak a hajóroncsból (Kiállítási hely: Povijesni i Pomorski Muzej Istre, Pula)

Hollósy Katalin

Az események részleteiért kattintson a buborékokra!