Köszöntő
Köszöntjük honlapunkon!     
 
Gondolkodni nehéz. A legtöbben ezért ítélkeznek.”    
Carl Gustav Jung    

 

Az első világháború vagy az angolszász tradíció szerinti „Nagy Háború” nemcsak az egész XX. századot határozta meg, de árnyéka az új évszázadra is rávetül. Nem túlzunk, ha azt állítjuk: az a világ, amely körülvesz bennünket, valójában 1914-ben született. 
 
Győztesek és vesztesek. Agresszor és áldozat. Demokratikus és diktatórikus. Az 1914 és 1918 között tartó véres küzdelem emlékezetét máig a „háborús logika”, a közvetlenül a háborúhoz köthető, a belőle fakadó értelmezések jellemzik. Száz évnyi távolságból tehát nemcsak kötelességünk, de lehetőségünk is nyílik arra, hogy újragondoljuk mindazt, ami akkor történt.
 
Ismeretterjesztő honlapunk folyamatosan bővülő ismeretanyaggal mutatja be az első világháború eseménytörténetét, meghatározó alakjait, hőseit, a frontok és a hátország világát.
 
Háborúésorvoslás
2020. április 8.

Az első világháború soha nem látott kihívás elé állította az orvoslást. A sérülések különböző típusai: lőtt, szúrt, roncsolt, koponya és gerincsérültek, gáztámadások sebesültjei járványos megbetegedésekben szenvedők és a sort hosszan folytathatnánk. Ráadásul a sebesültek hirtelen és óriási számban szakadtak rá egyszerre a katonaorvosi ellátórendszerre. Mégis, a háború végén többen megállapították, hogy az orvostudomány sokat nyert a világháború következtében, köszönhetően a tömeges mintavétel soha nem tapasztalt lehetőségének.

Jól tudjuk a történelemből, hogy a gyógyítással foglalkozó szakemberek, felcserek már a korábbi századok háborúi során is elkísérték a katonákat a harcmezőre. Az ő tevékenységük sosem volt nélkülözhető. A katona érték volt. Úgy a zsoldosokból álló hadseregek korában, ahol a katonáknak óriási összegeket fizettek megrendelőik, harctevékenységükért, de a sorozott hadseregek esetében is, hiszen ebben az esetben a kiképzés, az ellátás költségei az államot terhelték, a sorozott katona lényegében egy „beruházás” volt az állam számára, így egészségének megőrzése, gyógyítása, harcképességének megőrzése kiemelt fontosságú volt.

A haditechnika fejlődésével párhuzamosan fejlődött a katonai orvoslás módszertana és eszköztára is. Magyarországon már az 1848–1849-es szabadságharc idején kiépül a katonai orvoslás rendszere, de nincs ez másként az európai térségben sem. Elég, ha csak a krími háborúra (1853--1856) és Florence Nightingale tevékenységére gondolunk, vagy a Vöröskereszt 1863-as megalakulására, amely az 1859-es solferinói ütközet eredményeképpen jött létre.  A csata közelében tartózkodó svájci illetékességű üzletember, Henri Dunant, az óriási pusztulás láttán elhatározta, hogy létrehoz egy szervezetet, amelynek céljaként – többek között – a háborús sérültek gondozását, gyógyítását határozta meg.

Magyarország (Osztrák–Magyar Monarchia) viszonylatában megemlítendő, hogy 1867-ben, a kiegyezés évében megalakuló közös hadsereg mellett létrejött az állandó katonaorvosi felügyelet is. Vonatkozott ez a Magyar Királyi Honvédségre is, itt a Honvédelmi Minisztérium 6. Ügyosztálya felelt a katonaorvoslásért. A katonaorvosok képzésének kiemelt helyszíne volt a bécsi Iosephinum. Az orvosképzés 4. vagy 5. évfolyamán lehetett jelentkezni a katonaorvosi képzésre. Elvégzését követően tíz évig szolgáltak, háború esetén azonnal mozgósíthatóak voltak. A K.u.K. 1905-ös katonaorvosi kézikönyve szerint 1905-ben összesen 1236 katonaorvos szolgált a közös hadseregben, míg honvédség összesen 176 katonaorvost tartott nyilván. Jelentős részük, már 1878-ban, Bosznia okkupálása során közvetlen katonaorvosi tapasztalatra tett szert. Közöttük volt Dollinger Gyula – akit a magyar ortopédia atyjaként tartunk nyilván – a szakterületen szerzett első tapasztalatait Boszniában jegyezte fel. Hasonló impulzusokra tehetett szert a Magyar Vöröskereszt egy katonaorvos missziója 1912-ben, az első Balkán-háború idején, Szófiában. Ez már egy modern háború volt, ahol a tömeges sérülések, a lövészárok-hadviselés jellege, valamint a modern fegyverek által okozott sérülések is megfigyelhetőek voltak. A misszió, hazatérését követően előadások és tudományos publikációk keretében számolt be a Balkánon tapasztaltakról. Bő két év elteltével azonban a Monarchia katonaorvosai személyesen is megtapasztalhatták, hogy milyen mértékben változott meg a háború természete.

A tömegháború és anyagháború jelzőkkel méltán illetett fegyveres konfliktus eredményeképpen az orvostudomány rohamos fejlődésen ment keresztül, talán nem túlzás megállapítani, 1914 és 1918 között lezajlott az orvostudomány forradalma. „Aki sebész akar lenni, annak háborúba kell mennie.” – jelentette ki az orvostudomány megalapítója, Hippokratész, több mint kétezer évvel korábban. A háború azonban nem csupán a sebészeknek biztosította a tapasztalatok bővítését, de szinte nincs olyan területe az orvostudománynak, amely ne profitált volna belőle, hiszen, ahogy azt egy amerikai orvostörténész megfogalmazta: „A háború, a katonaság az orvostudomány legfontosabb laboratóriuma”. Első olvasatra talán durván hangzik a fenti megállapítás, de ha azt nézzük, hogy az addig, békeidőben elszigetelt egyedi esetek, a sebesülések, betegségek nem nyújtottak lehetőséget következtetések levonására, a világháború évei alatt a tömeges sérülések, megbetegedések, tömeges mintavételt tettek lehetővé, ami a kutatás alapfeltétele a mai napig. Nem véletlen, hogy a világháborút követően Magyarországon is megkezdték a katonaorvosi tapasztalatok összegyűjtését. Ahogy a Magyar Katonai Közlöny szerkesztője fogalmazott: „Célszerűnek látszott, bizonyos katonaegészségügyi és egészségügyi harcászati kérdésekre nézve gazdag tapasztalatokkal rendelkező, s a legkülönbözőbb beosztásokban volt orvosoknak véleményeit, megfigyeléseit, eszméit, indítványait összegyüjteni”. Valóban célszerű volt és az eredményessége sem volt megkérdőjelezhető. Későbbi korok kutatói jelezték, hogy az összegyűjtött tapasztalatok jelentős részét a második világháború évei alatt a gyakorlatban is alkalmazni kezdték.

De nem maradt hatás nélkül a katonaorvosok tapasztalata a polgári orvoslásra sem. Ez mindenekelőtt abból adódott, hogy a háborút követően a katonákkal együtt leszerelt orvosok, polgári praxisokban folytatták tevékenységüket. Ugyanakkor az a módszertan, azok az új gyógyászati segédeszközök, eljárások, gyógyszerek, oltások, amelyeket a háború évei alatt fejlesztettek ki és/vagy kezdtek el tömeges méretekben alkalmazni, szinte azonnal a civil orvoslásban is megtalálta a helyét. Erre pedig egyre nagyobb igény volt a társadalom részéről is, hiszen a háborús tapasztalatok nyomán, a szakszerű orvosi ellátás igénye egyre inkább tömegessé vált.

Balogh Gábor

Folytatása következik...

Spanyolnáthaamagyarsajtótükrében
2020. április 6.

Számos írás jelenik meg napjainkban a spanyolnáthával kapcsolatban, amely éppen száz évvel ezelőtt, 1920-ban tombolt harmadik hullámában. Emellett a jelenlegi koronavírus elleni küzdelem sokakat arra késztetett, hogy felelevenítsék az akkori influenzajárvány történetét. A korabeli sajtót böngészve jó képet kaphatunk arról, hogyan terjedt a betegség Magyarországon.

Nézzünk néhány példát, hogyan adtak hírt hazánkban 1918 és 1920 között arról az influenzajárványról, amely a hirtelen jelentkező, rendkívül erős tüneteknek (magas láz, fejfájás, vérzéses tüdőgyulladás) és a világháború borzalmai miatt legyengült társadalom találkozásának köszönhetően, több áldozatot szedett (20–100 millió áldozat), mint maga a Nagy Háború.

A magyar sajtóban már 1918 nyarán írtak a spanyolnátha-megbetegedésekről, ekkor azonban még nem hitték, hogy az Magyarországon komoly gondot okozna. Emellett, mivel az emberek nem jelentették az eseteket, így a hatóságoknak fogalmuk sem volt a valós számokról. Ezért is nehéz a mai napig megbecsülni a spanyolnátha áldozatainak számát. A Pesti Napló 1918. szeptember 13-án arról írt, hogy „Elvonult a spanyol nátha” (sic!), Szabó Sándor udvari tanácsos, fővárosi tisztifőorvos a cikk szerint azt mondta, hogy „eltekintve attól, hogy itt-ott sporadikus esetek fordulnak még elő, az úgynevezett spanyolnátha Budapesten megszűntnek tekinthető. Nálunk egyébként sem lehetett járványról beszélni”. Mindössze néhány nappal később, 1918. szeptember 24-én, a 8 Órai Újság azt írta, hogy Szabó Sándor a tiszti- és kerületi orvosokat értekezletre hívta össze, mert „a spanyolnátha változatlanul terjed a fővárosban”. Bár ekkor még azt állították, hogy téves nézetek terjednek a betegséggel kapcsolatban, mert a tüdőgyulladás és a spanyolnátha tünetei között legfeljebb a magas láz lehet hasonlóság. Ma már tudjuk, hogy a spanyolnátha egyik tünete a vérzéses tüdőgyulladás volt. Emellett már az imént idézett cikk említést tett az iskolák bezárásának lehetőségéről.

Október 1-én újabb spanyolnátha beszámoló olvasható a 8 Órai Újságban. Ebből érezhető, hogy az illetékesek nem értettek egyet a helyzet komolyságának kérdésében és abban, hogy milyen intézkedéseket kellene bevezetni: „A tisztifőorvos előadása megnyugtató. Boros két utolsó indítványát helyesli, a színházak bezárását azonban nem tartja helyesnek. Az iskolákat is csak a tisztifőorvos által ajánlott módon kell bezárni. Rámutat arra a veszedelemre, amely a baj terjedésével jár és arra, hogy nincs elegendő orvos és gyógyszer. Meisel Vilmos dr ellenzi a betegség járvánnyá való minősítését. Szükségesnek tartja a betegség kötelező bejelentését és a kórházi ágyak szaporítását. Az iskolákat csak szükség esetén kell bezárni. — Reiner Ede dr a súlyosabb esetek kötelező bejelentését és az ilyen esetekben való fertőtlenítést és a környezet megfigyelését követeli. Gerber Béla dr felszólalásában rámutat arra, hogy kétségtelenül súlyos jellegü járvánnyal állunk szemben. Védekezni csak úgy lehet, ha nem adunk módot tömeges összejövetelekre. Feltűnőnek tartja, hogy a legsúlyosabb esetek a fiatalságok körében fordulnak elő. A fiatalságot kell tehát megvédeni. Ezért szükségesnek tartja az iskolák bezárását és a betegség kötelező bejelentését”. Majd október 5-én „elhatározták, hogy a mozgófényképszinházak előadási idejét korlátozzák, továbbá leszállítják az orfeumok, mulatóhelyek és mozik által eladható belépőjegyek számát is” – olvasható ugyan ezen napilap hasábjain.

1918. október 11-én felfüggesztették az összes fővárosi közoktatásügyi intézmény működését a betegség terjedése miatt, de a vidéki városok között is volt, ahol már bezártak az iskolák. Ekkor a fővárosban már ezer fölött járt a csak a kórházakban számontartott betegek száma, emellett naponta közel 200 új beteget vettek fel. A vidéki városokból is folyamatosan jelentették az ismert megbetegedések és halálozások arányát. Érdekesség, hogy vidékről sokkal nagyobb számokat közöltek, mint a fővárosi megbetegedésekről. Mindeközben a lapokban olyan hírekről lehetett olvasni, hogy egy magyar orvos megtalálta a spanyolnátha ellenszerét, valamint megjelentek a „cognac”-ot, mint orvosságot hirdető reklámok is. 1918. november 3-án
Dr. Gosztonyi Vilmos magyar királyi főorvos a Pesti Hirlapban írt a betegségről. Írásában említést tett az izolálás hatásosságáról a fertőzés terjedésének megállításában és arról, hogy nagyon fontos az erős szív, amely kibírja a betegséget.

1918 decemberében bejelentették, hogy az iskolák január elejéig biztosan zárva maradnak, mivel a spanyolnátha-járvány ijesztően terjed. A járvány megállításának érdekében továbbra is ellentmondásos véleményeket közöltek az újságok. A Magyar Hirlap arról tudósított, hogy míg a járványbizottság egyes tagjai néhány napig teljes zárlatot szerettek volna, addig akadtak olyanok is, akik nem értettek egyet a radikális intézkedések bevezetésével.

Majd 1918. december 15-én a Kecskeméti Ujság az alábbi hírt hozta közölte: „Megérkezett a spanyolnátha elleni szérum. Értesítést kaptunk a tiszti főorvosi hivataltól, hogy a spanyolnátha elleni szérum megérkezett és a tiszti főorvosi hivatalban a délelőtti órákban rendelkezésre áll, ahol az orvosok is átvehetik. Szegénysorsu betegek részére a hivatal ingyen szolgáltatja ki az oltóanyagot, a jobb móduak üvegenként 41 K-ért (önköltségi ár) kaphatják. Egy üveg két beteg részére elegendő”.

A védezekzés érdekében december 22-én az alábbi tanácsot adta közre a Köztársasági Ujság munkatársa: „Sirius időjós most már orvosi tanácsok adására is vállalkozik. A spanyolnátha ellen azt ajánlja, hogy amikor valakinek a feje, lába, melle fáj és fázik, jó meleg lábfürdőt kell venni 15–20 percig, aztán le kell feküdni s egy csésze forró teát vagy forralt bort inni. Ezt naponta kétszer–háromszor ismételni s két–három nap alatt biztos a gyógyulás. Aki hisz benne, az megpróbálhatja”.

Hasonló jótanácsokat, olvasói tippeket számos esetben közöltek és a fentebb említett „cognac” -fogyasztás is orvos által ajánlott megelőzési javaslatként szerepelt a hirdetések között. A háborús helyzetre való tekintettel az országok igen lassan kezdtek hitelesen hírt adni a spanyolnátha megbetegedésekről, azonban az idő haladtával és a járvány egyre nagyobb terjedésével a magyar sajtó is tudósítani kezdett az eseményekről.

László Bernadett

ÚtakisantantigI.
2020. április 3.

Az I. világháború során a nemzeti mozgalmak kibontakozása, és a nemzetállamok kiépítésének eszméje az Osztrák–Magyar Monarchia összeomlásával elérhető közelségbe került. A csehszlovák, a román és a délszláv népek a békekonferencia döntései után felismerték, hogy összefogásuk erőt jelent érdekeik képviseletére, hamarosan létrehozták a kisantantot.

Az 1920-as évek elején létrejött diplomáciai és gazdasági szövetség, a kisantant előzménye az I. világháború éveire vezethető vissza. Az Osztrák–Magyar Monarchia kötelékét mereven elutasító nemzeti mozgalmak, eszmék, s ezek gyakorlati megvalósításának gondolata egyre erősödött. E tervek legfőbb képviselői a csehszlovák politikai vezetők köreiből kerültek ki, Tomáš Garrigue Masaryk és Eduárd Beneš elképzelései nyomán, akik közvetlenül a háború kitörése utáni években emigrációba vonultak. A független csehszlovák nemzetállam megvalósításának gondolatát széleskörű propaganda tevékenységükkel népszerűsítettek külföldön, mindenekelőtt Franciaországban. Ahhoz, hogy kézzelfogható eredményeket érjenek el, fokozatosan ráeszméltek, hogy a többi függetlenedni kívánó nemzetiség összefogására is szükség van, így a nemzeti mozgalom képviselői megkezdték diplomáciai kapcsolataik szorosabbra zárását. Ez a gondolat a háború végére egyre megvalósíthatóbbnak tűnt. „A kisantant eszméje már 1918-ban a levegőben volt”. – mondta Masaryk.

A nemzeti mozgalmak a cseh, a szlovák, a román és a délszláv népek emancipációjának ügyét tűzték zászlajukra, s külön-külön elküldték a maguk delegációját az Amerikai Egyesült Államokba. Wilson 14 pontja reménykedésre adott okot, azon belül is, ami a 10. pontban foglaltakat illeti („Az Osztrák–Magyar Monarchia népei autonóm fejlődésének biztosítása”), amely szerint: „Ausztria-Magyarország népei részére, amelyeknek helyét a nemzetek között oltalmazni és biztosítani kívánjuk, meg kell adni az önálló fejlődés legszabadabb lehetőségét”. Rövidesen csalódniuk kellett, mert a közeledést Wilson kezdetben mereven elutasította, mivel nem annyira a nemzetállamok létrejöttét, hanem kifejezetten az autonómiát támogatta, amit Beneš felháborodással fogadott: „Semmi kétségünk nem volt tovább, hogy Wilson nem híve a Monarchia felszámolásának, hogy az Osztrák–Magyar Monarchia népeinek felszabadítására vonatkozó terve nem tűzi ki célul a független államok létrehozását, hanem önkormányzatot, vagy valamiféle konföderációt kíván létrehozni”. Wilson e kérdésben csak 1918 májusától kezdett változtatni hozzáállásán, ugyanis a Monarchia és a szövetségesek közt titkos tárgyalások folytak egy esetleges különbékéről, amit az USA is támogatott. Clemenceau a titkos levelezés kiszivárogtatásával nyilvánosságra hozta, és egyúttal derékba törte ezeket a terveket. Mindez új helyzetet idézett elő, a Monarchia felosztását célzó törekvések egyre erősödtek, s ezek megvalósításában a cseh lobbi élen járt.

Következésképp, 1918 júniusában Anglia és Franciaország elismerte a Csehszlovák Nemzeti Tanácsot és a Délszláv Bizottságot, így a Monarchia eróziója ezzel visszafordíthatatlanná vált. Wilson kénytelen volt lépésről-lépésre engedni eddigi politikai állásán, de még sokáig nem szándékozott elismerni a nemzeti bizottságokat. A fordulópont csak a háború végén következett be, amikor 1918 szeptemberében elfogadta a Masaryk által vezetett Csehszlovák Nemzeti Tanácsot, de a Délszláv Bizottságot csak a háború befejezése után, decemberben ismerte el. A románokról egyelőre tudomást sem vett, akik felbontva a fél évvel korábban aláírt különbékét, november 3-án hadat üzentek a központi hatalmaknak, ezzel a „győztesek” sorai közt zárták a világháborút.

A háború végén a nemzeti mozgalmak vezetői számára tudatosult, hogy szoros kapcsolódásuk és együttműködésük terveik szolgálatába állíthatóak. Egy új, kisállamokból megalakuló unió gondolata különösen foglalkoztatta a csehszlovák Masarykot. Ezzel kapcsolatos gondolatait az 1923-ban megjelent Új Európa című művében fogalmazta meg. A legkorábban létrejött, általa vezetett szövetség, a Közép-Európai Demokratikus Unió 1918. október 23-26 között ülésezett Philadelphiában. Célja a Monarchia felosztásán túl a felszabadult nemzetek együttműködésének kialakítása és Közép-Európa gazdasági, kulturális értelemben vett átalakítása volt. Elképzelése szerint, a szervezet földrajzi határai egészen a Balti-tengertől az Adriáig, sőt Svájcon keresztül Franciaországig terjedtek volna. Ennek megvalósíthatatlansága híján, csak öt állam, Csehszlovákia, Jugoszlávia, Románia, Lengyelország és Görögország szövetségében gondolkodott.  Ez a terv a kisantant előzményének tekinthető. A koncepció 1918 novemberében módosult, Masaryk Amerikából Beneš-nek írott levelében már csak Csehszlovákia, Jugoszlávia és Románia szövetségéről beszélt, a görögök bevonását opcionálisnak tartotta.

Ahogy véget ért a háború, a Monarchia felbomlásával az új államok közötti kapcsolatok nemhogy szorosabbá, hanem pont ellenkezőleg, egyre feszültebbé vált. Ez pedig a területi igények sokszor egymás kárára történő érvényesítésének volt köszönhető. Magyarország egymaga a háború veszteseinek sorában védtelenné vált, igen korán felismerte, hogy a szomszédos államok veszélyt jelenthetnek államiságára nézve. A háború végén a Károlyi-kormány elsőként a délszlávokkal vette fel a diplomáciai kapcsolatot, ekkor született meg a belgrádi konvenció, amit másnap szerb megszállás követett. A Tanácsköztársaság után elmenekült vörös emigráció szintén a délszlávokhoz közeledett, de ez csak tovább növelte Magyarország feldarabolásának kockázatát. A csehszlovákok, valamint a románok elutasították a magyar fél közeledését, majd hamarosan érvényesítették területi követeléseiket, figyelmen kívül hagyva a békekonferencia tárgyalásain hozott döntéseket.

Folytatása következik...

                                                                                             

Hollósy Katalin

TestvérharcDél-Afrikában
2020. április 1.

A második – vereséggel végződő – búr háború nem szegte a szélsőséges nacionalista dél-afrikai búr közösségek kedvét, hogy a brit fennhatósággal szemben fegyvert ragadjanak. A két „búr háború” (1880–1881 és 1899–1902) után 1914. szeptember 15-én kirobbant a búr felkelés, amelynek egyik célja a brit koronától teljesen független dél-afrikai szabad búr állam, Dél-Afrikai Köztársaság megalakítása volt.

A felkelés kirobbanásához több ok vezetett. Amikor a második háború véget ért 1902-ben, sok búr vezető nem támogatta a britekkel való békekötést. Ők a végsőkig kívántak harcolni és nem tudtak megbékélni a gondolattal, hogy Oranje és Transvaal beolvadjon a brit gyarmatbirodalomba. 1910-ben létrejött a széles önkormányzati jogokkal bíró Dél-Afrikai Unió, azonban a törésvonalak megmaradtak a nacionalisták és a mérsékeltek között. A megosztottság később politikai szakadáshoz is vezetett. 1913-ban a Barry Hertzog vezette nacionalisták kiszakadtak az államot kormányzó South African Party-ból és önálló pártot alapítottak. A másik meghatározó ok, hogy sok búr földbirtokos család elszegényedett a század első másfél évtizedében. Sok család elveszítette birtokait és ezzel a megélhetésük is veszélybe került. Ebben a körben erősödtek a kormánykritikus hangok, más részről pedig egyfajta nosztalgia támadt bennük a régi rend iránt. Maga a jelenség kifejezetten jellemző volt Oranje Szabad Állam és Transvaal területére — mely területek aztán a felkelés bázisai voltak. 1912-ben megszületett az új védelmi törvény (Defence Act), amely kimondta egy korszerű hadsereg létrehozását, a korábbi rendszer felszámolását. Ezzel viszont megszűnt a búrok kommandó rendszere, amely keretében évtizedek során kialakult egy egalitárius, demokratikus, territoriális félkatonai intézmény. Az új hadsereg szabályzatával, egyenruhájával, fegyelmi rendszerével, alá-fölé rendeltségi viszonyaival szöges ellentéte volt a kommandó alakulatoknak. Letűnőben volt a régi világ a búrok számára. 

1914-ben a második háború hős hadvezérének, Christiaan de Wet-nek bíróság elé kellett állnia, mert ostorral ütlegelt egy bennszülött fiút. A vizsgálat bűnösnek találta (ez korábban teljesen elképzelhetetlen lett volna), amiért öt schilling büntetést kellett fizetnie, innen ered az öt schillinges felkelés elnevezés. A felkelést a vezetője után Maritz-felkelésnek is nevezik. Salomon Gerhardus „Manie” Maritz a századfordulón részt vett a második háborúban, majd a vereséget követően Német Délnyugat-Afrikába menekült. Maritz segített a német gyarmatosítóknak a herero-nama felkelés leverésében és részt vett az azt követő véres megtorlásokban is – a XX. század egyik első genocídiumára került sor, amikor a délnyugat-afrikai törzsek 80 000 tagját lemészárolták. A tömeggyilkos szerepe nem volt számára teljesen ismeretlen: a második búr háború befejező szakaszában, 1902. január 31-én emberei az ő parancsára gyilkoltak le 35, a britekkel szimpatizáló őslakost a Leliefontain Missziós Telepnél. A világégés kezdetén a Német Délnyugat-Afrikával határos dél-afrikai katonai körzet parancsnoka volt.

A nacionalistáknak már csak egy szikra kellett, hogy elégedetlenségük felkeléssé duzzadjon. 1914-ben V. György proklamációjának következtében a Brit birodalom összes állama belépett a háborúba, augusztus elején London parancsba adta, hogy Dél-Afrika rohanja le a szomszédos német gyarmatot és semmisítsék meg a német jeladó központot. Nemcsak a nacionalisták, hanem a búr társadalom nagy részében is ellenérzéseket váltott ki a parancs, ugyanis a két terület telepesei között azt megelőzően kifejezetten jó volt a kapcsolat, a Német Délnyugat-Afrikában állomásozó német erők és az alájuk tartozó gyarmati egységek kis száma nem jelentett veszélyt az Unióra, ugyanakkor sok búr élt a német gyarmat területén. A nacionalisták igyekeztek azzal érvelni, hogy államuknak semmi köze az európai eseményekhez, de a parlamenti szavazásban elbuktak. A másik szikra Koos de la Rey, búr háborús hős, az Unió parlamenti képviselőjének meggyilkolása volt. De la Rey terve szerint 1914 szeptemberében kommandók élén kívánt bevonulni Pretoriába, hogy meggyőzze a parlamentet a támadás visszavonásáról. 1914. szeptember 14-én az Unió csapatai megkezdték hadműveletüket Német Délnyugat-Afrikával szemben, De la Rey lelövése egy napra rá következett be. Halála csak olaj volt a tűzre.

1914. október 8-án Maritz — akit eredetileg a németek ellen küldtek — csapataival átállt a németek oldalára. A felkelés vezetőinek azonban nem voltak egységes céljaik. Volt, aki beérte volna azzal, ha semmilyen agresszió nem éri a német gyarmatot, volt, aki Oranje és Transvaal teljes függetlenségét kívánta elérni, volt, aki a Brit korona fennhatóságát kívánta teljes mértékben eltörölni. Ezzel együtt a felkelésnek nem volt nyílt politikai támogatottsága az Unió parlamentjében. Nem csak a célok, a hadmozdulatok sem voltak összehangolva. A felkelőknek összesen mintegy 12 000 fős serege volt, de az szétszórtan helyezkedett el Dél-Afrika területén. A pretoriai kormányzat vezetőinek, Louis Bothának és Jan Christian Smutsnak, ennek viszont közel háromszorosa, 32 000 fő állt rendelkezésére. Stratégiájuknak két alapelve volt: a felkelő seregekkel egyenként vették fel a harcot, 32 000 fős seregük 2/3-a pedig búrokból állt, hogy még a látszatát is elkerüljék annak, hogy ebben az esetben egy harmadik búr háborúról lehessen beszélni. Mindezek mellett ugyancsak fontos tényező, hogy a felkelők vezetői úgy gondolták, az általuk kifejlesztett klasszikus gerilla-hadviselés 1914–15-ben is hatásosnak bizonyul majd. Nem vették figyelembe, hogy az 1902 óta eltelt 12 év technológiai újításai milyen hatással lesznek a hadászatra és a hadtudományokra. A lóháton közlekedő kommandóknak már motorizált, gépkocsis egységek elől kellett bujkálniuk, miközben az Unió csapatainak légi megfigyelés és felderítés is rendelkezésükre állt. A felkelést az említett okokból gyorsan leverték: 1914 novemberében Oranje Szabad Állam, egy hónappal később Transvaal is pacifikálódott. De Wet december 2-án letette a fegyvert. Maritz 1915 májusáig kitartott, amíg Botha csapatai elfoglalták Német Délnyugat-Afrikát, ezután ­– mint azt korábban is tette — elmenekült, ezúttal Angolába.

Botha és Smuts felismerte, hogy az Unió egységének kialakításában és megerősítésében a felkelés leverését követően törekedni kell a kompromisszumokra és nem szabad kegyetlen megtorlásokhoz folyamodni. Az életben maradt felkelők pénz és börtönbüntetést kaptak, ez a vezetőikre is vonatkozott. De Wet-et már 1916-ra szabadlábra helyezték. Botha és Smuts tekintélye Londonban is megerősödött. Különös, hogy a felkelésből végül a Hertzog vezette nacionalisták profitáltak a leginkább. Bár nyíltan nem támogatták a felkelést, támogatóik száma megnőtt, majd 1915-ös választásokat követően meghatározó ellenzéki párttá nőttek. A nacionalista búrok felkelése így a Hertzog-féle párt megerősödéshez és ezzel később közvetve az apartheid rendszer kialakulásához vezetett.

Történészek gyakran tartják a felkelést az 1899–1902-ig tartó háború utórezgéseként, azonban ebben az esetben mindkét oldalon búrok néztek farkasszemet, testvérek, régi bajtársak harcoltak egymással. A felkelés vezetői igyekeztek úgy beállítani küzdelmüket, hogy az tisztán a brit koronával szembeni, búr-brit küzdelem – ezzel a nosztalikus érzéssel kívánták motiválni a lakosságot, de a valósággal szembemenő állítást megcáfolja, hogy a két oldalon lévő vezetők (Maritz és de Wet kontra Botha és Smuts) bő tíz évvel a konfliktus előtt még vállvetve harcoltak a szabad búr államokért.

Farkas Sebestyén Lőrinc

Az események részleteiért kattintson a buborékokra!