Köszöntő
Köszöntjük honlapunkon!     
 
Gondolkodni nehéz. A legtöbben ezért ítélkeznek.”    
Carl Gustav Jung    

 

Az első világháború vagy az angolszász tradíció szerinti „Nagy Háború” nemcsak az egész XX. századot határozta meg, de árnyéka az új évszázadra is rávetül. Nem túlzunk, ha azt állítjuk: az a világ, amely körülvesz bennünket, valójában 1914-ben született. 
 
Győztesek és vesztesek. Agresszor és áldozat. Demokratikus és diktatórikus. Az 1914 és 1918 között tartó véres küzdelem emlékezetét máig a „háborús logika”, a közvetlenül a háborúhoz köthető, a belőle fakadó értelmezések jellemzik. Száz évnyi távolságból tehát nemcsak kötelességünk, de lehetőségünk is nyílik arra, hogy újragondoljuk mindazt, ami akkor történt.
 
Ismeretterjesztő honlapunk folyamatosan bővülő ismeretanyaggal mutatja be az első világháború eseménytörténetét, meghatározó alakjait, hőseit, a frontok és a hátország világát.
 
ABALTIKÁOSZ
2019. július 17.

Az első világháború utáni zűrzavaros helyzet egyik meghatározó konfliktusa zajlott a Baltikum térségében, amely előrevetítette a közép- és kelet-európai térség véres 20. századát.

Ahogy a kaukázusi térség, úgy a balti régió is régi birodalmak ütközőzónája volt. Európa észak-keleti területén évszázadok óta éltek egymás mellett különböző népcsoportok és az orosz, a német valamint a lengyel hatalmi jelenlét hosszú időn keresztül vetekedett a térség uralma felett. 1795-ben, Lengyelország harmadik felosztása után, a mai Észtország, Lettország és Litvánia területe a cári Orosz Birodalom Pribaltika névre hallgató része lett. Az oroszok a balti németek hatalmára támaszkodtak, akik a térség nemességét adták, de jelentős kisebbségben voltak más népcsoportokkal szemben. A német nemesség a 18–19. század folyamán erős germanizálást folytatott a térségben. Ezzel egy időben a Baltikum az Orosz Birodalom egyik stratégiailag fontos régiójává „nőtte ki” magát, amelyet jól jelképez, hogy Riga a Birodalom egyik legfontosabb kikötője lett, és az orosz Balti Flotta egyik fontos támaszpontjaként is funkcionált.

Az első világháború során a térség a keleti front egyik fontos harcterévé vált. 1915 tavaszára a Német Császárság csapatai megszállták a mai Litvánia területének nagy részét és Königsberg központtal létrehozták a Land Ober Ostot. 1917 őszére a német hadsereg már Lettország nagy részét is irányítása alatt tartotta, és szeptemberre a stratégiailag fontos Rigát is sikerült bevennie. A keleti fronton a város ostroma volt az utolsó nagy összecsapás a német császári és az orosz cári erők között.

Az 1917-ben összeomló cári rendszert követő Ideiglenes Kormány autonómiát ígért a balti nemzeteknek, hogy azokat a széteső birodalomban tudja tartani. Bármilyen furcsa, de ebben az időben a baltiak jó része nem gondolt az elszakadásra, hisz tudták hogy függetlenségük esetén az orosz támogatás nélkül erőtlenek lennének a német és lengyel területszerzési ambíciókkal szemben. 1917-ben még senki számára sem volt egyértelmű a világháború kimenetele. Az Egyesült Államok az év áprilisban csatlakozott a konfliktushoz, de csapatainak Európába áramlása csak az 1918-as év elejétől kezdődött meg. A központi hatalmak hadseregei mélyen az antant hatalmak országaiban tartózkodtak és a keleti fronton az oroszokra, Caporettónál az olaszokra mértek súlyos vereséget, a Közel-Keleten pedig karácsonyra Jeruzsálemet is visszafoglalták. A balti népek tehát jogosan tartottak az antant vereségétől és attól, hogy a térséget a Német Birodalomhoz, vagy a központi hatalmak védnöksége alatt létrehozott új Lengyel Királysághoz csatolják. A Baltikum ráadásul alaposan megsínylette a világháborús pusztítást: munkaszolgálattal tartoztak a német hadseregnek, élelmet és haszonállatokat voltak kötelesek biztosítani annak, a paraszti gazdaságok csaknem fele tönkrement, 63 ezer hektár erdő pusztult ki és 42 ezer épület dőlt romba a harcok során. A visszavonuló cári pedig erők a „felperzselt föld” taktikáját alkalmazva pusztították tovább a régiót.

A balti nemzetek az év második felétől kezdték feladni orosz orientációjukat. Elsőként a litvánok határozták el magukat a szakítás mellett, ugyanis az Ideiglenes Kormány 1917 nyarán deklarálta, hogy a „litván kérdés kizárólag orosz ügy”. A litvánok számára egyértelművé vált, hogy az autonómia korábbi ígérete csak politikai eszköz volt arra, hogy a Pribaltikát Oroszországon belül tartsák. Az oroszokban csalódott litvánok úgy döntöttek, hogy saját kezükbe veszik függetlenségüket és gerillaharcba kezdtek az Ober Ost területén. A későbbi államelnök, Antanas Smetona, vezetésével népszavazást kívántak rendezni, de ezt a német katonai vezetés természetesen elvetette. A gerillák és az Ober Ost végül 1917 szeptemberében megállapodott, hogy Litvánia a jövőben független ország lehet, de orientációja „inkább nyugati [német], mint déli [lengyel], vagy keleti [orosz]”. Az oroszokban csalódott litvánok a függetlenségük érdekében a német támogatást választották.

A másik két balti nemzetben is gyökeresen megváltozott a helyzet, miután 1917. novemberében a Lenin vezette bolsevikok puccsal hatalomra kerültek. A kommunisták nyugati irányú offenzívába kezdtek és a német vezetés II. Vilmos császár javaslatára a térségben jelentős csapatokat hagyott ennek megfékezése érdekében. A lettek 1917. december 12-én a balti német csapatok segítségét kérték a bolsevikokkal szemben. A szovjetek válasza erre a németajkú lakosság tömeges deportálása volt. 1918. február 24-én Észtország kérte a németek segítségét, így a német csapatok 1918 tavaszára már az egész Baltikum területén jelen voltak, hogy megakadályozzák a szovjet annexiós törekvéseket. A Vörös Hadsereg nem tudta sikeresen felvenni a harcot a németekkel szemben és az 1918. március 3-án megkötött breszt-litovszki békében lemondott a Baltikumról.

Az 1918. november 11-i német fegyverszünet után a Baltikumban is úrrá lett a káosz: az orosz bolsevikok támogatásával észt, lett és litván szovjetek alakultak, polgárháború tört ki és a Vörös Hadsereget azzal a nem titkolt céllal mozgósították, hogy a Baltikumot a bolsevik Oroszországhoz csatolják. 1918 novemberének közepén, egy gyenge lábakon álló Észtország, a vesztes németek által még mindig megszállás alatt tartott Lettország és egy független, de német szövetséges Litvánia nézett szembe a bolsevik veszéllyel. Az 1918. november 16-án függetlenségét deklaráló Észtország csak gyenge hadsereget tudott felállítani, a két nappal később megszülető független lett állam pedig hadsereg nélkül nézett farkasszemet a bolsevikokkal, így ismét német segítségre szorultak. A balti népek megsegítésére november végétől német Freikorps egységek alakultak Németország keleti részén, Litvániában, Lettországban, Danzing környékén és Felső-Sziléziában. Lettországban és Észtországban a helyi oroszok fehér csapatokat is szerveztek a bolsevikok ellen.

A Vörös Hadsereg 1918 decemberében indított offenzívája elsöprő erővel indult meg és 1919 elejére Észtország nagy részét ellenőrzése alá vonta. Észtország jelentős pénzügyi és katonai támogatást kapott a szintén bolsevikok ellen harcoló Finnországtól, a britek pedig elfogott orosz rombolókat bocsájtottak az észtek rendelkezésére, hogy felvegyék a harcot az időközben bolsevik kézre került Balti Orosz Flottával. A jelentős támogatásnak köszönhetően az észt hadsereg már 1919 január elején aktív védekezést tudott folytatni. A Vörös Hadseregtől zsákmányolt páncélvonatokkal sikeresen vágták el a bolsevik utánpótlást, a fővárosban pedig leverték a szovjet felkelőket. 1919. január 17-ére a szovjet offenzíva megtört, és Észtország felett a független nemzeti kormány kezébe került az irányítás.

Lettország keleti részén a bolsevikok erőszakkal ragadták magukhoz a hatalmat, január 4-re bevették Rigát és szovjetbarát kormányt alakítottak. Az így létrejött Lett Szovjet Szocialista Köztársaság működését azonban a nemzeti kormányhoz hű helyi gerillák folyamatosan zaklatták. A bolsevik előretörés következtében a lettek is alkalmi szövetségre léptek a helyi német erőkkel és sikeresen vették fel a harcot a Vörös Hadsereggel. A németek a katonai segítségért cserébe nagyobb beleszólást követeltek az államügyekbe és Lettországot is német szövetségessé akarták alakítani. A lett nemzeti kormányt ennek hatására áprilisban egy németbarát kormány váltotta fel. Lettország ebben az időben három részre szakadt: a bolsevikok Livóniában, a németbarát vezetők Kurlandban míg a nemzeti kormány pedig hivatalos központ nélkül működött. 1919 május végére a német és lett erők közösen kiszorították az ország területéről a bolsevikokat és Rigát is felszabadították, amely a szovjet befolyás végét jelentette. A „felszabadulás” után viszont a német Balti Erők parancsnoka, Rüdiger von der Gotz, a lettek ellen fordult és támadásba lendülve északra szorította őket. A lettek ekkor Észtországhoz és Litvániához fordultak segítségért. Az észtek északon csaptak össze von der Gotz-cal és június 23-án megállítottak előrenyomulását. A litvánok viszont tétlenek maradtak, ugyanis nem akartak konfliktusba kerülni a németekkel, akiktől a lengyelekkel szemben vártak segítséget. A verség hatására és a június 28-án aláírt versailles-i békediktátum parancsára Von der Gotz kivonult az országból. Időközben az egykori kozák vezér, Pavel Bermont-Avalov, a Freikorps erőkből, a balti német önkéntesekből és a volt orosz hadifoglyokból álló seregével 1919 októberében elfoglalta Rigát. Novemberben a lett hadsereg ismételten észt segítséggel felszabadította a várost és az ország elhagyására kényszerítette a „bermontiakat”. Ezzel Lettország hosszú és véres harcok árán a független és nemzeti kormány fennhatósága alá került, de a függetlenségéért lakosságának egynegyedével fizetett meg.

A korábban német védelmet élvező Litvániának egészen más jellegű harcokat kellett folytatnia. Az 1918 végén létrejövő új Lengyelország Litvánia egyes területeinek megszerzését tűzte ki célul és kihasználva a litván és német csapatok lekötöttségét megszállta Vilnius városát. 1919 májusára a békekonferencia parancsára az ország területét a német csapatok elhagyták, így a litvánok az oroszok és lengyelek közé szorulva magukra maradtak. Augusztusban, Kaunas városában, lengyelek által támogatott puccskísérlet zajlott le, de ezt a litván erők sikeresen elfojtották. A lengyelek és a litvánok az év folyamán kisebb harcokat folytattak egymással, de a szovjet–lengyel háború miatt a Piłsudski marsall vezette lengyelek megállapodást kötöttek a litvánokkal és beszüntették a harcokat. Időközben a Lettországból kiszoruló „bermonti” csapatokkal is összeütköztek a litván erők. 1919. november 22-én végső vereséget mértek a Nyugat-oroszországi Önkéntes Hadsereg maradékára és december 15-re az utolsó „bermonti” is elhagyta Litvánia területét.

A balti államok véres és elhúzódó harcok árán, számtalan ellenséggel szemben, sokszor egymás ellen vetekedve csak 1920-ra zárhatták le függetlenségi harcaikat. A bolsevik Oroszország 1920. február 2-án a tartui békében Észtországot, 1920. július 12-én a moszkvai békében Litvániát, 1920. augusztus 11-én a rigai békében pedig Lettországot is független államnak ismerte el. Ezeket a szerződéseket az antant hatalmak és a párizsi békekonferencia is elismerte. Az antant „béketeremtők” tevékenységét jól jelképezi, hogy a bolsevik veszélytől tartava az általuk „legyőzött” Németországot támogatták. A kimerült antantnak a békét csak diktálni volt ereje, azt betartatni már nem. A breszt-litovszki békét elvetették, de a német és lengyel jelenlétet mégis támogatták, hogy a bolsevikokkal szemben helyettük végezzék el a piszkos munkát. A bolsevik veszély elhárulása után a párizsi békekonferencián a franciák és a britek a térség rendezésével kapcsolatban egymással is szembe kerültek. A franciák a balti nemzetek rovására egy „Nagy-Lengyelország” felállítását támogatták, hogy azt szövetségesükként a jövőben egy Németország elleni háborúban fel tudják használni. Nagy-Britannia a független balti nemzeteket támogatta, mert attól tartott, hogy a térségben a franciák túlzottan megerősödnek.

A balti térség helyzete az 1920-as békeszerződések után sem lett teljesen tisztázva. 1921-ben mindhárom ország a Népszövetség tagja lett, de Lengyelország korábbi ígéretével ellentétben Vilnius városát nem adta vissza Litvániának, Klapédia városát pedig francia katonák „népszövetségi ellenőrzés” alatt tartották. Utóbbi várost a litvánok a Ruhr vidéken kialakult krízist kihasználva foglalták vissza 1923-ban.

A kaukázusi népekkel szemben a balti nemzetek sikeresen vívták ki függetlenségüket, kihasználva az éppen aktuális nemzetközi helyzetet. A balti nemzetek szerencséje az volt, hogy a végzetesen kimerült antantnak nem volt ereje közbeavatkozni, ami nem kényszerítette közös érdekszövetségbe a németeket és az oroszokat, ahogy korábban a Kaukázus esetében az antant zsákmányszerzés erre sarkalta a törököket és a bolsevikokat. A széteső Német Birodalom, a bolsevik Oroszország és az újonnan létrejövő Lengyelország egymással is harcban álltak, a balti nemzetek ezt kihasználva éppen az aktuális ellenséggel szemben szövetkeztek egészen addig, amíg függetlenségüket el nem érték.

A két világháború között a balti nemzetek fennmaradásuk érdekében tovább egyensúlyoztak a térség nagyhatalmai között. Az antant által „életre hívott” versailles-i békerendszer viszont semmilyen biztosítékkal nem rendelkezett. Németországot és a Szovjetuniót ellenséges nemzetekkel vették körbe és megcsonkították, de annyira nem gyengítették meg őket, hogy ne tudjanak újra talpra állni. A háború során kimerült britek és franciák az amerikaiak nélküli Népszövetséggel nem tudtak gátat szabni az újra magára találó Szovjetunióval és Németországgal szemben. Ami a Kaukázus esetében már közvetlen az első világháború után megmutatkozott, az a Baltikum esetében húsz évvel elhúzódott. Ahogy a kaukázusi térségben Törökország és a bolsevik Oroszország lépett érdekszövetségre az antant ellen 1919-ben, úgy lépett érdekszövetségre a kelet- és közép-európai régióban a náci Németország és a Szovjetunió 1939. augusztus 23-án a Molotov–Ribbentrop paktummal. Ennek áldozata lett sok más nemzet mellett a Baltikum három nemzetállama is, amelyeket a paktum értelmében 1940-ben a Szovjetunió minden nehézség nélkül bekebelezett. Függetlenségüket csak a 20. század végén kapták vissza miután a Szovjetunió 1991-ben szétesett.

Nagy Gergely

AKURDFÜGGETLENSÉGKÉRDÉSE
2019. július 10.

Az I. világháború végén az Oszmán Birodalom összeomlása az ott élő kisebbségek, így a kurdok számára is kaput nyitott, hogy független államukat létrehozzák, ami azonban rövid életű próbálkozásnak bizonyult. Ez a kudarc napjainkban is a térség feszültségének egyik forrását jelenti.

 

A kurd nép geopolitikai értelemben Oroszország és Perzsia határvidékén élt, nyugatról a törökök, délről a mezopotámiai arabok fenyegető gyűrűjében. Az I. világháború során többfrontos támadás kereszttüzébe kerültek: lakóhelyük északi részén a törökök és az oroszok vívták ádáz küzdelmeiket, míg délről a britek nyomultak előre. Nehéz megbecsülni, hogy a Nagy Háború pontosan hány kurd nemzetiségű áldozatot követelt: számuk akár a 800 ezret is meghaladhatta. Eredendően a nép tényleges létszámát sem könnyű meghatározni, hiszen a Közel-Keleten elszórtan éltek: nagy részük az Oszmán Birodalom területén, szórványokban pedig Irakban, Szíriában és Iránban. Indoeurópai eredetük is viták tárgyát képezi, valószínűleg Perzsia felől érkezhettek, a nevük nomádot jelent. Kezdetektől fogva törzsi társadalomban éltek, többségük muszlim, szunnita vallású, nyelvük is különbözik az ott élő népek nyelvétől. Államukat hosszú évszázadokon keresztül nem tudták megszervezni, törzsi háborúkat vívtak, és ezt sok esetben az oszmánok kihasználták, hiszen könnyen egymásnak ugraszthatók voltak, nem egy esetben bérelték fel őket az örmények lemészárlására is.

 

Az Oszmán Birodalom szétesésében nagy szerepet játszott az etnikumok közti vallási és kulturális különbségekből eredő feszültség. Az I. világháború végén az akkor érvényben lévő Törökország határain belül a kurdok és a törökök közötti viszonyban dominánsnak bizonyult a török nacionalizmus. Ez azt jelentette, hogy már akkor, amikor az Oszmán Birodalom belépett az I. világháborúba, hadat is üzent minden belső ellenségének, különösen azoknak, akik nem türk eredetűek voltak. Egyes források erre az időszakra vonatkozóan megközelítőleg 700 ezer kurd és egymillió örmény áldozatról beszélnek.

 

Az Oszmán Birodalom területén élő kurdok sorsát azonban döntő módon meghatározta az, hogy a sévres-i szerződést kategorikusan elutasító Kemál Atatürk 1920-ban Szmirna megtámadása után vallási okokra hivatkozva sikeresen maga mellé állította a kurd nacionalista vezetőket. A békeszerződés kimondta a kurdok –és az örmények– függetlenséghez és autonómiához való jogát. Ehhez egy éven belül népszavazást kellett volna lebonyolítani, amiben a kurdok maguk dönthettek volna az autonómia mellett vagy ellen, ezután pedig szuverén államként a Népszövetségbe való felvételüket kérhették volna. Az 1922-ig zajló görög–török szabadságharc, és ezzel együtt pedig Kemál Atatürk politikai felemelkedése elsöpörte a kurd függetlenségi vágyakat. Az 1923-ban megkötött lausanne-i békeszerződés véget vetett minden ezirányú törekvésnek, és kimondta Nagy-Britannia és Franciaország hatalmát Irak és Szíria felett, valamint jóváhagyták a kurd térség felosztását. Ami a törökországi területeket illeti, független kurd államról többé szó sem eshetett, az új békeszerződés minden korábbi megállapodást megszüntetett. A Szíriában élő kurdok francia befolyási övezetbe kerültek.

 

Iránban már az I. világháború idején több megmozdulásra is sor került, az egyik legnevezetesebb Gilán tartományban történt, amelynek élére később a bolsevik érzelmű Mirza Kucsek állt. Ebből a mozgalomból (perzsául Dzsangali, ún. Erdő-mozgalom) született meg 1920-ban a giláni ideiglenes kormány a bolsevikok támogatásával. Kikiáltották a Perzsa Szovjet Köztársaságot, amelyet 1921 októberében Reza Pahlavi Kán a britek segítségével vert le.

 

Ami az iraki kurd területeket illeti, az I. világháború végén ide érkező brit és indiai csapatok rövid időre szóló békét teremtettek, ám ez csak látszólagosnak bizonyult. A kurdok államiságuk nemléte folytán a békekonferencián eleve hátránnyal indultak, továbbá függetlenedési vágyukat nem tudták megfelelően képviseltetni. A britek számára ekkor még fontosnak bizonyult, hogy létrejöjjön egy önálló kurd állam, amely határsáv szerepét töltötte volna be Örményország mellett és az orosz bolsevizmus előretörése ellen. Különösen Moszul vilajet sorsához fűződött érdekük, hiszen kőolajban gazdag területet jelentett. Erőltették, hogy a kurdok brit védnökséget kérjenek, de ők nem bizonyultak együttműködőnek: sok helyi brit képviselőt lemészároltak. Noel őrnagy, a „kurd Lawrence” arra törekedett, hogy függetlenségi harcot robbantson ki a közöttük. Hamarosan azonban világossá vált, hogy a briteknek nem éri meg sem katonai, sem pénzügyi szempontból, hogy tovább támogassák a független Kurdisztán létrejöttét. Viták zajlottak arról, hogy ezt a térséget ki kapja majd meg mandátumként. Kurdisztán létrehozásának ügye ténylegesen egyszer merült fel a párizsi békekonferencián, sőt, olyan marginális kérdésnek számított, hogy maga Lloyd George a mandátumlista összeállításánál el is felejtkezett róla. Csak utólag jutott eszébe mulasztása, de ezt földrajztudása hiányosságával magyarázta. Egy amerikai szakértő látatlanul így jellemezte a kurdokat: „Bizonyos tekintetben a kurdok az észak-amerikai indiánokra emlékeztetnek. Szenvedélyesek, haragtartók, bosszúállók, cselszövők és árulók. Katonának jók, de csapnivaló vezetők. Pénzsóvár, végtelenül önző, arcátlan nyomoroncok, és igen hajlamosak a lopásra.” Ez a megítélés is közrejátszott a jövőbeni határok kijelölésénél.

 

Irak területén a továbbiakban a brit befolyás meghatározó maradt, 1921-ben I. Fejszált segítették a trónra. A térség békétlensége azonban továbbra is megoldhatatlannak bizonyult: 1919-ben a kurdok felkelést robbantottak ki, ami véres megtorlással zárult. Egy évvel később azonban folytatták a küzdelmet, aminek következtében Dél-Kurdisztán (ma Irak) területén, Szulejmániában létrejött egy kurd királyság, Mahmoud Barzanji vezetésével. A britek engedményre kényszerültek, és legitimnek ismerték el az újonnan létrejött államot. Ez a függetlenség azonban nem tartott sokáig. Mahmoud meghatározó alakja maradt a későbbi leszakadási törekvéseknek, a kurdok ma is nagy megbecsüléssel őrzik emlékét. Végül 1924 augusztusában a népszövetségi döntés értelmében Moszul vilajet sorsa megpecsételődött: létrejött az ún. brüsszeli vonal (török–iraki demarkációs vonal). A delegáció munkájában magyar részről személyesen gróf Teleki Pál is részt vett. Eredetileg a terület Irak fennhatóságában maradt volna, de ezt a török fél elutasította. A kétoldalú tárgyalások végül arra az eredményre vezettek, hogy a brit mandátumot 25 évre szólóan meghosszabbítsák, és a demarkációs vonalat pedig meghagyják. Ez a döntés hosszú időre szóló feszültségek forrását jelentette, a térségre jellemző forrongás az egész 20. századat végig kísérte. Az egységes kurd függetlenségi mozgalmak a II. világháború idején a korábbiakhoz képest erősebbnek bizonyultak, azonban ez a küzdelem nem ért véget napjainkban sem.

 

Hollósy Katalin

VISSZAAHÁBORÚBA
2019. július 3.

A februári forradalmat, II. Miklós cár lemondását és az Ideiglenes Kormány megalakulását követően az orosz társadalom jelentős része úgy gondolta, végre elérkezett a béke ideje. Az új kabinet azonban nem hagyott kétséget afelől, hogy a háborús politikát ott folytatja, ahol a cári kormányzat abbahagyta.

 

„Ellenségeink az utóbbi időben igyekeztek viszályt kelteni a nemzetközi kapcsolatokban. Rémhíreket terjesztettek arról, hogy Oroszország hajlandó különbékét kötni a közép-európai monarchiákkal. Épp ellenkezőleg, az az össznépi törekvés, hogy a világháborút döntő győzelemre vigyük, csak erősödött, annak a felismerésnek köszönhetően, hogy a közös felelősség egyszerre társadalmi és személyes. Az Ideiglenes Kormány hazánk jogainak védelmében, maradéktalanul teljesíteni fogja a szövetségeseinkkel szemben vállalt kötelezettségeket”. Az idézet az Ideiglenes Kormány által az antant országok kormányaihoz küldött jegyzékből származik. A szöveg szerzői „össznépi törekvésről” beszélnek, a valóság azonban teljesen más képet mutatott. A februári forradalom egyik kiváltó oka a kenyér- és tüzelőhiány mellett a társadalom békevágya volt. A kormány tagjai nyilvánvalóan érezték a társadalmi békevágyat, ugyanakkor azzal is tisztában voltak, hogy a német haderő pillanatnyi megtorpanását nem az orosz fegyverek tűzereje, hanem a birodalom régi szövetségese „Tél tábornok” közbelépése okozza.

 

A bármiféle legitimáció híján álló kormányzat, így létezése első percétől fogva lehetetlen helyzetbe került. A helyzetet tovább súlyosbította a szovjetek tevékenysége, amelyek elutasították a kormány háborús politikáját, békepropagandájuk mind a katonák, mind pedig a hátország körében nyitott fülekre talált. A pétervári szovjet, már az úgynevezett „1. számú napiparancsában” megtiltotta a katonák tegezését, valamint a velük szemben való fegyelmi büntetések alkalmazását. Ezzel sikeresen aláásták a tisztek maradék tekintélyét. A szovjetek tevékenységét tökéletesen kiegészítette a német katonai hírszerzés tevékenysége is. Utóbbi, 1917 tavaszán nem csak Lenint és társait juttatta célba Oroszországban, de hatékony propagandát fejtett ki az Ideiglenes Kormány háborús tevékenysége ellen is. Idézet egy orosz katonák között szórt röplapról: „Németország óhajtja a békét, de nincs rászorulva. Az új orosz kormány az angolok bábja, a nyugati imperialisták érdekeit tartja szem előtt és csak megnyújtja a nép szenvedését”.

 

Persze ennél sokkal súlyosabb problémák is voltak a hadra kelt seregben. Az alábbi szövegrészlet egy fronton harcoló katona leveléből származik: „A katonák éheznek, olyan élelmet kapnak, amitől a legigénytelenebb állat is megbetegedne, nemhogy az ember. Ha jóval több volna is az ágyúnk meg a lövedékünk és az egyéb hadfelszerelésünk, akkor se mennénk semmire a német hadsereggel szemben. Hiszen az orosz katonákat teljesen kimerítette a hasztalan csatározás, mind békére vágynak”. Az Ideiglenes Kormány ugyan érzékelte a helyzet kilátástalanságát, mégis úgy döntött, általános offenzívát indít a németek ellen 1917 nyarán. A terv nagyon egyszerűen így nézett ki: egy sikeres hadjárattal, valamint az antant segítségével kilábalnak a katasztrofális háborús helyzetből, majd azt követően hozzákezdenek a belpolitikai helyzet konszolidálásához.

 

A júliusi Kerenszkij-offenzívának azonban csak egyetlen következménye lett: az orosz hadsereg összeomlott. A csapatok jelentős része eleve megtagadta a támadásra felszólító parancs végrehajtását, így a hadjárat lényegében a kezdetén bukásra volt ítélve. A főparancsnok, Bruszilov tábornok már a hadjárat előtt sejtette az események kimenetelét, de véleménye senkit sem érdekelt Pétervárott. A bukást követően, mindezek ellenére őt tették felelőssé és azonnal leváltották posztjáról. Utódja Lavr Kornyilov tábornok lett, aki a fegyelem helyreállítása érdekében visszaállíttatta a halálbüntetés intézményét a hadseregben. Az új főparancsnok a katonai diktatúra híve volt, úgy gondolta, csak így lehetséges helyreállítani a rendet Oroszországban. 1917. augusztus 27-én kiáltványban fordult az oroszokhoz: „Kénytelen vagyok nyíltan kiállni és kijelenteni, hogy az Ideiglenes Kormány a szovjetek bolsevik többségének nyomására, a német tábornoki kar terveivel teljes összhangban tevékenykedik. Én, Kornyilov tábornok mindenki előtt kijelentem, hogy a Nagy Oroszország megmentésén kívül személy szerint semmire nem tartok igényt, és esküszöm, hogy a népet az ellenség fölött aratott győzelem után elvezetem az Alkotmányozó Nemzetgyűléshez, ahol majd maga dönt a sorsáról.” A nagy szavak ellenére Kornyilov kísérlete kudarcba fulladt, a tábornokot az Ideiglenes Kormány döntése értelmében letartóztatták.

 

Ez volt az utolsó feljegyzésre méltó epizód az oroszországi Ideiglenes Kormány történetében. 1917 őszére a központi hatalom gyakorlatilag megszűnt Oroszországban. A hatalom az utcán hevert, csak idő kérdése volt, hogy ki ragadja magához azt.

 

Balogh Gábor

SÖTÉTBESZÁGULDÓOROSZTROJKAVI.
2019. június 26.

Cikksorozatunk megelőző részeiben a cári Orosz birodalom bukásának gazdasági- politikai- és ideológiai hátterét elemeztük. A befejező részben a februári forradalomig és II. Miklós lemondásáig követjük nyomon az eseményeket.

1916 szilvesztere a visszaemlékezések tanúsága szerint önfeledt hangulatban telt Pétervárott. A városban élő elit talán nem is sejtette, hogy éjfélkor az Orosz birodalom alattvalói utoljára koccintanak az újév örömére. Már akinek volt mivel koccintania, mert a város, sőt a birodalom lakosságának túlnyomó többsége, még a mindennapi kenyeret sem tudta biztosítani magának és a családjának.

Éppen a kenyérhiány volt az oka bő két hónappal később annak az asszonytüntetésnek, amely végső soron pontot tett a cári birodalom történetének végére. 1917. február 23-án a pétervári asszonyok utcára vonultak, hogy kenyeret követeljenek maguknak és családjuknak. Mihail Rodzjanko, a Duma elnöke így tudósította a főhadiszálláson, Mogiljovban tartózkodó uralkodóját: „A legalázatosabban jelentem Őfelségének, hogy a lakosság nyugtalansága fenyegető méreteket öltött. Az ok a kenyérhiány és a nem kielégítő lisztellátás, ami pánikhoz vezet, mindenekelőtt azonban a vezetésbe vetett bizalom teljes hiánya. A mozgolódás kiterjedt a vasutakra. Az erjedés már a seregben is megindult. A kormány teljesen bénult és képtelen a rend helyreállítására”. A Duma elnökének helyzetrajza lényegre törően ábrázolja a februári pétervári helyzetet, egyben jól kiemeli azokat a problémákat, amelyek a birodalom létét veszélyeztették háború idején. A kenyérhiány szinte orvosolhatatlan kérdése a lakosság széles rétegeit érintette, míg a vasút és a hadsereg kezdődő összeomlása nemcsak a belföldi szállításokat, de a hadsereg utánpótlását és a háború folytatását is veszélyeztette. „Az orosz államiság tekintetében rendkívüli következményekkel terhes események közelednek” – olvasható az Ohrana (cári titkosrendőrség) egyik jelentésében. 1917 februárjára gyakorlatilag mindenki realitásként kezelte, hogy II. Miklós és vele együtt a cári hatalom meg fog bukni, a kérdés már csak arra vonatkozott mi következik azután?

A nyilvánvaló tények ellenére az uralkodó nem volt hajlandó szembenézni a valósággal, korábbi magatartásához méltóan ezúttal is homokba dugta a fejét, s szokásához híven másban kereste a hibát. 1905 óta ezt a szerepet a Duma töltötte be. Miklós 1905-ben sírva írta alá az alkotmány megadásáról szóló cári manifesztumot, s az első képviselőház összehívásától kezdődően gyakorlatilag mindig a választott politikai testületet hibáztatta bármely kül- vagy belpolitikai problémáért. Miklós túlbecsülte a Duma hatáskörét, ami azért is érdekes, mert ő maga volt az, aki minden lehetséges eszközzel sikeresen lehetetlenítette el a testület munkáját. A Duma Oroszországban súlytalan politikai képződmény volt, semmiféle befolyást nem gyakorolt a valós politikai döntésekben, ráadásul törvényhozó jellege is csak máz volt, fügefalevél-jellegű intézmény, amely jótékonyan eltakarta a cári abszolút hatalom valóságát.

Nem meglepő, hogy a februári zavargásokat is a Duma számlájára írta az uralkodó. Nem számolt azzal, hogy Rodzjanko jelentése teljes mértékben a valóságot tükrözi, és valóban már a hadsereg és a vasutak alkalmazottai sem lojálisak uralkodójukhoz. Hamarosan azonban mindkettőt megtapasztalhatta. Február 25-én az uralkodó táviratot küldött Habalovnak, a főváros katonai parancsnokának: „Megparancsolom, hogy holnap szüntessék meg a fővárosban a rendzavarásokat, melyek megengedhetetlenek a Németországgal és Ausztriával vívott háború nehéz napjaiban”. A fenti sorokat olvasva észrevehető, hogy Miklós fel sem fogta a helyzet komolyságát. „Zavargásokról” beszél, holott a fővárosban forradalom zajlott, amelynek a városban állomásozó fegyveres erők jelentős többsége is a részévé vált. Ráadásul úgy beszél a fővárosi helyzet megoldásáról, mintha csupán két gyár sztrájkoló munkásainak leveréséről lenne szó.

A Duma elnöke egy nappal később újból figyelmeztette a cárt: „A helyzet komoly. A fővárosban anarchia van. A kormány megbénult. Az élelmiszer- és tüzelőellátás teljesen zilált. Nő az általános elégedetlenség. Az utcákon összevissza lövöldöznek. Kérem az Istent, hogy ebben az órában a felelősség ne szálljon a koronás uralkodóra”. Bár az uralkodó ekkor már több helyről – többek között a feleségétől – is kapott jelentést a pétervári helyzetre vonatkozóan, rá jellemzően az alábbi módon reagált Rodzjanko levelére: „Ez a dagadt Rodzjanko már megint mindenféle badarságot írt nekem”.

Február 28-ra már II. Miklós is felfogta, hogy a helyzet nagyon komoly. Ráadásul hírét vette annak, hogy a hadsereg nem tudja, nem akarja pacifikálni a pétervári helyzetet. Íme a rodzjankói jóslat első csapása az uralkodóra. Nem sokat késett a második, a vasutak helyzetére vonatkozó sem. Miklós a hazatérés mellett döntött, különvonatával elindult Carszkoje Szelo felé. Ugyanazon a napon a cár levelet intézett az öt front tábornok főparancsnokához, amelyben kérte őket mondják el véleményüket esetleges lemondásáról. A cári vonat hosszas várakoztatások után március 2-án érkezett meg Pszkovba, ahol az uralkodót az a hír fogadta, hogy öt tábornokából négy csak Miklós lemondásával vélte elképzelhetőnek a birodalom megmentését. Talán ez volt a legnagyobb csapás a cár számára. Március 3-án bejelentette, hogy lemond a trónról öccse, Mihail Alekszandrovics nagyherceg javára. A közben a különvonathoz megérkező Duma-delegáció küldetése ezzel tárgytalanná vált. A főhadiszálláson, Mogiljovban Miklós, mint minden oroszok cárja szállt fel a vonatra, napokkal később Carszkoje Szeloban azonban mint Nyikolaj Romanov polgártárs hagyta el a szerelvényt. A birodalom helyzete teljesen kilátástalan volt. Az orosz trojka belezuhant a sötét szakadékba.

Balogh Gábor

 

Az események részleteiért kattintson a buborékokra!