Köszöntő
Köszöntjük honlapunkon!     
 
Gondolkodni nehéz. A legtöbben ezért ítélkeznek.”    
Carl Gustav Jung    

 

Az első világháború vagy az angolszász tradíció szerinti „Nagy Háború” nemcsak az egész XX. századot határozta meg, de árnyéka az új évszázadra is rávetül. Nem túlzunk, ha azt állítjuk: az a világ, amely körülvesz bennünket, valójában 1914-ben született. 
 
Győztesek és vesztesek. Agresszor és áldozat. Demokratikus és diktatórikus. Az 1914 és 1918 között tartó véres küzdelem emlékezetét máig a „háborús logika”, a közvetlenül a háborúhoz köthető, a belőle fakadó értelmezések jellemzik. Száz évnyi távolságból tehát nemcsak kötelességünk, de lehetőségünk is nyílik arra, hogy újragondoljuk mindazt, ami akkor történt.
 
Ismeretterjesztő honlapunk folyamatosan bővülő ismeretanyaggal mutatja be az első világháború eseménytörténetét, meghatározó alakjait, hőseit, a frontok és a hátország világát.
 
AzelsőazOrszágházban
2020. január 21.

100 évvel ezelőtt, hazánkban 1920. január 25-26-án parlamenti választásokat tartottak, amelynek egyik hozadékaként az első magyar képviselőnő, Slachta Margit is megkezdhette munkáját az Országházban.

 

Az antant kérésének megfelelően 1920. január 25-26-ra általános, egyenlő és titkos választójog alapján országos választásokat írtak ki. Ez minden 24. életévét betöltött férfire vonatkozott, aki legalább hat éve magyar állampolgár, s fél éve ugyanazzal a lakcímmel rendelkezett. Ezenkívül a választójogot immár a nőkre is kiterjesztették, akiknél fontos szempontnak számított az írni-olvasni tudás képessége. A szavazásra jogosultak aránya így 3,1 millióra emelkedett, noha ebben az időszakban az ország egyes területei idegen megszállás alatt álltak, és a választásokat így csak a csonka országrészeken lehetett megtartani. A félelem légkörében élő nemzet küszöbén állt annak, hogy végérvényesen elveszíti országa jelentős részeit, ennek ekkor már számos jelét tapasztalhatta. Ebben az időszakban a Tiszántúlon román, míg Baranya déli részén szerb katonaság állomásozott. Mégis, az első világháború lezárását követően először történt meg, hogy a tragikus körülmények hatására függetlenné vált új országban olyan választásokra került sor, amely széles körű, demokratikus jogok alapján, 81%-os részvételi aránnyal ment végbe. A választások hangulatát a fent leírt helyzet kétségbeejtő volta miatt a bizonytalanság uralta. A választásokon a Keresztény Nemzeti Egyesülés Pártja mellett a Kisgazdapárt közel azonos számú mandátumot szerzett, így a belpolitikai élet meghatározó szereplőivé váltak.

 

Az a tény, hogy immár a nők is szavazhattak, az ország belpolitikai életében szintén egyedülállónak számított. Ezt hosszú folyamat előzte meg, de az első világháború eseményei mindenképpen sorsdöntőnek számítottak a nők érvényesülésének útján. Magyarországon, 1918. október 28-án női párt alakult Keresztény Női Tábor néven, Slachta Margit vezetésével. A szociális nővér már az első világháború éveiben nagy népszerűségre tett szert előadásaival, és egyenes út vezetett számára ahhoz, hogy hamarosan a közéletben is magasabb tisztséget töltsön be. Rendkívül sokat tett a női választójog elismertetéséért. 1920 januárjában Slachta Margit pártja Prohászka Ottokár Keresztény Nemzeti Egyesülés Pártjával szövetségben képviselte a keresztény-nemzeti vonalat. A székesfehérvári megyéspüspök helyeselte a nők közéleti szerepvállalását, amelyről alábbi mondatai is tanúskodnak: „Államháztartásunkba több nőiesség, több élni tudás kell. Ha beállítjuk a női szívet, a női érzést, a női géniuszt a mai politikánkba, akkor megtaláljuk az egész nemzetnek az együttműködését s ezzel a nemzet boldogulásának alapját”. Slachta Margit 1920 márciusában a Nemzetgyűlés első képviselőnője lett, kétéves közéleti szerepvállalása során a szociális kérdés rendezését tekintette elsődleges feladatának.

 

Az 1920 január végi parlamenti választásokon éles vita zajlott az államforma kérdését illetően, két tábor: a legitimisták és a szabad királyválasztók között. Slachta Margit, az első képviselőnő a királypártiak csoportjába tartozott, a kereszténység ezer éves fennállását a királyság megmaradásában látta. A köztársasági államforma addigra már szóba sem jöhetett, hiszen az sokakban csalódást keltett a lezajlott forradalmak után. A két, egymással szembenálló tábor a monarchia megmaradásában egyetértett, azonban az új politikai rendszer jellegét érintően nem tudtak megállapodásra jutni. 1920. február 16-án összeült a Nemzetgyűlés, hogy az államforma kérdésében döntsön, és kinevezze az ideiglenes államfőt. Az 1920. évi I. törvénycikk helyreállította az alkotmányosságot, és Magyarország élére kormányzót nevezett ki. Nagybányai Horthy Miklós 1920. március 1-jétől töltötte be ezt a tisztséget.

 

A 100 évvel ezelőtti megtartott parlamenti választások egy válságos időszakban zajlottak, az utána összeült Nemzetgyűlés az ország politikai stabilitásának megteremtését tűzte ki célul, noha az éppen akkor fennálló körülmények egyáltalán nem bizonyultak reményt keltőnek. A nők szavazati jogának megvalósulása, valamint Slachta Margit közéleti pályafutásának kezdete a „gyengébbik nem” számára azonban biztató fordulatot jelentett.

Hollósy Katalin

100évekezdtemegaműködésétaNépszövetség
2020. január 16.

Száz évvel ezelőtt, 1920. január 16-án ült össze a Népszövetség tanácsa, amelyhez az első világháború után nagy reményeket fűztek.

 

A Népszövetség ötletét 1915-ben Sir Edward Grey brit külügyminiszter vetette fel Woodrow Wilson amerikai elnöknek. A brit külügyminiszter ezzel az Amerikai Egyesült Államokat kívánta bevonni a háborúba. Edward Grey House ezredesnek, Wilson elnök közeli tanácsadójának, tolmácsolta ötletét, és úgy vélte, hogy az amerikaiak idealista elnöke, nem fog visszautasítani. Grey felhívása a következőképpen hangzott: „Javasolná-e az elnök, hogy létrejöjjön egy Nemzetek Szövetsége, amely kötelezi magát, hogy egyenként fordul bármely hatalom ellen, amely vita esetén nem hajlandó más úton rendezni azt, mint háború segítségével?” Bár Woodrow Wilson elnök már a háború kezdetétől az antant hatalmakkal szimpatizált, az 1916-os választások előtt még nem kívánt az első világháborúban részt venni, de a Népszövetség ötlete az amerikai elnök új világról alkotott képébe szervesen bekerült.

 

Az új világot meghirdető wilsoni 14 pont egyik sarkalatos része a Nemzetek Szövetségének életre hívása volt, az amerikai elnök pedig minden más ügyet háttérbe szorítva a Népszövetség megalakítását kívánta megvalósítani. Wilson elnök a nemzetek szövetségének megszállottja volt és erről éles vitába keveredett saját szövetségeseivel is. A franciák és a britek támogatták a népszövetség ötletét, de ők az antant katonai szövetséget kívánták kiszélesíteni. A lefegyverzést se Clemenceau se Lloyd George nem támogatta. Ezzel szemben Wilson elnök egy nemzetek „egyetértésén” alapuló szövetséget kívánt megvalósítani. Saját szavaival: „A jogoknak nem erőn, hanem a nemzetek közös erején kell alapulnia”. A katonai erőt is elvetette: „ezt az eszközt (a Nemzetek Szövetségét) alkalmazva mindvégig elsősorban és legnagyobb mértékben a világ közvéleményének erkölcsi erejére támaszkodunk”. Abban az esetben, amikor már a közvélemény ereje nem elég, akkor sem katonai beavatkozással kell megoldani a fennálló problémát, hanem olyan „békés módszerekkel”, mint például különféle gazdasági szankciókkal. „Ami az önfegyelmet illeti, van alternatívája a háborúnak, nevezetesen a bojkott; azt az államot, amely vétkesnek találtatik, teljes kereskedelmi zár alá lehet vonni, beleértve a postai és távírói szolgáltatásokat is”.

 

A párizsi „békekonferencián” végül Wilson ötlete alapján valósult meg a Népszövetség alapokmánya, amelyet a dél-afrikai tábornok, Jan Christian Smuts, fogalmazott és írt meg. A britek és a franciák nem tudtak elképzelni egy olyan szövetséget, amely fegyveres erő nélkül szavatolni tudná a benne résztvevő nemzetek szuverenitását. Azt pedig, hogy a Nemzetek Szövetségében részt vevő tagállamok a „kollektív biztonság” érdekében fegyverezzék le haderejüket, kimondottan abszurdnak tartották. Winston Churchill, aki a békekonferencia idején brit hadügyminiszter volt, a népszövetségi vita során így fogalmazott: „A Népszövetség nem helyettesíti a brit flottát”. A britek és a franciák ezért a párizsi „békekonferencián” kialakult népszövetségi vitában ezért az időt húzták, hogy a fontosabb és számukra kényesebb ügyek, mint a vesztes államok gyarmatainak felosztása, az amerikai elnök figyelmét elkerüljék. A Nemzetek Szövetsége tehát minden fenntartás ellenére wilsoni alapötletként valósult meg, amiért cserébe az amerikai elnök szövetségeseinek több olyan területen engedett, mint az új határok meghúzása esetében a nemzetiségi érdekek figyelmen kívül hagyása, ami eredetileg merőben eltért az „igazságos” békétől, amit megvalósítani kívánt.

 

A Népszövetség ilyen körülmények után alakult meg. Fontos még megemlíteni, hogy Woodrow Wilson népszövetségi ötletét az amerikai politika merőben elutasította, de nem azért mert nem akart részt venni egy ilyen szervezetben, hanem azért, mert az elnök alkotmányos kötelességével szembe menve nem volt hajlandó azt az amerikai törvényhozással megvitatni. Wilson makacssága miatt az amerikai ötlet alapján létrehozott Népszövetségből kimaradt az az állam, amely szavatolni tudta volna a szervezet működését. Az Egyesült Államok később is csatlakozhatott volna a Szövetséghez, amelyet bizonyít, hogy a Népszövetség Tanácsában az öt állandó tagállam ötödik helyét, amelyre az Egyesült Államokat szánták, nem töltötték be. Az Egyesült Államok népszövetségi tagságát viszont sem a 20-as évek három republikánus kormányzata, sem az országot a gazdasági világválság után több mint egy évtizedig vezető demokrata, magát Wilson tanítványának tartó, Franklin D. Roosevelt sem látta szükségesnek.

 

A Nemzetek Szövetségét így 42 állam alapította 1920-ban. A tagok közül 26 Európán kívüli ország volt. A köznyelvben Népszövetségnek hívott szervezet célja az volt, hogy közvetítőként biztosítsa a háború utáni új rendet és lehetőleg megakadályozza a további fegyveres összecsapásokat, valamint felülbírálja a párizsi „békekonferencia” esetlegesen elkövetett igazságtalanságait. A Nemzetek Szövetségének volt közgyűlése, titkársága, végrehajtó tanácsa, de döntéseit egyhangú szavazással kellett meghoznia, miközben nem rendelkezett hadsereggel. A tagországok nyilatkozatban kötelezték magukat arra, hogy tiszteletben tartják egymás függetlenségét és határait.

 

A valóságban azonban a szervezetet a britek és franciák uralták, amelyet jól bizonyít, hogy a Népszövetség első két vezetőjét egy brit–francia titkos paktum következtében a britek és a franciák adták. A brit Sir Eric Drummond 1920 és 1933 között, a francia Joseph Avenol 1933 és 1940 között „vezette” a szövetséget (a második világháború alatt a már tetszhalott szervezet „vezetésének feladata”, 1940 és 1946 között, az ír Seán Lester-re hárult). A Közgyűlést a tagállamok képviselőinek összessége alkotta. Ez volt a Szövetség fóruma, így közvélemény és a nemzetközi sajtó ennek a szervezetnek a működésére összpontosította figyelmét. A Közgyűlés felett állt a „Tanács”. A Népszövetség „utódjához” az ENSZ-hez hasonlóan ez is állandó és választott tagokból állt. Az állandó tagokat természetesen az első világháborúban győztes négy antant hatalom adta: Nagy-Britannia, Franciaország, Olaszország és Japán. A Szövetségről a sajtó képviselői előtt Warren G. Harding amerikai elnök nem véletlen állapította meg a következőt: „A Népszövetség négy nagyhatalom diktatúrája”. A választott tagok száma és „összetétele” a Népszövetség története alatt folyamatosan változott. A Nemzetek Szövetségének harmadik testülete az Állandó Titkárság volt, amely a már említett népszövetségi vezetők és annak kiterjesztett hivatala volt. A Szövetség szervezeteinek „döntéshozási” mechanizmusát jelen cikkben felesleges és hosszú lenne elemeznünk, így a továbbiakban a szervezet működésének hiányosságaira kívánunk rámutatni.

 

A Népszövetség rövid működése során „sikerei” és „bukásai” a résztvevő tagállamok „jóindulatán” múlott. A Szövetség már megalakulásakor, fennkölt elveivel szemben, az antant hatalmak bevett „győztesek” és „legyőzöttek” szemléletét valósította meg azzal, hogy a szervezetbe automatikusan csak az első világháborút győztes oldalon befejező országok nyertek felvételt. Ezenkívül a világháborúban semleges, esetleg újonnan alakult országok, mint a balti államok, reménykedhettek gyors „felvételben”, minden más országnak, mint a legyőzött és megcsonkított veszteseknek, jelezniük kellett felvételi szándékukat, a tagságot pedig csak akkor kaphatták meg, ha a Népszövetség tagjai az adott államot „viselkedése alapján érdemesnek” ítélték.

 

A világháború után elszigetelt Magyarország legnagyobb külpolitikai sikere volt, hogy Apponyi Albert, Teleki Pál és Bethlen István vezetésével Magyarország már a népszövetségi tagfelvétel második körében, 1922-ben csatlakozhatott a szervezethez, úgy hogy Magyarország népszövetségi felvételét a Szövetségben már alanyi jogon résztvevő „kisantant” országok folyamatosan bojkottálni próbálták. Összehasonlításképp Németország, amely az első világháború után is az európai kontinens legerősebb gazdasága volt, csak 1926-ban, a Szovjetunió pedig csak 1934-ben „nyerte el” népszövetségi tagságát.

 

A Nemzetek Szövetsége már megalakulásától egy „kártyavár” hatását keltette. A Szövetség kezdeti sikerei ellenére a szervet több érdekcsoportra oszlott. Az „európai tömbbel” szemben a dél-amerikai „tömb” hasonló számban és „erőben” volt jelen, harmadik erőként pedig a feltörekvő és az új világot képviselő Japán és a Mussolini vezette Olaszország a Tanácsban egyenként is méltó kihívója volt a régi világhoz görcsösen ragaszkodni kívánó brit–francia szövetségnek. Az Egyesült Államok kimaradásával a latin-amerikai országok történetük során először lehetőséget kaptak arra, hogy a közel száz éve „védelmet nyújtó” Monroe-doktrína alól kibújhassanak és az Egyesült Államok mellett az európai kontinens felé nyithassanak. A dél- és közép-amerikai államoknak viszont hamar rá kellett jönniük, hogy a Nemzetek Szövetsége nem más, mint a britek és franciák „felségterülete” ahol az „észak-amerikai” elnyomást egy újabb európai gyarmatosításra cserélhetik. Arthur Balfour hangzatos nyilatkozata, hogy „a Népszövetség hivatása, hogy a kevésbé fejlett országok gyámja legyen”, csak elvben létezett.

 

Kevésbé ismert tény, hogy a két világháború között Nagy-Britannia, Franciaország és Németország új versengésbe kezdett a „kiaknázatlan” dél-amerikai országok protektorátusa felett. A weimari Németország az első világháborúban elvesztett flottáját dél-amerikai országok segítségével és nyersanyaginak felhasználásával építette újra. A britek és a franciák pedig a dél-amerikai országok ásványkincseire, mindenekelőtt az olajtermelésre, kívánták „rátenni kezüket”, mint ahogy azt korábbi gyarmataik esetében tették. A latin-amerikai országokat a Szövetségben ezzel szemben másodrendűnek tekintették, amelyet jól bizonyít, hogy Brazília azon igényét, hogy a Tanácsban az Egyesült Államok által üresen hagyott ötödik állandó helyre léphessenek, a britek és a franciák folyamatosan megvétózták. A Népszövetség vezetésében, amely hivatott volt az „egész világot” képviselni, a Tanács állandó tagjai között három európai és egy kelet-ázsiai nagyhatalom mellé az amerikai kontinens képviselőit sosem engedték be.

 

A Népszövetségből így először 1926-ban Brazília lépett ki, majd az Egyesült Államok tanácsára a közép- és dél-amerikai országok folyamatosan hagyták el a szervezetet és tértek vissza a „pánamerikai” együttműködésekbe, amellyel az amerikai kontinens felett az Egyesült Államok végleg bebiztosította vezető szerepét. A folyamatosan felvett országok mellett az évtized végére a részt vevő tagállamok lassan kiábrándultak a Szövetség hangzatos elveiből. Az 1930-as évtizedben a „kis országokat” már nagyhatalmak és a Tanács állandó tagjai is követték. A kisebb válságokat még kezelni tudó szövetség a nagyobb konfliktusokban már erőtlennek bizonyult és a gazdasági világválság után a „népszövetségi kártyavár” összeomlása felgyorsult. Japán a mandzsúriai válság után 1933-ban, Olaszország az etióp válság után 1937-ben hagyta ott a szervezetet, Németország pedig Adolf Hitler hatalomra jutása után azonnal, 1934-ben távozott a szervezetből. A folyamatos távozók hatására a Népszövetség „megtépázott” amúgy sose létezett hírnevét úgy próbálta visszanyerni, hogy kisebb országok kizárásával statuált példát a világ közvéleménye előtt. Az 1939-es csehszlovák válság idején Kárpátalja visszafoglalása miatt Magyarországot kizárták a szervezetből, mivel a náci Németország már rég nem bírt tagsággal.

 

A magyarok kizárása természetesen nem rettentette el sem a hitleri Németországot, sem a Sztálin vezette Szovjetuniót, hogy pár hónappal később titkos szövetségben osszák fel Közép- és Kelet-Európát és együttesen rohanják le Lengyelországot. A Szovjetunió és Lengyelország is tagja volt a Népszövetségnek, amikor Lengyelország szovjet lerohanására sor került, de a már tetszhalott állapotban lévő Nemzetek Szövetsége a Szovjetuniót csak 1939 december végén zárta ki soraiból, amikor az megtámadta Finnországot.

 

A Népszövetség hangzatos elvei és kezdeti sikerei ellenére sose váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Wilson „forradalmi” ötletét, amely az ő új világát kívánta képviselni, a valóban új világot képviselő Egyesült Államok elvetette, így a szervezetet a régi világhoz és módszerekhez ragaszkodó Nagy-Britannia és Franciaország vezethette. Az első világháború után a britek és franciák világban betöltött vezető pozíciója látszólag a csúcsra ért és a Nemzetek Szövetségének vezetésével soha nem látott erőt mutatott, valójában azonban az első világháborúval hatalmuk túlhaladt rajtuk. Ahogy Norman Stone angol történész is fogalmazott: „1919-ben az európai birodalmakat nagymértékben kiterjesztették. Tíz éven belül ezek a birodalmak darabjaikra hullottak, és egy generáció alatt eltűntek”. Birodalmaikhoz hasonlóan kártyavárként esett szét az általuk vezetett Népszövetség is.

 

A Népszövetség halála szimbolikusan is lezárta azt a kort, amelyet még az európai nagyhatalmak látszaturalkodása jellemezett. Az első világháború valódi győztese, az Egyesült Államok, és a kommunisták vezette Szovjetunió útjába immár semmi sem állhatott, hogy saját képükre alakítsák a világot. 1946-ban a Nemzetek Szövetségének feloszlatásakor az 1919-es párizsi „békekonferencia” brit delegáltja és a Nemzetek Szövetségét életre hívó „elmék” kulcsfigurája, Lord Robert Cecil, pedig sokat mondóan így hívta tetemre a régi világot: „meghalt a Népszövetség, éljen az Egyesült Nemzetek Szövetsége!”

 

Nagy Gergely

Spanyolnátha
2019. december 12.

December közepe van, nyakunkon az influenza szezon. Azonban míg napjainkban a védőoltás hatékony védelmet jelent e megbetegedés ellen, 100 évvel ezelőtt a kór az esetek többségében halálos kimenetelű volt.

 

Az első világháború végén hódító útjára induló spanyolnátha minden idők talán legsúlyosabb járványos megbetegedése volt. Világjárványról kell beszélnünk, hiszen, miután az Egyesült Államokban felütötte a fejét, 1918-ban Európában is megjelent, majd tovaterjedt Ázsiában. Némi iróniával tehetjük hozzá, hogy az antant oldalán háborúba belépő amerikaiak nem csak a fegyveres segítséget, de a halálos kórt is átszállították Európába. A betegséget egyes feljegyzések szerint a Föld korabeli lakosságának nagyjából 20%-a kapta el! Az áldozatok számában nincs megegyezés. Annyi bizonyos hogy ez a szám minimum 20 millió volt, de vannak szakemberek, akik 50, sőt 100 millió főre teszik a halálos áldozatok számát. Ez nem hanyagság eredménye, egyszerűen arról van szó, hogy sokáig maguk az orvosok sem tudták, hogy mivel állnak szemben. Így a kezdeti időben a spanyolnáthában elhunyt beteg halotti anyakönyvébe nem a halál tényleges okozóját, hanem más betegséget jegyeztek fel, ami úgy maradt fenn az utókornak.  

 

A számok mögé nézve azonban egyértelmű, hogy a járvány teljes felkészületlenségben érte az európai országok közegészségügyi és katonai egészségügyi szerveit. Nem mintha bármit is tudtak volna ellene tenni, hiszen a korabeli európai népesség (akár a katonákat, akár a hátországi civileket vesszük figyelembe) egészségi állapota régóta a kritikus szinten mozgott. Az elégtelen táplálkozás, az egészségtelen pótélelmiszerek, a vitaminok teljes hiánya, vagy éppen a fűtőanyag hiánya súlyosan legyengítette az európai emberek immunrendszerét, ami így tökéletes terepet biztosított a járvány tömeges elterjedéséhez.

 

De miért is lett spanyolnátha a spanyolnátha? Mert hiszen, ha nagyon korrektek akarunk lenni, inkább illene rá az „amerikai nátha”, vagy éppen a „francia nátha” elnevezés. Utóbbira az a magyarázat, hogy Európában, első ízben a franciaországi Brest erődjében jegyezték fel a kór megjelenését. A francia katonai hatóságok azonban megtiltották a sajtónak, hogy írjanak a járvány terjedéséről és egyáltalán a létezéséről. Jogos volt a félelem, hátha az ellenfél németek megsejtik, mi tizedeli a francia katonákat és akkor végzetes támadást indítanak az antant ellen. Erre ugyan kevés esély volt, hiszen betegség határokat és frontvonalakat el nem ismerve lesújtott a német hadsereg bakáira is. Azonban hasonló okokból a német katonai vezetés is teljes hírzárlatot rendelt el a tömeges megbetegedésekkel kapcsolatban, így a betegség lassan egész Európában elterjedt úgy, hogy a lapok még csak tudomást sem vettek (vehettek) róla, mígnem egyszer csak felütötte a fejét a semleges Spanyolországban is, ahol a madridi lapok azonnal beszámoltak róla. Innen lett az elnevezés: spanyolnátha.

 

Természetesen a súlyos epidémia rövid időn belül az emberek elméjét is megfertőzte. Az Egyesült Államokban például elterjedt az a szóbeszéd (s ez talán jobban terjedt, mint maga a járvány), hogy a betegséggel amerikai orvosnak álcázott német kémek oltották be a derék amerikai lakosságot. Egy másik hajmeresztő legenda szerint a kórt a német tulajdonú Bayer gyógyszergyár Aspirin elnevezésű termékének alapanyagába keverték bele a német kémek. Ezzel szemben már 1918-ban kiderült az, hogy az Aspirin az egyetlen hatékony gyógyszer a kór ellen, amellyel ugyan teljes gyógyulást közel sem lehetett elérni, de lázcsillapító hatása révén jó néhány esetben elviselhetőbbé tette a kínt.

 

A járvány a közben az összeomlás szélére kerülő Osztrák–Magyar Monarchia Magyarországát is megviselte. Ha nem volt elég a birodalom felbomlása, a Károlyi-féle sikertelenség-sorozat, vagy éppen a hadsereg magyar egységeinek értelmetlen szélnek eresztése, a helyzetet tovább súlyosbította az 1918 októberére az előző évhez mérten tízszeres halálozási mutatóval tomboló spanyolnátha. A járvány terjedésének mértéke ugyanúgy érdekelte a magyar embereket, mint az időjárás, ezért az újságok jelentős része rendszeresen közölte a megbetegedések és az elhalálozások aktuális számát az időjárásjelentés mellett.

 

A betegség magyarországi elharapózása, s az arra adott hatósági válaszreakciók, talán a legtökéletesebben jelképezik a magyar állam összeomlását. Orvoshiány, a kórházak ellátatlansága, a legalapvetőbb egészségügyi szűrés nélkül a hátországba hazatérő katonák tömege, az elégtelen élelmiszerellátás és az időjárás egyaránt szolgálta a katasztrófahelyzetet. A megmaradt hatóságok teljesen tehetetlenek voltak. Ahogy Gerő András történész, egy a témával foglalkozó tanulmányában megjegyzi: „A főváros legszívesebben bezáratta volna a kávéházakat, de ezt teljesértékűen nem tehette meg, mert a kávéházaknak fontos szerepe volt a lakosság ellátásában. Tapasztalati tényként adódott, hogy mindenhol, ahol nagy tömeg van, jobban terjed a járvány, ezért kísérletet tettek arra is, hogy korlátozzák a túlzsúfolt villamosokon történő utazást. Továbbá fel kívánták függeszteni a nagymiséket is. Ezek az intézkedések a társadalom körében igencsak népszerűtlennek bizonyultak, hiszen a jegyrendszertől, a háborús megpróbáltatásoktól sújtott lakosság nehezen viselte el a mindennapi életét más dimenziókban is korlátozó intézkedéseket”.

 

De bármely hatóság, bármely kísérlete szinte teljesen eredménytelen maradt, nem csak Magyarországon, de szerte a világban. Egy eredmény azonban kétségkívül volt: megkezdődtek az influenzával kapcsolatos tudományos kutatások, amelyek eredményeként az 1930-as években az Egyesült Államokban megjelent a betegség elleni védőoltás.

 

Balogh Gábor

 

(A borítókép a Várkert Bazárban tavaly ősszel megnyitott Új világ született c. kiállítás Spanyolnátha-termében készült)

 

ADéli-Kárpátokpartizánvezére
2019. november 27.

Maderspach Viktor regénybeillő, gazdag életutat járt be. Az I. világháború kitörése után a keleti fronton harcolt, majd onnan hazatérve, 1916-ban Erdély déli hegyvidékeinek határszorosait védte a betörő román hadsereggel szemben.

 

A vadász, gépészmérnök és földbirtokos Maderspach Viktor a Déli-Kárpátok szülötte, 1875-ben, a Hunyad vármegyei Iszkronyban látta meg a napvilágot. Családja Tirolból származott, eredetileg a német Mudersbach nevet viselte. Ősei a 18. században Ulmból érkeztek hajón, felmenői között a bányászat kiváló szakembereit találjuk. A család egy része az erdélyi Oravicabányán, és Ruszkabányán lelte meg új hazáját, utóbbi helyen vasgyárat hoztak létre, ami a reformkori Magyarország egyik legjelentősebb ipari létesítményének számított. A család kiemelkedő tagja, Maderspach Károly nevéhez egy világszabadalomnak számító újítás is fűződik: ő tervezte meg az első vonórudas ívhidat a lugosi Temes-szakaszon, majd ezt követően Csernahidán és Karánsebesen is. Kevesek számára ismert, hogy a budapesti Lánchíd tervezésére is nyújtott be pályázatot, amelyet kis híján meg is nyert. A család német származása ellenére hamar magyar érzelművé vált, így az 1848-49-es szabadságharcban is fontos szerepet játszott. Maderspach Ferenc, a Délvidéken számos győzelmet aratott a szerbek felett, életét adta a magyar szabadságért. Ebben az időben a ruszkabányai ipari komplexum a fegyvergyártás legfőbb kiszolgálója lett, az erdélyi hadsereg ellátásában fajsúlyos szerepet vállalt. Bem tábornok a szabadságharc bukása után a Maderspachoknál lelt menedéket törökországi emigrációja előtt. Maderspach Károly feleségét, Buchwald Franciskát Haynau katonái megalázták, egész életében a magyarok ellenségei elleni szembenállásra nevelte leszármazottait.

 

Maderspach Viktor tehát felmenőitől megörökölte a magyar haza iránti olthatatlan szeretetet. A Zsil-völgye vidékére, a Retyezátra, a Páreng-havasokra kiterjedő terület családja tulajdonát képezte, több mint kétezer hektáron. Az itt található bányákban vasércet és feketeszenet termeltek ki, valamint a Maderspach-uradalomhoz tartozott még egy fűrészüzem és egy mészégetőtelep is Banica községben. Ez a vidék már a 20. század elején is többségében románok lakta területnek számított, a magyarság szórványokban élt itt. Jókai a Fekete gyémántok című regényének cselekménye is itt játszódik.

 

A fiatalember szellemi és fizikai adottságainak köszönhetően kiváló sportoló, és jó tanuló hírében állt. Mérnöki tanulmányokat folytatott külföldön, majd miután gyakorlati ismeretek megszerzésének céljából rengeteget utazott – az Amerikai Egyesült Államok erdeit járta, Kanadában, Törökországban, és még Afrikában is megfordult – ezután hazatért Iszkronyba. Világismeretének és mérnöki tudásának gyarapítása miatt fontos időszak volt ez az életében. A magyaron kívül még hat idegen nyelvet elsajátított: németül, angolul, franciául, olaszul, románul és törökül is beszélt. Jól ismerte az őt körülvevő világot, vadászatai révén a Déli-Kárpátok szinte minden szegletét feltérképezte. A vadászirodalom klasszikusai közt tartjuk számon alábbi címen megjelent írásait: Páreng-Retyezát: vadászataim a Déli-Kárpátokban, Havasi vadászataim. Könyveit saját rajzaival illusztrálta.

 

Amikor kirobbant az I. világháború, Maderspach Viktor önként jelentkezett a frontra. Hamarosan bátorságának és merész bevetéseinek köszönhetően a keleti hadszíntéren huszár főhadnaggyá léptették elő. 1916 augusztusában éppen szabadságát töltötte otthon, amikor értesült Románia antant oldalán történő hadbalépéséről. Kisvártatva a román hadsereg megkezdte Erdélybe történő benyomulását. Maderspach kérvényezte, hogy odahaza maradhasson, amit ezredének vezetője, Stavinszky parancsnok el is fogadott.

 

Előbb családját helyezte biztonságba, majd felkészült otthona védelmére. Rendkívül kiváló földrajzi helyismeretének köszönhetően megbízták azzal, hogy szervezzen szabadcsapatokat, és vegyen részt a honvédő harcokban. Ennek a parancsnak maradéktalanul eleget is tett. Harcosai hamarosan kiérdemelték az „oláhölő” címet. Partizánosztagait soknemzetiségű harcosokból verbuválta (fatelepéről jött olaszok, bosnyák muzulmánok, sőt még román pásztorok is csatlakoztak hozzá), akik rendre meghátrálásra késztették a beözönlő ellenséget, mintegy 2000 román katonát kötöttek le a Déli-Kárpátokban. Maderspach vadászszenvedélyét ezúttal otthona védelmére korlátozta. Erről így vallott: „Egy szarvastehenet lőhettem volna, de vadászerkölcseim még a háborúban sem vadultak el annyira, hogy erre a barbárságra vetemedtem volna”. Felderítő csapatainak rajtaütésszerű támadásai sikerrel jártak. Maderspach Viktor jelentős mértékben hozzájárult ahhoz, hogy a románok kiszoruljanak Erdély déli határvidékéről. Partizánjaival részt vett a december 7-i bukaresti bevonulásban is, s egészen a Fekete-tengerig űzte a románokat. Utólag így írt erről visszaemlékezésében: „Ez volt csak „az igazi háború, ahol mindenki érezte, hogy a haza szent rögének és a családi tűzhelynek védelméről volt szó”. 1917-ben tért haza Iszkronyba. A háború végén, 1918–19-ben Kratochvil Károly seregében harcolt, a Székely Hadosztály katonájaként, és főként a Mátészalka körüli harcokban jeleskedett. Háborús visszaemlékezéseit 1930-ban vetette papírra, Az oláhok vérnyomában a Fekete-tengerig című írásában. Érdekfeszítő, személyes hangvételű könyve a világháborús irodalom egyik kevesek által ismert remekműve.

 

A trianoni békeszerződés után immáron román állampolgárként egy nyugodt pillanata nem lehetett. A bosszúra szomjas román hatóságok folyamatosan provokálták, zavarták mindennapjait, amíg véglegesen el nem űzték. Így történt, hogy iszkronyi házába 1921-ben, egy májusi estén két román ügynök érkezett, akik közül az egyiket egy szóváltást követően puszta kézzel megölt, míg a másikat súlyosan megsebesítette. Ezután háziköntösben, mezítláb menekült a cudar időjárási körülmények közt a hegyeken keresztül. Megmaradását annak köszönhette, hogy harcedzett, és a hegyi terepet jól ismerő vadászként erejét megfelelően tudta felhasználni. 9 nap után jutott el Magyarországra, viszontagságos útját a Menekülésem Erdélyből című visszaemlékezésében vetette papírra.

 

Maderspach Viktor nem sokáig tudott tétlen maradni, hamarosan kulcsszereplőjévé vált a nyugat-magyarországi felkelésnek, majd legitimistaként IV. Károly sikertelen visszatérési kísérletében is részt vállalt, amiért később rövid időre internálták. 1922-es szabadulása után Pest környékén telepedett le, és a zempléni erdőben mérnöki munkát vállalt Windischgrätz Lajos herceg megbízásából. A természetben lelte meg nyugalmát, a két világháború közötti időszakban Kis-Ázsiába ment, hogy erdőfelmérésekben vegyen részt. Ez a viszonylag nyugodt élet egészen 1940-ig, a II. bécsi döntésig tartott. Maderspach Viktor már a 66. életévét is betöltötte, de kérte, hogy részt vehessen az erdélyi hadműveletekben. Debrecen mellett az őt szállító gépkocsi balesetet szenvedett, és az ott szerzett súlyos sérüléseibe halt bele később, 1941. október 3-án.

 

Az utolsó akcióhőst, a rendkívül kalandos életutat magáénak tudható Maderspach Viktort ma is nagy tisztelet és megbecsülés övezi Erdélyben és hazánkszerte.

 

Hollósy Katalin

Az események részleteiért kattintson a buborékokra!