Köszöntő
Köszöntjük honlapunkon!     
 
Gondolkodni nehéz. A legtöbben ezért ítélkeznek.”    
Carl Gustav Jung    

 

Az első világháború vagy az angolszász tradíció szerinti „Nagy Háború” nemcsak az egész XX. századot határozta meg, de árnyéka az új évszázadra is rávetül. Nem túlzunk, ha azt állítjuk: az a világ, amely körülvesz bennünket, valójában 1914-ben született. 
 
Győztesek és vesztesek. Agresszor és áldozat. Demokratikus és diktatórikus. Az 1914 és 1918 között tartó véres küzdelem emlékezetét máig a „háborús logika”, a közvetlenül a háborúhoz köthető, a belőle fakadó értelmezések jellemzik. Száz évnyi távolságból tehát nemcsak kötelességünk, de lehetőségünk is nyílik arra, hogy újragondoljuk mindazt, ami akkor történt.
 
Ismeretterjesztő honlapunk folyamatosan bővülő ismeretanyaggal mutatja be az első világháború eseménytörténetét, meghatározó alakjait, hőseit, a frontok és a hátország világát.
 
ASZLOVÁKTANÁCSKÖZTÁRSASÁG
2019. május 15.

A Nagy Háború harcainak elülte után kérészéletű államkezdeményezések sora próbálta meg átszabni Európa térképét. Felvidéken a Kelet-Szlovák Köztársaság bukását követően alig több mint fél évvel újabb kísérletet tettek, ekkor már a bolsevizmus nevében.

1919. március 21-én a Magyar Tanácsköztársaság kikiáltása a szomszédos államok vezetését nemcsak meglepte, hanem némileg meg is rémítette. Az események hírére a cseh és szlovák politikusok az azonnali cselekvés mellett határoztak, ezért Vavro Šrobár, a Felvidék élére kinevezett tejhatalmú biztos még aznap elrendelte az általános mozgósítást, majd március 23-án kihirdette a statáriumot, és megkezdték a munkásvezetőknek, valamint a magyarországi politikai folyamatokkal szimpatizálóknak az internálását. A riadalom bizonyos mértékig beigazolódott, mert a munkásság a Felvidék több pontján ellenszegült a bevonulási parancsnak, illetve a már szolgálatot teljesítő katonák soraiból is megkezdődtek a dezertálások.

A magyar fővárosban Kun Béla a Kommunisták Magyarországi Pártjának szlovák szekcióját 1919 januárjában kezdte megszervezni. Budapest ekkor több mint tízezer szlovák lakossal bírt, akik megszólítására Mokrány Istvánt, valamint a cseh Antonín Janoušeket bízta meg. A csoport a VI. kerületben, a Rózsa utca 61. alatt alakított ki központot. Rendszeres taggyűléseik és toborzásaik mellett agitátorképző tanfolyamokat tartottak, valamint megkezdték egy szlovák napilap létrehozásának az előkészületeit, amelynek eredményeként március 27-től elkezdték kiadni a Červené Noviny (Vörös Újság) című lapot. Propagandamunkájukkal nem csupán a fővárosi, vagy magyarországi szlovákságot, hanem a már csehszlovák fennhatóság alatt álló területek munkásait is megszólították. A Felvidéken bevezetett hatósági intézkedések ugyan megnehezítették a Červené noviny terjesztését, azonban megakadályozniuk nem sikerült.

Edvard Beneš az új helyzetet szerette volna kihasználni a további területszerzéshez. Március 25-én Georges Clemenceaunak küldött levelében a „bolsevikokkal körülzárt” Csehszlovákia nehéz helyzetéről értekezett, és felvetette egy románokkal közösen indítandó intervenció lehetőségét, valamint Kárpátalja Csehszlovákiához való csatolását. Beneš sürgetése ellenére a csehszlovák hadsereg még nem volt felkészülve az offenzívára, ezért április 16-án csak a román hadsereg kezdte meg az előrenyomulást. A csehszlovák haderő április 27-én csatlakozott az intervencióhoz, amely akadálytalanul tört előre, így Miskolc városát május 2-án harc nélkül elfoglalták. A román csapatok három nappal később elérték a Tisza vonalát, ahol megálltak, a csehek azonban a támadás folytatása mellett határoztak, és a salgótarjáni szénmedence elfoglalását tervezték. Kun Béla felkérésére Böhm Vilmos hadsereg-főparancsnok és Stromfeld Aurél vezérkari főnök lett megbízva a fegyveres erők megszervezésével. Egyik főtiszt sem volt a rendszer híve, azonban az ország védelme miatt szükségesnek látták a cselekvést. Szervezőmunkájuknak köszönhetően, súlyos harcok árán, de sikerült megfékezniük a csehek betörését, majd május 20-tól megkezdődött az ellentámadás.

Az északi hadjárat során a magyar Vörös Hadsereg gyorsan és eredményesen haladt előre. A csehszlovák csapatok morálisan szétestek, amit a lakosság is érzékelt. Az ungvári, losonci és érsekújvári helyőrségekben lázadásokra került sor, Komáromban a magyar és szlovák munkásság fegyveresen szállt szembe a katonákkal, Dobsina környékén pedig partizánmozgalom bontakozott ki. A magyar Vörös Hadsereg sikeres offenzívája révén május 30-án elfoglalta Rimaszombatot, június 6-án Kassát, június 9-én Eperjest, majd egy nappal később Bártfát. Az elfoglalt területek átszervezésében és a helyi (megyei, járási, városi, és községi) direktóriumok felállításában a párt szlovák szekciójának tagjai kaptak vezető szerepet.

Az expanziós céllal a demarkációs vonalakat átlépő, majd a magyar hadsereg ellentámadásától összeomló csehek a magyarok agressziójaként próbálták feltüntetni a kialakult helyzetet, sikerrel, mert Párizsból ismét megkapták a szükséges diplomáciai segítséget. Šrobár 1919. június 5-én bejelentette a katonai diktatúra bevezetését a Felvidéken, amely rendeletet ő és Eugène Mittelhauser francia tábornok szignózott. Június 13-án pedig Georges Clemenceau jegyzékben szólította fel a magyarokat a demarkációs vonalak mögé való visszahúzódásra, amelyért cserébe ígéretet tett a Tiszántúl kiürítésére.

A jegyzék átvétele után azonban megmutatkozott, hogy az ország katonai és politikai vezetése mennyire másként látja a Felvidék jövőjét. Előbbiek célja az ország területi integritásának minél teljesebb helyreállítása volt, míg utóbbiak egy bolsevik Szlovákia megteremtéséről álmodtak. A politikai oldal akarata révén 1919. június 16-án az eperjesi városháza előtt kikiáltották a Szlovák Tanácsköztársaságot, amelynek élére Antonín Janoušek került. Az előző napokban már felállított helyi direktóriumok révén a közigazgatási rendszer átszervezése megtörtént, így az államapparátus felállítása után az ipari szektor államosítását, a földbirtokrendszer átalakítását, és a hadsereg megszervezését tartották a fő prioritásoknak.

A gyakorlatban ez azt jelentette, hogy a 20 főnél többet foglalkoztató vállalatok élére termelési biztosokat állítottak, akik az üzemeket együtt vezették a munkástanácsokkal. A kiterjedt centralizáció érdekében városi és járási szinten létrehozták az ipari termelési tanácsokat. A földbirtokok esetében elrendelték, hogy 50 hektárnál nagyobb terület nem koncentrálódhat egy személy kezében, azonban az átalakítást nem földosztással, hanem állami birtokoknak és termelőszövetkezeteknek a létrehozásával kívánták elérni. Janoušek tisztában volt azzal, hogy Kun Béla fontolgatta a demarkációs vonalakig való visszavonulást, ezért nekiláttak egy saját hadsereg megszervezésének. A nem túl sikeres toborzást pár nap múlva felváltották az általános mozgósítással, amelynek révén 13 ezer főt tudtak hadrendbe állítani. A magyar Vörös Hadseregben szolgálatot teljesítő, nagyjából 50 ezer főnyi szlovák katonával együtt még mindig nem lett volna kellően ütőképes a sereg a franciák által felfegyverzett csehszlovákok ellen, így Janoušekék kénytelenek voltak belátni, hogy ha a Magyar Tanácsköztársaság a kivonulás mellett dönt, akkor nekik is távozniuk kell.

Június 21-én Kun Béla táviratban értesítette Clemenceaut, hogy eleget tesznek a felszólításnak és június 30-ig visszavonulnak a demarkációs vonalig. Stromfeld Aurél elhibázott lépésnek tartotta a visszavonulást, mert: „Ennek következménye egy életképtelen állam. Katonailag olyan határok vannak megállapítva, amely a védekezést, a megfojtás elleni intézkedéseket lehetetlenné teszi. A győzelmesen előrenyomuló csapatok visszavonulása szétzüllésre vezet, amelynek folyománya az anarchia”. Álláspontja ellenére végrehajtotta a parancsot, majd július 3-án benyújtotta a felmondását.

A Szlovák Tanácsköztársaság vezetése Miskolcra költözött, míg az általuk toborzott egységek beolvadtak a magyar Vörös Hadseregbe. Stromfeld aggodalmai azonban július folyamán igazolást nyertek. A haderő lelkesedése megtört, a román csapatok Clemenceau ígérete ellenére sem vonultak vissza, majd a július 20-án ellenük indított offenzíva összeomlásával az ország védtelenné vált. A Magyar Tanácsköztársaság augusztus 1-jével megbukott, így egy hónappal sem élte túl a Szlovák Tanácsköztársaság megszűnését.

Iváncsó Ádám

AKELET-SZLOVÁKKÖZTÁRSASÁG
2019. május 13.

Az Osztrák–Magyar Monarchia szétesésében az antant akarata mellett a nemzetiségi mozgalmak is fontos szerepet játszottak. Helyi szinten azonban előfordultak olyan kisebbségi kezdeményezések, amelyek az ország területi integritásának a védelmét tűzték ki célul. Ezek közül a legtevékenyebb kísérletre a Felvidék keleti részén került sor.

1918. október 30-án a Szlovák Nemzeti Tanács Turócszentmártonban deklarálta, hogy a „szlovák nemzet nyelvi és művelődéstörténeti szempontból az egységes a cseh-szlovák nemzet része” és korlátlan önrendelkezési jogot követeltek maguk számára. A történet fontos részét képezi, hogy a következő napon a nyilatkozat írásban megjelent változatából Milan Hodža közbenjárására kimaradt az a pont, amely a cseh-szlovák nép magyarországi ágának a békekonferencián való képviseletét követelte volna, ezzel kiszolgáltatták magukat a csehek akaratának. Az északkeleti vármegyék magyarbarát, szlovák értelmisége, amely a Naša Zastava (Zászlónk) című hetilap körül szerveződött nem fogadta el a Szlovák Nemzeti Tanács kiáltványát, mivel szerintük az csak a Felvidék nyugati felének szlovákságát képviseli. A lap holdudvarának tagjai egyébként is külön népként tekintettek az északkeleti vármegyék szlovák lakosságára, amely véleményük szerint a magyar, lengyel és ruszin népességgel való több évszázados keveredés révén etnikailag, nyelvileg és kulturálisan is külön néppé, keletszlovákká, vagy ’szlovjákká’ vált.

A turócszentmártoni gyűlésre válaszul november 12-én, Eperjesen megalapították a Kelet-Szlovák Nemzeti Tanácsot (Východoslovenskej národnej rady), amelynek vezetője Dvorcsák Győző, levéltáros, a Naša Zastava szerkesztője, és Lipták Lajos evangélikus főesperes lett. A tanács vezetői nagy reményeket fűztek a Jászi Oszkár nemzetiségi miniszter által propagált Keleti-Svájc koncepcióhoz, ezért két nappal később Dvorcsák, és Maléter István, az eperjesi jogakadémia tanára, közösen látogatták meg a nemzetiségi minisztert, mert legitimáció mellett anyagi szubvencióra is szükségük volt az északkeleti vármegyék bevonásához.

Erőfeszítéseik révén november 24-én az eperjesi városi vigadóban egy több mint 1500 főt számláló küldöttgyűlést tartottak, amelyen megjelentek Abaúj, Hont, Gömör, Sáros, Szepes, és Zemplén vármegyék szlovák képviselői. A résztvevők egyhangúan elfogadták a Lipták Lajos által előterjesztett határozati javaslatot, amely kimondta, hogy: „Kívánjuk, hogy mi, keleti tótok mindazokkal a jogokkal bírjunk, amelyeket országunk határain belül lakó bármely nemzet követelhet és kaphat. Amellett tiltakozunk ez ellen, hogy az ország határait, bárki megbántani merészelje, mert mi továbbra is hazánk összes nemzeteivel szeretetben és egyetértésben akarunk élni. Faji, nyelvi és vallási egyetértésben akarunk a magyar nemzettel összeforrni”.

Jászi Oszkár eközben tárgyalásokat folytatott Milan Hodžával is, akit a csehek neveztek ki budapesti ügyvivőnek. A miniszter meglepődve tapasztalta, hogy Hodža a szlovák területi autonómia szavatolásáért cserébe hajlandó kiegyezni a magyar kormánnyal. Az egyeztetések során Jászi csak óvatosan próbált alkudozni a feltételekről, és ekkor a keletszlovákok önszerveződésével próbálta Hodža igényeit mérsékelni. A kiegyezésre végül nem került sor, mert a cseh vezetés a tárgyalások alakulásának hírére érvénytelenítette a szlovák ügyvivő ajánlatát, valamint utasítást adtak Edvard Benešnek, hogy az antant hatalmakkal minél hamarabb ismertesse el a csehek jogigényét a Felvidékre.

Dvorcsák Győző a megyei küldöttekkel közösen december 6-án meglátogatta Jászi Oszkárt. A delegáció feltehetően nyomásgyakorlás céljából azt állította, hogy a lakosság közhangulata egyre borúsabb, és sem a csehekkel, sem a magyarokkal nem kívánnak többé együtt élni, ezért egy önálló köztársaság létrehozását tervezik. E mögött az állhatott, hogy a Károlyi-kormány hivatalosan továbbra sem ismerte el a tanácsot a keletszlovák lakosság legitim képviseleti szerveként.

A hazautazó Dvorcsákék december 12-én a kassai városházán egy újabb gyűlést tartottak, amelyen minden felvidéki vármegyéből 5-6 fős küldöttség jelent meg. A résztvevők a Magyarországtól független Kelet-Szlovák Köztársaság (Východoslovenská republika) kikiáltása mellett döntöttek, és három minisztérium felállításában egyeztek meg, amelyek élére Rumán János (belügyminiszter), Jehlicska Ferenc (közoktatásügyi miniszter), és Varecha János (népjóléti miniszter) került. A kormányfői tisztséget Dvorcsák Győző vállalta, míg az államfői pozíciót Milán Hodžának kívánták felajánlani, aki visszautasította a felkérést.

A magyar kormányt telefonon keresztül értesítették a fejleményekről, emellett nagyhatalmi legitimációban reménykedve Vix alezredesen keresztül Wilson elnökhöz is táviratot intéztek. A magyar kabinettel a napi szintű kapcsolatot Bulissa Károly, a Kelet-Szlovák Köztársaság budapesti ügyvivője tartotta fenn a továbbiakban, aki Károlyi Mihálynál, és Jászi Oszkárnál tett látogatásai során ismét kérte az új állam elismerését és a szorosabb együttműködésről szóló tárgyalások megkezdését. Jászi azonban kijelentette, hogy: „A tót ma már nem tekinthető szorosan vett magyar problémának, mert az már nemzetközi problémává vált. A magyar kormánynak nincs módjában ebben a kérdésben egyoldalúan határozni, mivel egy ilyen határozat beláthatatlan nemzetközi és fegyveres komplikációknak csiráját rejtené magában.”

A békepárti, konfliktuskerülő politika azonban megbukott. 1918. december 24-én Ferdinand Vix átadta a Károlyi-kormány részére a felvidéki demarkációs vonalakat tartalmazó jegyzéket. Ez alapján a magyar hadseregnek át kellett adnia a területet a Duna és az Ipoly folyóig, Rimaszombat vonalától az Ung folyó torkolatáig, valamint onnan tovább az Uszok magaslatig. František Schöbl ezredes csapatai december 28-án érték el Eperjest, egy nappal később pedig Kassát, ezzel megszüntetve a kérészéletű keletszlovák kezdeményezést. A bevonuló csehek elől a kormánytagok egy része Budapestre, egy részük Lengyelországba távozott, ahol folytatni kívánták a Prágával szembeni ellenállást.

Dvorcsák Győzőék mozgalma lényegében a kezdetektől fogva bukásra volt ítélve. Egyrészt a győztes hatalmak csak olyan nemzetiségi törekvéseket támogattak, amelyek céljai egybevágtak az övéikkel, másrészt a Károlyi-kormány pacifista politikája a fegyveres ellenállás lehetőségét lehetetlenné tette. A keletszlovákok ezért kétségbeesett próbálkozásként egy független állam létrehozásával próbálkoztak, de valódi elszakadási igény nem állt mögötte. Nemcsak az igazolja ezt, hogy a keletszlovákok végig fenntartották a kapcsolatot Jászi Oszkárral, hanem az is, hogy a következő két évtizedben Dvorcsák Győző, Bulissa Károly és Jehlicska Ferenc a területi revízió és a Magyar Királyságon belüli autonóm Szlovák Állam ideájának szószólója lett.

Iváncsó Ádám

AMÁJUS4.MOZGALOM
2019. május 9.

Az 1919. május 4-én Pekingben kezdődő demonstrációk egyik kiváltó oka az I. világháborút lezáró párizsi békekonferencia diktátumainak határozott elutasítása volt.

Kína a Nagy Háborútól igyekezett távol maradni. Amikor Japán 1914 augusztusában hadat üzent Németországnak, a németek által 1897 óta birtokolt egykori kínai tartományt, Santungot is bekebelezte. Ez a lépés Kína számára sérelmesnek bizonyult, hiszen „szent földnek” tekintették a térséget lévén, hogy Konficiusz itt született. Japán a világháború folyamán mindvégig a nagyhatalmakkal kötött titkos szerződésekkel igyekezett megerősíteni itteni befolyását: az 1917-es angol-japán szerződés keretében, majd ez év novemberében az Amerikai Egyesült Államokkal kötött Lansing-Ishii-egyezményben (az USA az ún. Nyitott kapuk elvének elismeréséért cserébe elvárta, hogy legitimálja Japán kiváltságos helyzetét Kínában). Amikor 1917 elején egy német tengeralattjáró elsüllyesztett egy francia hajót, amelynek a fedélzetén 500 kínai munkás tartózkodott, akkor Kína úgy döntött, hogy nem halogathatja tovább a háborúba való belépést. Ez azonban csak háborús ürügy volt, valójában inkább azt remélte, hogy nemzetközi tekintetben is nagyobb presztízsre tehet szert, s végül visszaszerzi Santungot. Reménykeltőnek bizonyult Wilson 14 pontja is, amelyben külön benne foglaltatott a nemzeti önrendelkezés elvének ígérete is. Az Amerikai Egyesült Államok hadba lépésével Kínára az antant révén egyre nagyobb nyomás nehezedett.

Kína hivatalosan 1917. augusztus 14-én lépett be az I. világháborúba, amikor hadat üzent a központi hatalmaknak. Harcszíntérre katonákat ugyan nem küldött, azonban az antantnak többízben szolgáltatott emberanyagot: segédmunkásokat küldött Európába, hogy lövészárkokat ássanak, embereik hajókon és gyárakban dolgoztak, hadiszállításoknál segédkeztek. A nagyhatalmak terve Kínával azonban más volt: végig úgy tekintettek az országra, mint leendő gyarmatra, felosztásra ítélt területre. Így a háború lezárta után a párizsi békekonferencián teljes egészében megfeledkeztek róla, nem tekintették tárgyalópartnernek.

Így ugyan Kína a győztesek oldalán fejezte be az I. világháborút, mégsem kapta meg Santung területét. 1919. április 28-án a versailles-i döntéshozók a békeszerződés 156. cikkelyében ezt a területet Japán befolyási övezeteként hagyták meg, megerősítvén ezzel ottani uralmát. A kínai nép számára ez a határozat elfogadhatatlannak bizonyult, s óriási felháborodást váltott ki. Az értelmiség összefogott, hogy tüntetést szervezzen. Ez az esemény úgy vonult be a kínai történelembe, mint ami a modern állam alapköveit rakta le, új korszakot nyitott az ország intellektuális és politikai életében is: ebből nőtt ki a Kuomintang (Nemzeti Párt) és a kommunista mozgalom is.

Ez a mozgalom nemcsak az I. világháborút lezáró békeszerződésre adott ellenlépés volt, hanem a mélyben lappangó feszültségek kirobbanását jelentette, valamint az ország modernizálási törekvéseinek szószólójává is vált. Az 1919-es ún. május 4. mozgalmat a Pekingi Egyetem több ezer fős diákserege mellett a városi réteg is támogatta. A Tienanmen téren (Mennyei Béke Kapuja) vonuló tömeg nacionalista, japánellenes érdekeket képviselt, akik a jövőt abban látták, hogy Kína négyszázmillió lakosát egyesíteni kell egy nemzetté. Másrészt kulturális forradalmat hirdettek, valamint a nyugati demokráciát látták követendő példának. A beszélt nyelvet (pajhua) irodalmi nyelvként kívánták elismertetni, azért szálltak síkra, hogy ennek segítségével a kultúrát szélesebb néprétegek számára is elérhetővé tegyék. Követelték a hagyomány átértékelését (Hu Si, az Pekingi egyetem dékánja szerint a konfucianizmus túlhaladottá vált), a nemzeti örökségük elfogadtatását a nyugati civilizációval. A kormány a rendfenntartó erők segítségével a tüntetést szétoszlatta, húsz diákot letartóztattak. Emiatt másnap még nagyobb tömeg gyűlt össze, hogy követelje az egyetemisták szabadon bocsátását, egyben a kormány leváltását skandálták. A tüntetés hangulata több nagyvárosra is átterjedt, általános sztrájk kezdődött. Június 5-én Sanghajban a diákokhoz csatlakoztak a városi kereskedők és kb. 70 ezer munkás is. A kormány számára világossá vált, hogy engedményeket kell tennie: június 10-én a letartóztatottakat szabadon engedték. A békedelegációra azonban már nem tudtak nyomást gyakorolni, hogy ellenjegyezzék a diktátumot. Így a mozgalom elérte másik nagy célját, Kína megtagadta a békeszerződés aláírását.

A mozgalom másik vívmánya volt, hogy a közbeszéd nyelvén (pajhua) több mint 400 sajtótermék jelent meg 1919 után, majd 1922-től kezdve rendeleti szinten kötelezték, hogy az oktatás nyelve legyen. Az 1921-ben megalakult Kínai Kommunista Párt május 4-ét utólag szintén magáénak vallotta, s fordulópontként tekintett rá: „mind ideológiailag, mind káderek tekintetében előkészítette a Kínai Kommunista Párt megalakulását”. Ezt a napot Kínában ma is nagy tisztelet övezi, az ifjúság napjaként jegyzik.

Hollósy Katalin

HALÁLOSKÓD
2019. május 6.

Látszólag semmi sem köti össze az egymást nem ismerő, amerikai Ford Clyde-ot a londoni Robert Andersonnal, a párizsi színésznő Gaby Desyls-t Kaffka Margittal, illetve IV. Károly királyt Frederick Trump-al. Azonban egyvalami mégis: a halálukat kiváltó közös kód, a spanyolnátha. Hogy kik voltak a leghíresebb áldozatok, kiderül.

 

Ha az y generáció tagjai között körkérdést tennénk fel egy fővárosi romkocsmában arra vonatkozóan, hogy mikor halt meg a legtöbb ember, 1914 és 1918 között, vagy 1918-ban, egyértelműen az előbbi dátumra szavazna a többség.

Valóban az első világháború – a kortársak által nagy háborúnak nevezett világégés – szedte a történelem addigi legtöbb áldozatát, egészen 1918-ig. Ám ekkor valami megváltozott. Egy rejtélyes betegség ütötte fel a fejét, amelynek első áldozata (a nulladik beteg) egy, az amerikai hadseregben szolgálatot teljesítő szakács volt, aki Kansasban influenzás tüneteket produkálva került a gyengélkedőre. A napok múlásával egyre többen jelezték feletteseiknek, munkahelyi főnökeiknek, hogy megbetegedtek. Az első híradások Spanyolországban jelentek meg a betegséggel kapcsolatban, feltehetőleg azért, mert a világégésből kimaradó országban a cenzúra nem működött olyan szinten, mint a háborúban álló feleknél, ahol alapfeltétel volt a sajtó szigorú ellenőrzése. Az 1918 tavaszán kitört – és a madárinfluenzához hasonló tüneteket produkáló – betegség egyes becslések szerint több mint hetven millió áldozatot szedett világszerte. A vírus nemtől, kortól, társadalmi helyzettől, vallástól függetlenül szedte áldozatait, leginkább a legyengült, alultáplált, vitaminhiányos szervezet sínylette meg a pusztítást, de ki nem volt alultáplált, legyengült, fásult 1918-ban, amikor már negyedik éve zajlott az öldöklés a világban?

A partiumi születésű Kaffka Margit tanári diplomával a zsebében oktatott irodalmat Miskolcon és a fővárosban. Jó viszonyt ápolt a századfordulót követő író nemzedék számos tagjával, Kosztolányival, Szabó Dezsővel és Babitscsal. Az első világháború kitörése számára nem a társadalomban tapasztalható örömet okozta, sokkal inkább magába fordult, ám épp ezért tudta élete hátralévő részét az irodalomnak szentelni. A Hangyaboly (amely zárdában töltött éveiről szól) lett élete utolsó regénye, ugyanis a költőnő és gyermeke 1918. december 1-jén a fővárosban meghalt. Halálukat spanyolnátha okozta.

IV. Károly egy véletlennek köszönhetően lett az utolsó magyar király. A rangon alul nősülő és a magyarság ellen komoly ellenszenvet érző Ferenc Ferdinánd erőszakos halála okán, valamint az agg uralkodó, Ferenc József 1916-os elhunyta miatt IV. Károly előtt szabad lett az út. Megkoronázását követően egy háborúban kimerült, jó eséllyel vesztes állam uralkodói trónját foglalta el. Igaz, az Orosz Birodalom kilépése, illetve az Egyesült Államok belépése a háborúba ekkor még nem következett be, de valószínűsíthető volt a központi hatalmak veresége. Az uralkodótól nem állt távolt a különbékére való törekvés, megegyezés a franciákkal, akik számára visszaadta volna (igaz, nem tehetett volna mást) Elzász-Lotaringiát. A franciákkal való kapcsolatkeresés mellett a király a nemzetiségeknek tett engedményekkel igyekezett államát egyben tartani, ám ezen lépése ellentétes volt a Magyar Királyság érdekeivel. Mindez azonban egyáltalán nem számított, így 1918 végén az uralkodó kénytelen volt lemondani trónjáról. Tény, hogy az 1920-as évek elején még megpróbált befolyást szerezni a magyar politikai életben, ám mindezt sikertelenül tette, így az antant segítségével egy hajó a Portugáliához tartozó Madeirára szállította, ahol 1922 tavaszán spanyolnáthában meghal

Az Osztrák-Magyar Monarchiához ezer szállal köthető Gaby Desyls nagyon hamar a párizsi varieték, szalonok, kabarék ünnepelt dívája lett a századforduló idején. Tehetségére hamar felfigyeltek a tengerentúlon és Angliában is, így a fiatal énekesnő gyorsan meghódította a Broadwayt, sőt angliai filmszerepet is kapott egy rövidfilmben, amelyben maga G.B. Shaw is feltűnt.  A tízes évek francia sztárjával 1920 februárjában végzett a vírus. Marseilles-i kastélyát, amelyet pályafutása sikereinek köszönhetően vásárolt, a helyi szegényekre hagyta.

Frederick Trump a Bajor Királyság területén látta meg a napvilágot 1869-ben. A tehetséges fiú kamaszként úgy döntött, elhagyja Európát és az ígéret földjére, Amerikába távozott. A kezdetben borbélyként elhelyezkedő fiatal hamar beilleszkedett az amerikai társadalomba és rájött: idegenként csak kitartó, szorgos munkával érhet el bármit. Az évek múlásával egyre feljebb jutó Trump az aranylázat kihasználva a kontinens északnyugati részén üzleteket nyitott: éttermet vezetett, hotelekben vett tulajdonrészt, amely egységek kiszolgálták a helyi bányászok és családjaik igényeit. Jövőjét megalapozva hazatért Európába, megházasodott, majd családjával együtt újra az USA felé vette az irányt. New Yorkban hotelmenedzserként, illetve borbélyüzlet tulajdonosként érte az 1918-as év (utóbbi üzlete a Wall Streeten volt található), amikor is egy utcai rosszullétet követően ágynak esett és a spanyolnátha következményeiben halt meg az év májusában.

Talán nem véletlen, hogy unokája, Donald Trump (az Egyesült Államok 45. elnöke) évekkel később komoly befolyással rendelkezett a Wall Streeten.

                                                                                           

Szabó Ákos

Az események részleteiért kattintson a buborékokra!