Trianon-trauma I.

Az Értelmező Szótár szerint a trauma „az emberi szervezetet hirtelenül érő erőszakos durva testi vagy lelki hatás, sérülés, megrázkódtatás”. Vajon leírhatunk-e egy tragikus történelmi eseményt is, ezzel az orvosi kifejezéssel? Ha figyelembe vesszük a trianoni békediktátum következményeit, s annak hatását az anyaországi magyarságra, valamint a több mint hárommillió határon túlra szakadt magyarra, határozott igen a válasz. A magyar nemzetet 1920. június 4. kollektív traumaként érte.

Az első világháború végét követő időszakot katasztrófák sorozataként élte meg az ország lakossága. A Monarchia összeomlását politikai kalandorok felelőtlen cselekedetei követték, kezdve a Károlyi Mihály-féle „népköztársasági” kísérlettel, amelynek legnagyobb történelmi „teljesítménye” a hazatérő fegyveres magyar katonák megalázása és szélnek eresztése volt. Ezt követte a bolsevik diktatúra 133 napos rémuralma, amely alatt, az egyre zsugorodó ország maradék lakossága a terror árnyékában élte mindennapjait. Alig két év és számtalan kataklizma, amelyet a szegénység, az élelmiszer és tüzelőhiány, valamint az ország megszállása csak még inkább fokozott.

1920-ra végre helyreállt a központi hatalom, újra ülésezett a Nemzetgyűlés, megadatott az újrakezdés lehetősége. Ugyan voltak baljós előjelek a jövőre vonatkozóan, de a megelőző évek számtalan szenvedése után talán sokan elhinni sem akarták, hogy milyen fenyegető a jövő. Miért is lenne az? Hiszen a háborút véglegesen lezáró békeszerződés aláírása előtt állt az ország. Egy béke nem lehet rosszabb a háborúnál – gondolták sokan országszerte. 1920. június 4-én bebizonyosodott, hogy lehet.

A Kárpát-medence magyarságát traumatizálta a békediktátum. Hiába az előjelek, senki sem gondolta, hogy egy ilyen döntés megszülethet, arra senki sem volt felkészülve. A trauma hatására az a tudás, amelyet a megelőző generációk felhalmoztak, hirtelen semmivé lett. Szétesett az a keret, amelyben az emberek biztonságban érezték magukat, amely kiszámíthatóvá tette az életet. Azok a vészforgatókönyvek, amelyek a korábbi évtizedekben megszülettek, nem számoltak ilyen jellegű csapással. Elemeire hullott több generáció, egy egész nemzet énképe. Ha valaki élt már át traumatikus eseményt az életében (legyen az egy súlyos autóbaleset, vagy éppen egy szerető hozzátartozó elvesztése), az nagyon jól tudja, hogy elsőként az ember biztonságérzete szűnik meg a trauma hatására. Nem egy átmeneti állapotról beszélünk, az illető élete onnantól kezdve már sosem lesz ugyanaz. 1920-ban több millió magyar hasonlóan élte meg az ország- és nemzetcsonkítást.

Találó kifejezés a fenti az ország területének feldarabolására. Az első világháború évei alatt, a harcok során szerzett sérülések következtében katonák százezrei vesztették el valamelyik végtagjukat. Közülük sokan megjegyezték, hogy valamely végtagjuk elvesztését követően folyamatosan ún. „fantomfájdalmak” gyötörték őket, az amputált végtag helyén. A csonkolást követően a beteg test „funkciócsökkenést” szenved el, hiszen az új életében már nem tud majd olyan hatékonysággal dolgozni, mint amikor minden végtagja ép volt. Ráadásul a pótolhatatlan hiány a biztonságérzetet is csökkenti. Hasonló állapotban találta magát Magyarország, és a magyar társadalom is 1920-ban. A trianoni csonkolás következtében olyan létfontosságú területektől fosztották meg – a rajta kiépült infrastruktúrával, természeti és termelési kapacitásokkal együtt – amelyek jelentősen csökkentették funkcionalitását és védekezőképességét. A veszteség miatti fantomfájdalom pedig több millió magyar emberben jelent/jelenik meg újra és újra a trauma hatására.

Ami az egyik oldalon a hiány fájdalmában testesült meg, a másik oldalon – az utódállamokén – az utódállamokén – a hirtelen elért váratlan és feldolgozhatatlan nyereség alakját öltötte. Az új országok a hirtelen a kezükbe kaparintott területi nyereséget nem tudták megemészteni, „túlnyerték” magukat, s mivel tudták azt, hogy érdemtelenül jutottak a területekhez frusztrálta őket az új helyzet, hiszen attól tartottak, hogy az csak átmeneti időszak, s egy esetleges újabb európai átrendezés során elveszítik a nekik megítélt területeket. Ez egy sajátos önvédelmi reakciót váltott ki a hazánkat környező országokból. Létrehozták a kisantant szövetségi rendszerét, amelynek hasonló volt a feladata, mint a Szovjet-Oroszország köré vont cordon sanitairenek (egészségügyi védőövezet), elszigetelni Magyarországot a külvilágtól, s ezáltal megakadályozni, hogy sikeres külpolitikát folytasson a területi revízió érdekében. Volt egy másik problémája is az utódállamoknak. Az a 3.5 millió magyar ember, akit egy tollvonással elszakítottak a hazájától, s bár ezt ki nem mondták, le nem írták volna semmi pénzért a szomszédos államok vezetői, mindez állandó lelkiismeretfurdalást okozott a politikai eliteknek. Ezért viselkedtek ellenségesen a fennhatóságuk alá került magyarajkú polgárokkal. Másodrangú állampolgárként kezelték őket és a versailles-i béke által garantált kisebbségi jogokat, így az anyanyelv hivatali használatát, az anyanyelvű oktatás jogát stb. nem biztosították a magyar nemzetiségnek. A területi revíziótól való félelem állandó frusztráltságot okozott az utódállamokban. Voltak országok, ahol a polgáriasultság viszonylag magasabb fokozata miatt, ez kevésbé volt érezhető, például Csehszlovákiában, míg olyan is akadt, hogy az új terület lakossága magasabb oktatási, kulturális színvonalon állt, s maga az elcsatolt terület fejlettebb infrastruktúrával rendelkezett, mint az új tulajdonos állam, lásd Románia. Itt a magyarellenes politika még durvább fokozatra kapcsolt, s ez a román politikai hozzáállás évtizedek elmúltával sem szűnt meg.

Eközben az új, immáron független Magyarország megcsonkolva, funkcionalitásában és védekezőképességében megrövidítve, az élet tovább folytatása mellett döntött. Nem volt egyszerű a feladat, hiszen a teljes magyar társadalom traumatizálva élte a mindennapjait. Fel kellett mérni, hogy mekkora a valódi veszteség, és ha ideiglenes jelleggel is, de mire van lehetőség a békediktátum által biztosított keretek között. Cikksorozatunk következő részeiben nyomon követjük a fenti folyamatot, egyben megvizsgáljuk és bebizonyítjuk, hogy a trianoni békediktátum következményei – és itt nem csak a magyar nemzet szétszakítottságára gondolunk – a mai napig hatással vannak az életünkre.

Balogh Gábor

Folytatása következik...