A 19. század a nemzetépítés korszaka volt Magyarországon is, ekkor egyik legkiválóbb munkásának báró Eötvös Józsefnek biztos helye volt és van gróf Széchényi István, Kossuth Lajos, Deák Ferenc és gróf Batthyány Lajos mellett, a nemzet legnagyobbjai között – mondta Gángó Gábor, majd hozzátette: ezek az emberek tekinthetők a 19. századi nagy modernizációs korszak legfőbb alakjainak, az ő hozzájárulásuk volt a legjelentősebb az átalakuláshoz.

„Amit Magyarország elért, azt együtt érték el, azzal együtt is, hogy társadalmi állásuk, karakterük az időben változó, konkrét politikai céljaik különbözőek voltak és nem ritkán még a közös ügyben sem értettek egyet. Nagy különbség azonban Eötvös és a fent említettek között, hogy az ő életük a magyar politikában nem ért véget halálukkal, ezzel szemben Eötvös alakjával érzelmileg kevésbé lehetett és lehet azonosulni, neve pedig nem vált jelszóvá és szimbolikus politikai alapjává, mint a többieké” – hangsúlyozta Gángó Gábor.

Kiemelte: politikai, politikaelméleti és szépirodalmi életművének jelentősége azonban soha meg nem kérdőjeleződött a halála óta eltelt százötven év óta sem. „Különösen jelentős, hogy csak a legfontosabbakat említsem a hozzájárulása a politikai nyelv és kultúra modernizációjához a reformkorban, erőfeszítései a vallási, nemzetiségi konfliktusok és a bécsi udvarral fennálló közjogi viták megoldására az 1848-as Batthyány-kormányban. Tevékenysége a Magyar Tudományos Akadémia fenntartásáért a neoabszolutizmus és a provizórium korában, valamint szerepe a kiegyezési, a nemzetiségi, a közoktatási és a zsidó emancipációs törvény megalkotásában, továbbá eredményei a magyar tudományos és oktatási rendszer kiépítésében második kultuszminisztersége idején” – fűzte hozzá az előadó.

Gángó Gábor felhívta a figyelmet arra is: mindezek mellett Eötvös József kiemelkedő érdeme, csaknem a védjegye, hogy gyakorlati tevékenysége mellett elméleti és magyar kortársai között egyedülállóan széleskörű európai tájékozódásra alapozott politikai publicisztikai életművet alkotott meg. Hozzátette: művei egy nagyformátumú gondolkodó képét rajzolták ki a magyar közvéleménye előtt. Ez pedig azzal sem ingott meg, hogy a közvélemény messze nem mindenben értett egyet Eötvösnek az Osztrák Birodalom fennmaradásának szükségessége mellett felhozott érveivel.

Gángó Gábor arról is beszélt, Eötvös érdemei mellett szól az a törekvése is, hogy elméleti eredményeivel külföldön is hatást gyakoroljon, így sok esetben német nyelven is megjelentek művei, sőt volt olyan, amely előbb németül és csak később jelent meg magyarul. Államtudományi főműve: A XIX. Század Uralkodó Eszméinek Befolyása az Államra az egyetlen szaktudományos igényű politikai munkája maradt – tette hozzá. Megjegyezte ugyanakkor, Eötvös nem tudott államelméleti műve alapján érdemi kapcsolatba kerülni azokkal a vezető európai liberális gondolkodókkal, akikhez a maga gondolatvilágát a legközelebbállónak tartotta.

A történész elmondta: Eötvös csak egy rövid ideig, négy és fél évig volt állami hivatalnok, ezt az időszakot kivéve túlnyomórészt inkább, mint politikai publicista és tudományszervező működött.

Kiemelte: Eötvösnek Magyarországon egyedülálló értelmiségi szerepfelfogása főként külföldi mintákból táplálkozott. Egyedül kiépített kapcsolatrendszere vált Magyarországon egy egész tudományos intézményrendszer kiindulópontjává, nemzetközi levelezése bekapcsolta Magyarországot a nemzetközi akadémiai hálózatba, személyes kapcsolataival intézményes kapcsolatokat pótolt, személyében pedig összekötötte a rendszerkritikus liberális politikai osztályt és az értelmiséget.

Gángó Gábor kijelentette: Eötvös 1848-ban egyszerre volt rutinszerűen tevékeny politikus és kritikusan megfigyelő értelmiségi, miután pedig a politikai terv kudarcba fulladt, a kritikus értelmiségi került előtérbe és a szerzett tapasztalat az íráson keresztül, terápiásan hasznosult.

„Tehát 1848-as szerepkonfliktusa azzal a megoldással oldódott fel, hogy a kritikai értelmiségi került felül és kivonult a politikai döntéshelyzetből és sem az udvar, sem Kossuth pártjára nem állt. Ezzel szemben az 1867-es szerepkonfliktus az értelmiségi elhagyásával oldódott fel, hiszen nincsenek elméleti művei, de még olyan írásai sem, amelyek ne lettek volna kapcsolatban a miniszteri gyakorlat rutinjával” – jelentette ki Gángó Gábor, hozzáfűzve, Eötvös nemzetközi értelmiségi ambíciója ebben az időszakban csupán fiával folytatott levelezésben maradt fent, amelyben az értelmiségi gyakorol folyamatos kritikát a politikus felett, és amelyben fiát arra ösztönzi, hogy ne a politikusi, hanem a tudósi pályát válassza.