Hírek
15 perc az állami bordélyban
index.hu, 2015. január 16.
Attól még, hogy ilyenkor sokkal kevesebb gyerek születik, a szex természetesen háborús időkben sem mellékes kérdés. Mivel a modern hadviselésben a férfiak már nem vihették magukkal a csatába a feleségüket úgy, mint az ókorban, hatalmas állami intézményrendszer épült ki a katonavágyak kielégítésére. Az első világháború a tábori bordélyok virágzása és a bujakór elleni harc története is: így mesélnek történészek a szexről.
Könnyű volt megtalálni a bordélyt az első világháború katonai táboraiban, hiszen előtte állt a leghosszabb sor. Főleg a legénységi bordélynál kellett sokáig várakozni, pedig a rendszabályok hajszolták a pörgős üzemmenetet: egy-egy baka 15 percet tölthetett bent a rá jutó „legénységi örömlánynál”. Feljebbvalóik közben külön helyiségben, szemrevalóbb nőkkel, hosszabban mulathattak, a katonai hierarchia miért pont itt ne érvényesült volna.
A Háború és a szexualitás című csütörtöki minikonferencia előadásai elsősorban azt mutatták be, hogy milyen komplex katonai igazgatási rendszerrel szabályozták a nemi életet a száz évvel ezelőtti nagy háborúban. Ahogy az egész társadalmi élet első nagy államosítási kísérletei is ezekben az években zajlottak, úgy a szex kiterjedtebb állami megregulázása is ekkor lett aktuális. Bár az 1914-es első csapatmozgások után még az önmegtartóztatásra és az erkölcsös életre buzdított néhány értelmiségi, a villámháborús remények meghiúsulásával ez végképp irreálisnak bizonyult. És az evidens megoldás a prostitúció volt.
Sötétben bujkáló titkos kéjnők
Nem volt ebben semmi új: mint a Habsburg Történeti Intézetében tartott eseményen Forrai Judit orvostörténész is elmondta, legalább a középkor óta mindig voltak a hadjáratokhoz kapcsolódó tábori bordélyok. A hagyományok jegyében az első világháborúban is szívesen idézgették: „Marsnak bizony sok köze van Vénuszhoz”; újdonság legfeljebb csak a jelenség gigantikus mérete volt. Ennek érzékeltetésére elég, hogy a kifejezetten prostituáltak ellátására létesített miskolci kórház önmagában 800 férőhelyes volt, miközben több hasonló intézmény működött még az országban.
A prostitúció a háború előtti polgári életben amúgy is nagyon elterjedt volt, és nagy formagazdagságban egzisztált a lebujoktól a kávéházakig, garniszállóktól a szeparékig, kocsmáktól az orfeumokig. A kurvák között voltak magánzók és bordélyban alkalmazottak, rendőrségi engedéllyel rendelkező bárcások és az illegalitásban működő „titkos kéjnők”, az ügyfelek között pedig minden rendű és rangú férfi jelen volt. Bár a nemi betegségek nagyobb számát sokan a szexuális morál romlásával magyarázták, tiltás helyett a prostitúció állami ellenőrzésétől várták a megoldást. A háborúban sem lehetett másként.
Az volt a szándék, hogy lehetőleg minden prostituáltat bordélyokba kényszerítsenek. Mivel a katonai bordélyházak nem tudták kielégíteni a tömeges keresletet, ezért – mint Kiss Gábor összefoglalta – a civil bordélyokat is katonai felügyelet alá helyezték.
A „futóbárcás” és magánkéjnőket eközben olyan hatósági vegzatúrának, kétnaponta esedékes ellenőrzésnek tették ki, hogy nagyon ne akarjanak kimaradni ebből a rendszerből. Ezzel együtt ekkor is voltak olyan titkos prostituáltak, akik nem regisztráltak; ha viszont a tényállás a hatóság tudomására jutott, rájuk internálás várt.
A háborúnál még a kankó is jobb
A hadvezetés legfőbb célja a fertőző nemi betegségek terjedésének megakadályozása volt. Akkoriban még csak három ilyen betegséget ismertek (bezzeg ma már harmincat, és még azt mondják, nincs fejlődés), melyek közül egyértelműen a szifilisz, más néven bujakór, volt a legveszélyesebb. A fertőzések elkerülésére kötelező volt a bordélyban óvszert tartani, amit a kliensek darabonként 20 fillérért vásárolhattak meg. Ezek azonban még nagyon durva anyagúak voltak, és annyira népszerűtlenek, hogy a hadvezetés kénytelen volt rendeletbe adni, hogy senki nem kötelezhető a viselésére.
Az ideiglenesen átalakított katonai épületekben, barakkokban vagy éppen üres vasúti kocsikban üzemelő tábori bordélyok bürokratikus rendje egyébként is rengeteg dolgot szabályozott. Mint Balla Tibor hadtörténeti levéltáros mondta, a Monarchiában beszélt tucatnyi nyelv mindegyikén írásban tájékoztattak a rendszabályokról és a foganatosítandó óvintézkedésekről.
Közösülés előtt a hímvesszőt fertőtlenítő folyadékba kellett mártani, az orvosok pedig sűrűn, hetente kétszer-háromszor vizsgálták meg a katonákat. A katonaszlengben csak farokparádénak nevezett vizitek végül is hatékonynak bizonyultak: bár a fertőzések a háború első évében megugrottak, a későbbi években visszaestek a békeévekben jellemző 6 százalékos szint környékére.
Olyanok is akadtak, akik direkt fertőzték meg magukat, hogy elkerüljék a frontszolgálatot. A kellemetlen, de legalább gyógyítható kankó volt főleg népszerű, mások kamutüneteket igyekeztek produkálni, és a szifiliszhez látszólag hasonló átmeneti szimptómákat okozó paraffininjekciót adtak be maguknak. Azt, hogy mennyire borzasztó dolog a háború, mindennél jobban jelzi azonban, hogy néhányan attól sem riadtak vissza, hogy maró folyadékot juttassanak a húgycsövükbe, hogy a gennyes vizelettel próbálják meggyőzni a katonaorvost a súlyos alkalmatlanságról.
A szerelmi viszonyt szigorúan megtiltom
A fertőzöttek nagy része egyébként nem a nyilvános házakban kapta el a betegséget, azt a hátországból hozta magával. Többek között azoktól a nőktől, akik a korabeli felfogás szerint nem tudtak ellenállni a snájdig katonáknak. Erre a jelenségre – mint Forrai Judit mondta – Angliában még új szó is született: ez a „khaki-fever”, amit a brit sereg tábori barna egyenruhájának nőkre gyakorolt legendás vonzereje ihletett.
A bordélytulajdonosok nem jártak jól egyöntetűen a háborús években, bár erről nem a civil nők spontán lelkesedése tehetett, hanem az a prózai ok, hogy a legtöbb városból nagyjából elfogytak a férfiak – mondta Szécsényi Mihály levéltáros-történész. A hadikereslet megnövekedéséből csak ott húzott hasznot a korabeli szexipar, ahol tömegesek voltak a katonai szállítások; ahonnan azonban a férfiak nagy részét elvitték, éppen hogy lehanyatlott az üzlet, amit a tulajdonosok és az emiatt rosszabb ellátást kapó lányok is sérelmeztek.
A bordélyházak hatósági árai helyett így a prostituáltaknak jobban megérhette, ha egy férfi hosszabb távon kitartja őket. Hogy ennek a szörnyűségnek elejét vegye, egy városi rendőrkapitánynak arra is volt gondja, hogy rendeletileg tiltsa meg, „hogy magánkéjnők szerelmi viszonyt kössenek”.
Franckórt az ellenbe
A háborúval egy ideig aztán ennek az üzletágnak is vége lett, legalábbis hivatalosan. A Tanácsköztársaságban a prostitúciót ugyanúgy betiltották, mint az alkoholt, pedig a proletárdiktatúrát magukénak érző kéjnők még szakszervezetet is akartak alakítani.
Vicces, igaz? Hát nem feltétlenül. Csak azért, mert régen volt, az akkori prostitúció még cseppet sem volt kedélyes világ. A nosztalgiának itt sincs sokkal több létjogosultsága, mint mondjuk a nyolcvanas évek Rákóczi terén strichelős, intézetből a semmibe került, zsarolt-pofozott lányaival kapcsolatban.
Hogy a prostituáltak sorsa mennyire (nem) érdekelte a száz évvel ezelőtti férfiakat, jelzi, hogy a korabeli források sem igazán az ő nyomorukról szólnak. A mostani konferencia előadásaiból is szinte csak egy mondat hangzott el erről, de azért az sokat elárul. A háborúban, ha a tiszti örömlányok sajnálatos módon vesztettek az élvezeti értékükből néhány hónap után, legénységi örömlánnyá fokozták le őket, és jöhettek – negyedóránként, sorban egymás után – a bakák. Ha pedig már testileg-lelkileg teljesen tönkrementek, a hivatalos rendelkezések értelmében átküldték őket az ellenséghez, lehetőleg valamilyen fertőző betegséggel.
