Fekete folyók

Ütött-kopott kádak sorakoznak egy elhagyatott udvaron. Elgörbült légcsavarú kisrepülő pihen a homokban, az oldalára dőlve. Kisebb templom, amely nem különösebben kelti fel a figyelmet, míg el nem olvassuk a feliratot: krematóriumból épült. Sáros, nem e világi vizek fölött futó hidak – mintha a felejtés és a kárhozat folyamai hömpölyögnének alattuk. Abszurd, értelmezhetetlen, jelentésükből kiragadott tárgyak, jelenetek, történetek, amelyek önmaguknál sokkal többet és sokkal rettenetesebbet sejtetnek.

A most csütörtökön a Magyarság Házában megnyílt rendhagyó első világháborús kiállítás sötét mitológiájú tájakon „játszódik”, ehhez semmi kétség nem fér. Már a cím jelzi, hogy ilyen tájakra kényszerül, aki belép a színes tablók közé. Szamársziget szellemkatonái nyomában jár, aki követi a falakra rögzített nyilakat, amelyek Belgrádtól Asinaráig, de valójában a vérszomjas örömtől a teljes testi és lelki hanyatlásig kalauzolja a látogatót.  Mindezt lélegzetelállító tájakon, végig a Balkán havasain és mocsarain, valamint egy kis mediterrán sziget zegzugaiban, ahol semmi sem az, aminek látszik.

Bár a kiállítás által feldolgozott történet nagyon is konkrét, kézzelfogható, itt valójában mégsem hagyományos hadtörténeti tárlatról, nem a múltban lezárt, megmerevedett frontvonalú anyag bemutatásáról van szó. A Kárpát-medence szórványvilágát és az Európán kívüli, egzotikus területeket évtizedek óta járó Major Anita és Margittai Gábor eddigi kutatásaiktól látszólag merőben idegen témát dolgoztak most föl. Hiszen ez esetben nem veszélyeztetett sorsú magyar kisközösségeket, nem a többségi társadalom nyomásának kitett kisvilágokat, nem hagyományaink utolsó fellobbanásait veszi górcső alá az alkotó házaspár. És mégis. Aki elvész a bizarr vidékek birodalmában, hamarosan beláthatja, hogy a szellemkatonák történeti tudatunk és közösségi emlékezetünk legmélyebb bugyraiba vezetnek el.

E hasábokon olvashattuk hétről hétre azokat a riportsorozatokat, amelyek az első világháború egyik legsötétebb osztrák–magyar tragédiáját elevenítették föl. Erre pedig igencsak szükség volt: valójában még a szakemberek is csak kisebb-nagyobb töredékeket ismertek az úgynevezett balkáni halálmars tízezreket magával rántó eseménysorából. Margittai Gábor riportjaiból és Major Anita fotóiból, kettejük nyomozásából lassan visszanyerte körvonalait az az elfeledett történet, amely Szerbia száz évvel ezelőtti lerohanásától ívelt egy kényszerű és nyomorúságos balkáni „expedícióig”, majd onnan a Földközi-tenger mélyén fekvő kis börtönszigetig, a szardíniai Asinaráig. 1914 őszén több mint nyolcvanezer osztrák–magyar katona esett szerb hadifogságba, akiknek egyes számítások szerint 67 százalékuk származott a történelmi Magyarország területéről. Közülük mindössze 35 ezren élték túl a következő esztendőt a Szerbiában tomboló járványok és a kegyetlen bánásmód miatt. E túlélőket 1915 őszén, amikor a központi hatalmak seregei ismét lerohanták Szerbiát, maguk előtt hajtották a szerbek – át a járhatatlan koszovói és albániai hegyeken, át a sós mocsarakon. A maradék maradékát – tízezernél is többen hullottak el az úton – Szamár-szigetre, azaz Asinarára deportálták, ahol újabb kínok és halálnemek vártak rájuk…

Az Első Világháborús Centenáriumi Emlékbizottság támogatásával most megnyílt kiállítás az ő vesszőfutásukon vezeti végig a látogatót. A bevonulás és a felvirágozott vonatok eufóriájától az egymásnak feszülő ellenséges propagandán át egészen Szamár-szigetig követhetjük a meghurcolt hadifoglyok útját. Ám a szórványés perifériakutatók most sem hazudtolják meg önmagukat: az archív anyag szép lassan úszik át a mai Balkán és Szardínia világába: a dél-szerbiai látképeket a koszovói albánság falvai és tájai követik, bejárjuk Rigómezőt és az Elátkozott-hegységet, festői oszmán városkákat és a föld színéről a legutóbbi háborúban eltörölt, majd újjáépített településeket. Felkapaszkodunk a Fekete-Drin völgyébe, Albánia egyik legelzártabb tájegységébe, ahol ma is ősi szokások uralkodnak, és amerre katonáink ezreit hajtották a menekülő szerbek. Majd leereszkedünk a délszaki albán síkságra is, juhnyájak és vén várak birodalmába, hogy áthajózva a tengeren kikössünk Szamár-szigeten.

A Szamár-sziget szellemkatonái című nemzetközi multimédiás vándorkiállítás – az azonos című, nemrégiben megjelent könyv méltó párja – vadregényes expedícióra invitálja a látogatót. Ám ez az utazás egyszerre vezet át festői és furcsa tájakon – amelyeket talán ma is ugyanazok a feszültségek dúlnak föl, mint száz éve, amikor arra jártak a hadifoglyok – és járatja velünk egy szörnyű történet stációit. A színes fotótablók mellett a háttérben futó filmanyag és a vitrinekben bemutatott fogolytárgyak újabb dimenzióit adják e történetnek.

Mint az alkotók hangsúlyozzák: a tárlat – amely a könyv, kiállítás és film együttes Asinara-projektjének a része – az összefogásnak és az elfeledett történet közüggyé tételének-elfogadásának köszönhetően jött létre. A riportsorozatok felhívásai nyomán tárgyak és sorsok tucatjai kerültek napvilágra az olvasók családi magángyűjteményéből. Nekik és a kiállítás megvalósulását segítő intézményeknek – többek között Koszovó Köztársaság magyarországi nagykövetségének, Magyarország koszovói nagykövetségének és a tárlatnak elsőként otthont adó Magyarság Házának – köszönhetően méltó módon emlékezhetünk meg mostantól mindazokról, akiket csaknem elfelejtettünk.