Gerő András: Nemzeti delírium

1914. július 28-án, 31 nappal Ferenc Ferdinánd trónörökös meggyilkolása után, az Osztrák–Magyar Monarchia hadat üzent Szerbiának, s ezt követően elindult a kölcsönös hadüzenetek áradata a különféle európai szövetségbe tartozó államok és partnereik között.

1914 augusztusa már a háborúról szólt. Senki nem sejtette, hogy ez a konfliktus négy évig eluralja Európát és részben az Európán kívüli kontinenseket is. Azt meg végképp nem tudták előre, hogy az akkoriban Nagy Háborúnak nevezett eseménysor miként és hogyan rendezi át a világot.

1914 nyár végén-kora őszén mindenesetre mindenki lelkes volt, és a nemzeti érzés tetőpontjára hágott.

Így volt ez az Osztrák-Magyar Monarchia részét képező Magyarországon is. A politikai elit egyértelműen felsorakozott a háború mellé, még akkor is, ha egyes tagjaiban némi hezitálás volt tapasztalható. A társadalom széles rétegei is helyeselték a háborút, s az emberek úgy gondolták, hogy egy hosszú békekorszak után itt az ideje fegyverrel orvosolni az elszenvedett és nemzetinek tekintett sérelmeket.

A háborút helyeslő hangulat a művészeti életben is megjelent. Lelkesítő dalok, kuplék születtek, és a színházak is igyekeztek kivenni részüket a háború iránti elkötelezettség erősítéséből; törekedtek olyan darabokat színre vinni, amelyekről úgy gondolták, hogy összecsengnek közönségük igényeivel.

Azok a színművek, amelyek ebben az időszakban születtek, egyértelműen népszerűsíteni akarták a háborút, kritikátlanul igazolni akarták azt. Az volt a céljuk, hogy az érzelmi azonosulást elősegítsék, illetve megerősítsék. Mindezt köznapi értelemben lehet propagandának is hívni, hiszen a bemutatott színdarabok célja nem az árnyalt jellemábrázolás és a többféle olvasat bemutatása, hanem az erősen didaktikus mondandó, a politikai cél melletti elköteleződés volt. Ezért írták és ezért vitték őket színpadra.

Persze a propaganda kifejezés helyett lehetne más szót is használni. Ezek a színdarabok a háború melletti hitvallásokat tartalmaztak, s így hívhatóak hitvallás színdaraboknak is.

A színház ekkoriban Magyarországon nagyon sok ember számára elérhető, széles társadalmi spektrumot átfogó szórakozási forma volt. A színlapok tanúsága szerint a jegyárak elég széles sávban mozogtak, hiszen 40 filléres karzati helytől a 15 koronás páholyig lehetett jegyet venni (1 korona=100 fillér). Ráadásul a háború kitörése után - az őrmesteri rangfokozattól lefelé - a katonák minden jegyár-kategóriában fél áron juthattak be a teátrumba.

Hogy érzékeljük a jegyárakat, összehasonlításul talán érdemes felidézni néhány más, korabeli, a köznapi életre jellemző termék árát is. Hívjuk ehhez segítségül a budapesti Párisi Nagy Áruház élelmiszerosztályának 1914. júliusi hirdetését. Eszerint: "35 drb. friss tojás 2 korona, 1/2 kilós bödön liptói 1 korona, 1 kilós üveg málnaszörp 2 korona, kockacukor 5 kilós karton vételnél kilója 82 fill., 1 kiló buza 0 darás liszt 43 fill., 1 kiló szalon cukorka 1,50 kor., 1 darab rozskenyér körülbelül 1,5 kiló 40 fillér, 1 kiló befőzéshez való kristálycukor 80 fillér." De nézhetjük másként is: 40 fillérért futballmeccsen állóhelyet, 1 koronáért ülőhelyet lehetett kapni. A legolcsóbb jegykategóriában lehetett választani a meccs és a színház vagy - drágább variációban - 35 tojás és a jó színházi ülőhely között.

Lehetne más árakat is mondani, de nem érdemes a szót szaporítani: nem volt luxus színházba menni, különösen akkor, ha az ember olcsóbb helyre kívánt ülni.

A színház viszonylag sok embert vonzott, s így üzletileg is érdemesnek tűnt a háborús lelkesedést kihasználni. A megszületett és bemutatott színdarabok ezért kivétel nélkül magánvállalkozások voltak. Magáncégek - a színházak - rendelték meg őket magánemberektől, azaz a színművek íróitól. Tehát nem állami megrendelésre készültek, noha tartalmuk és mondandójuk teljesen egybeesett a korabeli állami célokkal. A meglévő lelkesedést próbálták nyomatékosítani, érzelmileg tovább erősíteni. Tehát nem arról van szó, hogy a színház teremtette meg a háború melletti kiállást, hanem fordítva: a színház a maga eszközeivel anyagi hasznot remélt a lelkesedés hangsúlyozásából.

Jelen írásomban arra a bőven vett egy hónapra összpontosítok, amely a kezdőpont volt a háború melletti színházi propaganda históriájában. Konkrétan ez annyit jelent, hogy a magyar színházi kínálatot 1914 augusztusa és szeptembere között vizsgálom. Ebben a bő egy hónapban születtek azok a síndarabok, amelyeket az alábbiakban megpróbálok áttekinteni. Azért ezt az időszakot vizsgálom, mert ekkor alakult ki az a kánon, amely az érzelmi azonosulást volt hivatott biztosítani. Mondhatnám azt is, hogy a háború melletti magyar beszédmód kitörési pontját kívánom megragadni.

Ebben az időszakban hét propaganda-színdarabot mutattak be. Itt és most kettőt vizsgálok.

Megközelítésem nélkülözi az esztétikai vagy színháztörténeti dimenziót. Kizárólag arra összpontosítok, amiért ezeket a darabokat írták és színre vitték. Milyen tartalmakat -nyílt üzeneteket - kívántak közölni a nézőkkel; hogyan látták a háború szerepét; miként érzékelték a magyar nemzeti minőséget és a magyar nemzeti célt, illetve szerepet.

"Ferenc József azt izente..."

A darab - műfaja szerint - "látványos játék a mai időkből hat képben".

Pásztor Árpád színdarabját a Király és a Magyar Színház társulata mutatta be 1914. augusztus 25-én, aznap, amikor Japán üzent hadat az Osztrák–Magyar Monarchiának. A történet egyes képeiben a háború kitörése nyomán jellemző egyöntetű lelkesedés és áldozatkészség mutatkozik meg: egy "48-as honvéd a háború hírére csodás módon fiatal katonává változik, és örömmel csatlakozik az ifjú bevonulókhoz. A mozgósítási rendelet kifüggesztésekor a munkás is úgy dönt - a háborúról vallott kritikus nézetei ellenére -, hogy bevonul, míg a hazáért harcba induló két ifjú honvéd egyikétől sem tagadja meg jóindulatát az a nő, akinek kegyeiért mindketten versengenek. Már a háború történéseit mutatja be az a kép, melyben két magyar tiszt elfog és agyon- -lövet egy orosz kémnőt. A császár is feltűnik a cselekményekben, amikor ő maga hirdeti ki népének a csatatérről érkező győzelmi híreket. A heroikus magyar helytállást példázza arról a magyar harci egységről szóló kép, melyben honvédeink német támogatás nélkül vernek vissza egy orosz rohamot, amely során azonban az egyik magyar tiszt halálos sebet kap: az otthonról őt követő kedvese ápolóként gondozza a hős katonát, aki utolsó szavával is Magyarország győzelmét kívánja.

Már a darab elején a néző tudomására hozzák az eszmei fő mondanivalót.

Az első kép egy tanyához kötődik a segesvári síkon. Az itt élő Juhász házaspárhoz betoppan egy öreg 48-as honvéd, aki - állítása szerint - "Bem apó lovának patkó nyomát, Petőfi szavának a zúgását" keresi itt a síkon. Közli: "Még egyszer látni akartam ezt a földet, ahol kilobbant a magyar szabadság". A beszélgetés során szóba kerül, "hogy odaát nagy Muszka-országban háborúra készülnek ellenünk", továbbá "mondják, hogy a meggyilkolt trónörökös lelke ki-ki jár éccaka, és a kaszárnyában vizitálja a puskát, a bajonetot" . Azt is megemlítik, hogy "a segesvári síkon nyugvó vén vitézek csontjai kikelnek a földből". Az öreg "48-as honvéd reményét fejezi ki: "akkor talán mégis újra megzendülnek a trombiták, és újra magyar lehet a magyar". Majd hosszas monológba kezd, s eközben megfiatalodik: "Mintha megmozdultak volna a tengerek, a hegyek, az erdők, mintha a házakból seregek vonulnának ki végtelen sorokban. Szűk lett az embereknek a világ. A gonosz elindult, hogy letiporja az igazságot, de útjába állunk és vagy elgázoljuk, vagy elveszünk. Fiatalok megint az izmaim, acélos a lépésem... Szorít a kabát... Le kell dobnom... A hajam megint hollófekete. (Kabátját letépi, alatta csukaszürke katonakabát, kezével lesodorja az ősz parókáját és szakállát.) Hallga, csak hallga! (Elsötétül. Juhász és Juhászné megdermedve, szótlanul nézik; harsogó szél, benne a dal: "Hazádnak rendületlenül"... A sötétben fejére tette a tulipánosládán levő sok holmi közül egy katonasapkát, övet kötött fel, kezében fegyver.) Úgy érzem, mintha már ezer éve élnék, mintha Árpáddal Vereckén jöttem volna át, mintha Botonddal együtt döngettem volna Konstantinápoly kapuját... Nagy Lajossal lobogóm Itáliában lengett.

(Világos.) Voltam Thököly hajduja, Rákóczi kuruca... Bem apó tüzére és most Ferencz Jóska katonája... Minden harczoló magyar a testvérem, minden magyar szülő, a szülőm. (Juhászhoz) Isten vele apám. Minden kunyhóbói, minden cserepes házból elindul most egy férfi... Most, hogy meg kell halni a hazáért: egyek lettünk. Nincs úr, nincs paraszt, nincs gazdag, nincs szegény! Csak egy van: a haza! Mindnyájan érte és ő mindnyájunkért..."

A háború nemes célokért zajlik, hiszen a magyar szabadság a tét. Az oroszok már 1849-ben is leverték a magyar szabadságot, ezért az ellenük való küzdelem a magyar szabadságért való harc. A magyar szabadság eszméje historizálódik; Árpádtól a kurucokon át a korabeli jelenig terjed. S ahogy egykoron 1848, most Ferenc József szimbolizálja a magyar értékeket. Persze ebben a

b, magyar értékvilágban nemcsak a szabadság számít, hanem az is, amit a nemzeti nagyság és dicsőség jelent - ezért kerülhet a felsorolásba Nagy Lajos itáliai hódítása.

A magyar értékközösség mindenen túlnyúlik, ezért nincs belső tagoltság, nincs úr, nincs paraszt, nincs gazdag, nincs szegény.

Az utcán játszódó második képben feltűnik a szociáldemokrata munkás figura, aki szintén a háború mellett szól. Felesége sírva kérdi, hogy -miből fognak megélni, és mi lesz a gyerekkel, ha a férj elmegy a háborúba?! A háborúpárti munkás azt válaszolja: "Ne rijj asszony. Olyan időket élünk, hogy most első a haza, aztán gyűn csak a család, mert ha most elveszítjük a hazát, elvesztettük a családot, a munkát, a szabadságot... mindent! Aki férfi, harcolni kell mennie, aki ide haza marad, azt majd megsegítik az itthon maradottak."

A feleség nem hagyja magát, és utal arra, hogy egészen július végéig még más álláspontot képviselt az ura. Perlekedve azt mondja: "Hát azért jártál annyit a szakszervezetbe? Odahaza mindig azt szavaltad, hogy öntudatos munkás nem megy háborúba." Azonnal megkapja a frappáns választ, miközben megszólal a "Fel, fel vitézek a csatára" kezdetű nóta: "Háborúba, amit rablásért, pénzért vezetnek, nem is megyek. De háborúba, amit gyilkosok, a zsarnokok ellen, a szabadságért vívnak, oda mindnyájunknak el kell menni!"

Az utcai diskurzusba többen beleszólnak. Egy gyalogsági tiszt közli: "Előre Belgrádba!". Egy tüzértiszt azt mondja: "Előre Szentpétervárig!" Egy huszártiszt némi bevezető után, lakonikusan közli a nem is oly titkolt nemi erőszak szándékát: "Pengő sarkantyúm zeng, piros bort iszom máma, sikolt majd, ha megölelem az a francia dáma! Előre Párizsig!" Egy tengerész és a tömeg egyaránt azt mondja: "Előre Londonig!"

A gyalogsági tiszt summázza a helyzetet: "De akármerre megyünk, északra, délre, nyugatra, keletre, (nemzeti kis selyemzászlót tép elő kabátja alól) ez a jel tündököljön előttünk mindenütt."

Az álláspontot váltott szocdem munkás pedig történetileg érzékeli a szituációt. Így szól fiához: "...ha megnősz fiam, egy boldog, szabad, nagy Magyarország polgára leszel, és akkor csodálatos történeteket hallasz egy dalról, ami egykor a szabadság első születésnapján úgy kezdődött, hogy: Kossuth Lajos ... és a szabadság második születésnapján lett belőle: "Ferencz Jóska azt üzente...""

Mint látjuk, a magyar szabadság ügye megköveteli a szerbek, az oroszok, a franciák és a britek leverését, és - minden kétséget kizáróan - úgy tűnik, hogy a magyar minderre képes is. A jövő Magyarországa egyszerre lesz szabad és nagy. A Ferenc József ellen harcoló Kossuth Lajos és végül maga Ferenc József is egy egységes történeti vonulat részesévé válik: A magyar nagyság, dicsőség letéteményesei ők.

A cselekmény során jó néhány dal színesíti a mondandót. Ezek a dalok jórészt arról az elszántságról szólnak, amely - a színműíró szerint - a magyar katonát, illetve a magyar népet jellemzi. Azt mondja: "Én azt a kutya rácot levágom!" De mond mást is: "Addig meg nem áll a rezervista (tartalékos - GA.), míg a muszka vérét ki nem issza!" Más is kap kritikát: "Éljen a magyar és a német, a francia, angolt a fene enné meg!" De beszivárog a Magyarországon ekkorra már egyre népszerűbbé váló, Angliából importált futballról szóló, az adott helyzethez idomított példázat is: "Egész Európa egy óriás pálya; Eredmény: tíz null a magyar javára; Pfuj, angol játék, igy van ez így; Ez a háború, Das ist der Krieg."

A külső ellenségkép kihangsúlyozása mellett - a nemzeti egység, a nemzeti együttműködés gondolata-hoz híven - dalok szólnak arról, hogy nincs többet belső politikai ellentét; egységbe forrtunk kormányunkkal és a birodalom másik felével. Szövegszerűen:

,,Eddig gróf Tiszát abcug (Abzug: le vele!) várta,

Abcug volt a szeszadó,

Abcug minden, ami fekete-sárga, Abcug volt a mungó [Mungó: kormánypárti, a kormányt kritkátlanul kiszolgáló (gúnyos) előadó.

/Míg ma/

Éljen gróf Tisza, ezt zúgja az ország,

A véderő éljen, éljen az osztrák

Mily csoda történt, így van ez így,

Ez a háború, das ist der Krieg."

Olybá tűnik, hogy a háború olyan össznemzeti vállalkozás, amely minden addigi belső társadalmi, politikai és birodalmon belüli ellentétet felülír.

A darabban a mondandó nyomatékosítását úgy érik el, hogy a negyedik képben elfognak egy orosz kémnőt, aki egy lengyel-magyar házasságból származó személynek, Evelin Nachrowszkának mondja magát, ámde kiderül, hogy valójában egy szerb tanító lánya, és Stefánovics Marinak hívják. Bizonyítékot találnak nála arra, hogy az oroszoknak kémkedik, ezért aztán habozás

nélkül, a hadbírósági eljárást is mellőzve, kivégzik. Híven ahhoz a dalszöveghez, amelyben megmondták, hogy a rác és az orosz halálos ellenség; s egyetlen méltó büntetése a halál-lehet.

A színmű befejező részében arról a szokatlannak mondható helyzetről van szó, hogy az 1911-ben 84 éves Ferenc József tartalékos tiszti egyenruhában éjjel járkál a katonák között. Ez nagyon meleg érzéseket vált ki az egymással beszélgető hadfiak között. Dalolnak is erről: "Ferencz Jóska nem mehet el a bálba; öreg ember, nem könnyű már a lába; sebaj, ha már nem is bírja a táncot; megforgatjuk helyette is a rácot."

Közben harci cselekmények is zajlanak, ahol az egyik katona halálos sebet kap. Végső szavaival - mintegy a színmű záróakkordjaként -felfesti az optimista jövő képét: "Ebből a háborúból, ebből a vérförgetegből is csak új élet fakad... a mi kihullott vérünk megöntözi a hegyeket, síkokat, mindnyájan megfürdünk ebben a szent folyóban s egyesülünk a hazaszeretet egyetlen, örök hitében és nagy lesz a magyar... megtalálják egymást a népek a határon túl; nem gyűlöli többé egyik a másikat; meghajlik tisztelettel előtte, de nem hajtja fejét soha szolgaságra... erős, független, felvilágosult és magyar, csak magyar marad. (A himnusz előzenéje kezdődik.) Isten áldjon benneteket! Isten veled harc! Termékeny béke, jöjjön cl a te országod! Isten áldd meg a magyart! (Himnusz)"

A Himnusszal a nemzeti szakralitásba burkolódzik a háború egyértelmű helyeslése. Magyar ügy, amiért érdemes meghalni is.

"Mindnyájunknak el kell menni"

A darab műfaja szerint: "alkalmi játék 6 képben"".

Hegedűs Gyula és Faragó Jenő színművét 1914. szeptember 1-jén mutatták be a Vígszínházban. Másnap egyébként a francia kormány a német támadás által veszélyeztetett Párizsból Bordeaux-ba költözött. "A hazafias érzületet kívánják erősíteni az alkotók" - írta a Magyar Színpad az előadás ismertetőjében. A nemzeti összefogásra buzdító cselekményben - mely természetesen a központi hatalmak dicsőséges győzelmével végződik - itt is megjelenik a szocialista érzelmű ember, aki belátja, hogy a haza érdekében be kell vonulnia. Az oroszországi hadszíntéren a magyar katonák egy kémkedő pópa ármánykodásával szembesülnek, majd olyan zsidókkal találkoznak, akik a cári zsarnokságtól való megszabadítóikként üdvözlik a magyarokat. Nem maradhat cl a cselekményből az önfeláldozó magyar nő alakja, aki artistaként inkább a halált választja, mint hogy a muszkákat szórakoztassa.

A színdarab rendkívül elkötelezetten propagálja a háborút. A szereplők már a mű elején közlik: "Fejünkre gyujtották a házat", s rögtön meg is nevezik a gyújtogatókat: "a rác, meg a muszka"; ezért aztán mind- nyájunknak cl kell menni a háborúba. A kifejezés az 1848-as magyar forradalomhoz kötődik, egészen pontosan annak emblematikus dalához, a Kossuth-nótához, amely szerint Kossuth Lajos üzenete nyomán "Mindnyájunknak el kell menni..."

Tehát itt is nyomatékosan jelenik meg az 1848 és 1914 közöni érzelmi-politikai párhuzam. Nemcsak a férfiak, hanem a nők is örülnek a háborúnak. Amikor apja megkérdezi Erzsi nevű lányát, hogy örül-e a háborúnak, akkor ő azt válaszolja: "Hogy örülök-e? ... Háború a szerbek ellen, a gyilkosok ellen! ... A gazok ellen! ... Hogy örülök-e neki? Apóka én csak egy ostoba kislány vagyok, én nem tudok semmit, de tudom azt, hogy valahol messze. egy elhagyott kastélyban három árva sír magában..."

Erzsi az uralkodóház iránti mély lojalitástól átitatva a meggyilkolt Ferenc Ferdinánd és felesége, Chotek Zsófia három gyerekére utal. Majd összegzi mondandóját: ,Vesszenek hát!" (mármint a gyilkosok).

A háború igenlése - legalábbis a színmű szerint - általános. Megjelenik a színen Reich Manó, a zsidó fűszer- és csemegekereskedő, aki forró hazafiasságról tanúskodó szövegben közli, hogy neki is el kell menni. Utal arra is, hogy zsidóként így válik igazán a magyar nemzet tagjává: "Mától kezdve recipiálva vagyok igazán." Beszámol a család egészének hangulatáról is: "A feleségem is bámul, a gyerekeim is bámultak. De amikor megmagyaráztam nekik, hogy veszélyben a haza, a mi édes magyar hazánk, hogy fegyverbe szólít mindenkit a király, a mi drága öreg királyunk, akkor ők sirtak és nevettek, és azt mondták, hogy csak menjek... Móriczka rágyújtott a nótára, hogy Fel-fel vitézek a csatára."

Az asszimilációs bizalmi tőke jeleként Reich úr megtakarított vagyonkáját nem családjára, hanem keresztény ismerősére bízza.

Az akkori magyar közélet jellegzetes figurájaként itt is feltűnik az Ernő nevű szocialista öntudatú ember, aki végighallgatja a magyar becsületről és a magyar hazáról szóló tirádákat, majd így kommentálja azokat: "Becsület!... Hazal... Kincs!... Csupa frázis és semmi józanság. De majd kijózanít benneteket a nyomor és a szenvedés, amely a háború nyomán jár. Ha elvéreznek legjobbjaink, segítve van a hazán? Ha rombadől minden, amit évtizedeken át építettünk, segítve lesz a hazán? Ha minden házba betekint a halál, ha végtelen lesz a gyász, ki lesz reparálva a becsület?"

Ernő kinyilvánítja: "Az a kötelességem, hogy ember legyek. Ember pedig nem foghat embertársára fegyvert. Ezt nem kívánhatja tőlem a haza!" Ernő szavai családjában nagy felháborodást váltanak ki. Végül is egy nő - fent említett Erzsi - hatására változtat véleményt, és teljesen váratlanul letépi ruhájáról a vörös szalagot, és kiteszi helyette a nemzetiszínű jelet. Az immár a helyes útra tért szocialista kijelenti: "Megtaláltam a szivemet!"

A nemzeti ügy bűvkörébe került, azaz a háború kebelébe megtért szocialista után megjelenik a határvidéken élő, potenciális belső ellenség, az ortodox keresztény szerb pópa is. Ő nem akar inni a magyar katonákkal Szerbia pusztulására, mert úgy gondolja, hogy a magyar katonák "ördögfajzatok és a mi halálos ellenségeink". Ezért leteremti lányát, Ljubicát, amiért az barátkozik a Monarchia magyar katonáival. Ljubica mellesleg önvallomásában - apjával egyet nem értve - hitet tesz magyar nemzeti elkötelezettsége mellett: "Nem vagyok rác. Azért, hogy a határszélen lakunk? Magyar vagyok!" Majd a magyar katonához odaszólva a motívumra is rávilágít: "S ha nem lettem volna, maga miatt lettem volna magyarrá!" Erre természetesen a magyar katona átöleli.

Ljubica és az apja közti ellentét tovább fokozódik. Ljubica azt mondja: "De hiszen ugyanazon ég terül el felettünk is, mint az ő fejük felett, az ő vizüket isszuk, az ő kenyerüket esszük. Ami véreink ők." Mire apja: "Elhallgass mindjárt, ők eszik a mienket. Ok eszik el előlünk! Nincs egy csöppnyi vér bennük, ami velünk volna közös. Halálosan gyűlölöm őket, pusztuljanak el mind!"

A pópáról kiderül, hogy a szerbeknek kémkedik, ezért lelövik őt. Ljubica sírva halott apjára borul. Jelzi, hogy magyar elkötelezettsége felülírja a vérségi kapcsolatokat. Apja meggyilkolását úgy kommentálja: "Igazságos Isten!"

A színdarabban külön képet szentelnek azoknak a zsidóknak, akik orosz fennhatóság alatt élnek. Ők nagyon nem szeretik a Romanovokat, és felszabadítóként várják a magyar katonákat. Akik el is jönnek, és azt mondják: "Jöjjetek ki a napfényre, a világosságra, nektek is fényesedik immáron a nap, jöjjetek, ez a felszabadulás napja!" A felszabadítók között van Reich úr is,-aki eszmét cserél a hitsorsosokkal. ők megkérdezik Reichtől: ,Ti hogy vagytok szép Magyarországban?" Mire Reich azt mondja: "Köszönöm, jól vagyunk a mi jó öreg királyunk mellett." A magyar felszabadítás nyomán boldogok a zsidók.

Az oroszokkal való konfliktus továbbgördül. Az oroszok elfognak néhány nőt, akik artistalányok, s közülük az egyik magyar. Az oroszok rá akarják venni, hogy énekeljen és táncoljon nekik de Kató (mert így hívják) emiatt konfliktusba kerül velük. Végül felvesz egy megölt magyar katona által hátrahagyott nemzetiszínű zászlót, az orosz tisztnek az arcába löttyinti a neki kínált italt, és azt kiabálja: "Magyarok! Merre vagytok? Ide, ide! Vágjátok össze mind-mind. A vérüket lássam!" Az oroszok lelövik Katót, de már jönnek is a magyar katonák, és elüldözik az oroszokat. Kató utolsó szavaival már a magyar katonákhoz szól: "Én meghalok. De kérek szépen hadnagy úr egy utolsó kérést. Jártam a lebujokat országról-országra, városról-városra, tessék elhinni, mint egy kivert kutya, bemocskolva, beszennyezve. De most úgy érzem... hogy ez a vér lemos rólam minden szennyet, piszkot, és most már lefekhetek az édesanyám mellé. Kérem szépen hadnagy úr, tessék megígérni, hogyha meghalok, el tetszik vinni haza, haza Magyarországra (lehanyatlik és meghal)". A nemzeti ügyért elszenvedett halál erkölcsileg visszafelé is igazolja az élet addigi tetteit.

A színmű kitér a magyarokkal, illetve a Monarchiával szövetséges németek dicsőítésére is. Ezt úgy oldják meg, hogy egy öreg francia tábornokról szóló színt iktatnak a darabba. Az öreg francia tábornok úgy gondolja, hogy a porosz-francia háborúban elszenvedett francia vereségért most revansot lehet venni, és a francia hadsereg megsemmisíti a német haderőt. Környezete olyan álhíreket közöl vele, amelyek az idős úrban ezt a képzetet erősítik. A színdarabban valóságként ábrázolt helyzet az, hogy a németek tönkreverték a franciákat, ott vannak Párizsban, és a franciák éppen fegyverszünetet kérnek. Arra a kérdésre pedig, hogy mi,van az angolokkal, a színműben az a válasz hangzik el: "letartóztatták őket". A tábornok mit sem tud a franciák tragédiájáról, s díszöltönyében kiáll párizsi lakása ablakába, ahonnan viszont meglátja a bevonuló német katonákat. Erre a szívéhez kap, és összeesik.

A színmű ötven évvel előre is tekint. A záróképe 1964-ről szól. Azt kívánja ábrázolni, hogy a háború milyen hosszú távú következmény-nyel járt Európa számára. A szerzők a színpadot így írják le: "Ez a kép az 1914-es év eseményének apotheozisa. 1964. aug. 18-án (Ferenc József születésnapja - G. A.) játszódik a Nemzeti Múzeumban Budapesten. A múzeum egy külön termét mutatja a színpad a falakon zászlók és hadijelvények. Azok a zászlók, amelyeket seregeink 1914ben elszedtek, orosztól, szerbtől, japántól. A terem közepén két üveg vitrin. Egyikben a szerb korona, a másikban az orosz cár koronája, jogara. Agyuk és egyéb felszerelések a középső falon aranyszínű, 1914. zöld babérral körülfonva. A bal előtérben karosszék az őr számára. Jobbról és balról két oldalt szárnyas ajtó. A háttér falon I. Ferencz József és II. Vilmos arcképe."

A színpadon a múzeumlátogatók egymással beszélgetnek. A cári koronát látva az egyik asszony rákérdez: "És azóta köztársaság Oroszország?", mire a férje azt válaszolja: "Igen. A legboldogabb köztársaság. Mi magyarok felszabaditottunk lengyelt, zsidót, besszarábiait..." Erre az asszony: "Hja igen, tanultam a felsőbb leányiskolában, miután elfoglaltuk országukat mi diktáltunk neki békét Varsóban. És az orosz nép elűzte a Romanovokat."

Szóba kerülnek a teremben látható fegyverek is. Az egyik asszony megemlíti, hogy az ő nagyapjának is van otthon egy puskája, mire férje azt mondja: "Ritka jószág! Ma már senkinek sincs puskája. Mire kéne neki..." A diskurzust aztán a nő így folytatja: "De akkor mikor még nagyapa fiatalember volt, más világ járta. Minden ember katona volt, minden férfi elment a háborúba és öldösték egymást, karddal, puskával, ágyúval." Mire a férfi így szól: "Hát nem jobb ma?... Ma már nincsenek háborúk, de békében és jólétben élünk. A katonaságot csak régi képekből ismerjük, adót nem Fizetünk, a fiainkat el nem viszik..."

A színen feltűnnek a darab 1914-es, tehát egyidejű szereplői, immár idős emberként. Nosztalgikusan emlegetik fel a régi időket: "Minden nap egy diadal a németek vágják a franciát mint a répát, Luttich, Namur, Brüsszel, Páris!..." Erre a mondatra lecsap a velük lévő unoka, s megkérdezi: "Hát Páris a franciáké volt?". Mire a válasz: "Régen, - de Hohenzollerni Vilmos elvette tőlük."

A színpad elsötétül, csak a színen lévő két uralkodói portré úszik ragyogó világosságban. A császárok portréja megelevenedik, és megszólal. Vilmos császár azt mondja Ferenc Józsefnek: "Látod boldog a magyar ... és ez a te műved." Ferenc József azonnal válaszol: "És boldog a világ mert így akartad ezt hű barát." S végül megszólal a zene, ami a szerzői utasítás szerint: "Két sor a német hymnuszból, két sor a Gotterhalteból és végül a Rákóczi induló".

A színdarab szerint a központi hatalmak, és így Magyarország győzelme teljesen átalakította Európát, s a magyarok dicsősége világpolitikai szinten is érvényesült. A vízió történelmi távlatot ad az aktuális -1914-es - idősíknak, amivel azt kívánja a nézőben tudatosítani, hogy az adott háború az utolsó háború, s többek között ezért is van értelme lelkesen részt venni benne.

Az igazság kedvéért érdemes megjegyezni, hogy 1964-ben Magyarország a Szovjetunió által megszállt ország volt, inert az első háború után még volt egy második is, amelyben Magyarország ismét csak a vesztes oldalon állt. 1964-ben a Nemzeti Múzeumban nemhogy a szerb és az orosz, de még a magyar korona sem volt megtalálható, merthogy ekkoriban az Amerikai Egyesült Államokbeli Fort Knoxban volt fellelhető.

De ezt a jövőképet 1914-ben senki sem hitte volna el. Sokkal hihetőbbnek tűnt az, amit a Vígszínház színpadán láttak, láthattak.

Nemzeti erotika és kábulat

A vizsgált színdarabok alapján kirajzolódik a kép: 1914 augusztusában-szeptemberében, a háború kezdetekor milyen tartalmi – és érzelmileg hitelesíteni szándékozott – üzeneteket kívántak eljuttatni nagybecsű publikumnak.

A háború nemzeti ügy. Éppen ezért hozzátársítják a modern magyar nemzettudatban rögzült dicsőség teli nemzeti tartalmat, s ez történetileg 1848-ban mint érzelmi kiindulópontban fogható meg. 1848 sehol nincs részletezve. Nincs szó arról, hogy a folyamat annak idején 1849-re eljutott a Függetlenségi Nyilatkozatig, illetve nincs szó az 1848-49-et jellemző belső megosztottságokról. 1848 önmagában mint pozitív kollektív nemzeti emlékezeti pont van jelen, s személyileg csak Kossuth Lajossal (esetleg Petőfi Sándorral) társul.

Ezt a nemzeti konszenzusnak tekintett pontot kötik össze 1914-gyel, illetve Kossuthot Ferenc Józseffel. Az összekötést indokolja az, hogy 1848-ban (pontosabban szólva 1848-49-ben) a magyaroknak ellenfelei voltak a szerbek és az oroszok, és 1914-ben is ellenük viselnek háborút. 1848 differenciálatlan összehangolása 1914-gyel egyszerre utal az annak idején levert magyar forradalomért és szabadságharcért vett revansra, illetve az akkor megszakított folyamat folytatási szándékára, kiteljesítésére. Így feledhetővé válik a független Magyarország ideáját megtestesítő Kossuth és ezt az ideát opponáló Ferenc József ellentéte. A háború harmóniába rendezi a magyar múltat.

1848 a modern magyar nemzettudat szakrális, érzelmileg nem megkérdőjelezhető pontja, és ha ezt összekötjük 1914-gyel, akkor azt mondjuk: a háború is szakrális és érzelmileg megkérdőjelezhetetlenül magyar.

Fontos és az 1848-as forradalom 1914-gyel-való azonosításában nagy szerepet játszó mozzanat a szabadság értékének kihangsúlyozása. Ahogy 1848-ban, úgy, 1914-ben is a magyarok a szabadságukért küzdenek. Ez az elgondolás szinte mindenütt megjelenik, de más is társul hozzá. A magyarok olyan fontosnak tekintik a szabadságot, hogy ezt másoknak is elviszik. Éppen ezért a magyar felszabadító, ami a háborús részvétel igazolását erkölcsileg és érzelmileg még inkább erősíti, felmagasztosítja.

Ebben a harcban a magyarok egységesek. A nemzet történelme és elkötelezettsége a szabadság iránt megteremti a nemzeti egységet. A nemzeti egység szellemében nincs szegény és gazdag, nincs úr és paraszt. Aki ellenzi a háborút, az kizárja magát a nemzeti egységből, ezért még a háborús konfliktus egykori ellenzői is beállnak a nemzeti egységbe.

A magyar nem egyszerűen önmagát képviseli, hanem felszabadító missziójával világtörténelmi szerepre tesz szert. Győzelmes küzdelme hozzájárul ahhoz, hogy ez után a háború után minden háború megszűnjön. Felszabadító feladatával pedig önmaga és más népek megváltójának szerepébe kerül. A magyarnak biblikus a missziója, és megvan hozzá az isteni ereje is.

A nemzeti egység, az érzelmileg megalapozott történelmi elhivatottság a magyart erősebbé és jobbá teszi azokhoz képest, akikkel harcban áll. Ezért lesz képes legyőzni szerbet és oroszt, s ezért retteghetnek tőle a franciák és a britek. A magyar mind közül a legjobb.

A kiemelkedő minőség vonzóvá teszi a magyart. Mondhatnám úgy is, hogy a magyar szexi, egyfajta erotikus kisugárzása van, amit hívhatunk nemzeti erotikának is. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy a szlovákok is magyarok akarnak lenni, a zsidók kifejezetten törekszenek erre, és még a kozák is elcsábul - ő is úton van ahhoz, hogy magyarrá legyen.

Ebben a megközelítésben a magyarral együtt élő másféle emberek nem ellenségek. Nem ellenség a zsidó. Sőt! A magyar asszimiláló ereje erősíti a nemzetet, s a nemzet erősödik is. A zsidóból lehet a legmagyarabb magyar.

Az ellenség az, aki el akarja lehetetleníteni a magyart, aki cl akarja őt tiporni, aki cl akarja venni tőle hazáját. Ezekkel szemben kíméletlenül fel kell lépni, s vérüket kell venni. Ebben a harcban természetesen lesznek magyar áldozatok is, de ok a hősök, szemben azokkal, akik szintén meghalnak, de a magyarok ellenében halnak meg. A tárgyilagos szemlélő ezt látja, hiszen a meggyilkolt szerb kém lánya is elismeri, hogy apja halála az igazságos Isten műve volt.

Feltűnő, hogy a magyarnak ugyan vannak szövetségesei, de alapvetően magában áll szemben ellenségeivel. Maga veri le a szerbet, maga veri le a muszkát. Csak véletlenül és utalásszerűen értesülünk arról, hogy a háborúban a magyaroknak nincs saját hadseregük, mert egy olyan ármádia tagjai, amely az Osztrák–Magyar Monarchia közös hadserege.

A színdarab általában a fikció világa. Nincs ez másként most sem. Az úgynevezett valósághoz vajmi kevés köze van annak, amit ezek a művek a korabeli nézőnek mondtak, s amivel kicsiholták az elfogadásukhoz szükséges érzelmi többletet. Esetünkben azonban mégis némi fontosságra tesz szert, amit közönségesen realitásnak hívunk. Egyszerűen azért, mert egy akkoriban létező háborúról van szó mindazzal a vérrel és verítékkel, amivel ez az eseménysor jár, illetve járhat. A színdarabok háborús világképe fiktív, de bemutatásukkor a háború már valóságos. A fikció a realitásból táplálkozik, de nem sok közük van egymáshoz; a fikcióból jószerivel semmi nincs a realitásban. Úgy tűnik tehát, hogy Buda, Pest színpadain 1914 augusztusában-szeptemberében a fikció teljesen felülírta a realitást, s egy olyan magyar önképet és helyzetet konstruált, amely racionálisan még nyomaiban is nehezen volt érvelhető. Persze nem is ez volt a feladat.

A háborúban álló országokban mindenütt hasonló lelkesedés és azonosulás volt megfigyelhető. Éppen ezért nincs okom feltételezni, hogy máshol más lett volna a nemzeti öntömjénezés érzelmi miliője és logikája. Valószínű, hogy a magyar szó behelyettesíthető a szerbbel, a franciával vagy éppen a némettel; az önkép tekintetében csak árnyalatnyi és nem lényegi különbségek lennének.

Mindezek alapján vélelmezhető, hogy a háború elején a nemzeti érzés teljesen parttalan kitörése - még ha ez esztétizált formában is történt – alapvetően egy sajátos érzelmi állapotot idézett elő. Ezt az állapotot lehetne nemzeti kábulatnak, delíriumnak, esetleg részegségnek hívni.

A mértéktelen alkoholfogyasztás eltorzítja az ítélőképességet, megváltoztatja a reakciókat, leépíti a gátlásokat és egy - az alkohol hatása által teremtett - szürreál is világba helyezi bele az embert. Ha valaki mértékkel fogyaszt tudatbefolyásoló és -módosító italt, akkor annak inkább hasznát látja, mert nem megváltoztatja a tudata állapotát, hanem csak jobb kedvre hangolja az egyént.

A nemzeti érzés mértéktartó alkalmazása segítheti egy-egy politikai közösség összetartozását. Különösen akkor, ha nagy és megoldandó feladat áll az adott közösség előtt. Abban a pillanatban, amikor ez mértéktelenségbe fordul át, az adott politikai közösség önértékelése teljesen elszakad a realitásoktól, és Merőben szürreális világba kerül.

Megítélésem szerint ez az állapot állt elő 1914 őszén Európában. Abban - már csak az általam áttekintett színdarabok alapján is - biztos vagyok, hogy Magyarországon is ez volta helyzet. A háború kitörése és a nemzeti bornírtság tobzódása egybeesett.

1914 szeptemberében - képletesen szólva - Magyarország elkábította magát önnön tételezett nemzeti nagyságával. Mondhatnám azt is: Magyarország más európai országokkal egyetemben módosult tudatállapotba került. Sok idő kellett ahhoz, amíg kijózanodott, hogy aztán megint ittassá váljék.

A Nagy Háború utáni időszak tapasztalata alapján ugyanis tudnunk kell, hogy nem csak a nemzeti érzéstől lehet megrészesülni.

(Ez az írás egy hosszabb tanulmány része, ahol is öt színdarabot elemzek.)