Száz éve ölték meg a trónörököst Szarajevóban

A törököktől 1389-ben Rigómezőnél elszenvedett, megsemmisítő vereség évfordulóján, a szerb nemzeti gyásznapon tekintette meg Szaraje-vóban a közös hadgyakorlatot a trónörökös, Ferenc Ferdinánd felesége kísé-re-tében. Bár ne tette volna! Jobb lenne ma is az egész világnak. A merénylő, Gavrilo Princip szerb diák neve jóvátehetetlenül bevésődött az egyetemes történelembe.

- Az a bizonyos első lövés Szarajevóban dördült el 1914. június 28-án. Az osztrák-magyar trónörökös volt a gyilkosság célpontja. Lehet ma már pontosan tudni: miért? Kinek/kiknek a megbízásából, érdekéből követték el a merényletet?

- A merénylet körülményeit nagyjában-egészében lehet tudni, egyetlen mai kutatás sem tudott újdonsággal szolgálni. Száz év után sincs szenzációs felfedezés. Inkább az az érdekes, miként tekintett az elmúlt évszázadban az összeesküvést szőtt merénylő(k)re az utókor. Princip csak az egyik (társ)tettese volt, lehet terroristának tartani, aki egy legitim trónörököst és a feleségét ölte meg, s lehet szabadsághősnek tekinteni, aki egy elnyomó hatalom egyik kulcsfiguráját gyilkolta meg. Annyira éles ez a kérdés, hogy a mai független Boszniában Principet inkább vakmerő bűnözőnek tartják. Ezért aztán a szarajevói megemlékezésen a jelenlegi szerb állami vezetés nem kívánja a legfelsőbb szinten képviseltetni magát, mert nem egyezik történelmi véleményük a bosnyákokkal; mivel ők nem bűnözőnek tartják Principet. Magyar szempontból természetesen merénylő, de a szerbeknél ez nincs feltétlenül így.

- Lehet egy birodalmat két lövéssel semmivé tenni?

- Az indíték nagyobb folyamatba illeszkedik: a korabeli Szerbiának érdekében állt az Osztrák-Magyar Monarchia felbomlasztása, sőt szétverése. Közvetlenül az jelentette érdeküket, hogy ama szerbek lakta területek, melyek Nagy-Szerbia koncepciójukba illeszkedtek, végre Szerbia részévé váljanak. De ennek akadályát maga a Monarchia jelentette. Tehát szerb nacionalista nézőpontból a trónörököst meggyilkolni szimbolikusan annyit jelentett, mint a Monarchiával leszámolni. Ebből nem következett, hogy a Monarchia pusztán a trónörökös meggyilkolásával darabjaira esett volna, de úgy vélték, ez egy folyamat dramaturgiai fordulópontja lehetne. Ez a számítás egyébként be is vált.

- Mi lett a végzete Principnek?

- Életkora miatt nem lehetett halálra ítélni, ezért 20 év börtönbüntetést kapott. Nedves cellába helyezték, tüdőbeteg lett, 1918-ban a rácsok mögött halt meg.

- Mit jelentett Ferenc József számára Rudolf öngyilkossága, a hitvese, Sissi elleni merénylet a Genfi tó partján, Ferdinánd megöletése... Apaként, férjként hogyan lehetett ezt feldolgozni?

- Ferenc József egy hivatalnok-katona uralkodó volt. A birodalma iránti kötelességtudat vezérelte. A magánéleti tragédiák nem hatottak ki munka-etho-szára.

- Az előzményeket, balsejtelmeket nyilvánvalóan a balkáni háborúk (is) jelentették!

- A török birodalom meggyengülésével a Balkán olyan területté vált, ahová ilyen-olyan módon be akartak hatolni a különböző nagyhatalmak. Az oroszok számára a Balkán mindig is kívánatos, áhított terjeszkedési területet jelentett; napjainkig kiváltságos viszonyt ápolnak a szerbekkel. Oroszország az 1990-es évek délszláv háborújában is leplezetlenül Szerbiát támogatta. A Monarchiának gyarmatai nem voltak, de 1878-ban megszállta, majd 1908-ban hivatalosan is államterülete részévé tette Boszniát. S ezzel jelezte, igényt tart a balkáni befolyásra. De tovább bonyolítván a helyzetértékelést: épp azért, mert meggyengült Törökország, a britek és a franciák is érdekeltté váltak abban, hogy gátat szabjanak az orosz terjeszkedésnek, mert ők attól tartottak, a Balkánon keresztül akarnak eljutni a Földközi-tengerhez. Az oroszok igénye arra, hogy kijussanak a meleg tengerekhez folytonos, hiszen éppúgy jellemezte a cári Oroszországot, mint a Szovjetuniót.

- Miért akart mindenki háborút 1914-ben? Vidáman vigyorognak a tolongó önkéntesek a toborzásokon, mit sem tudva a kiszámíthatatlan jövőről. A britek és a fran-ciák is lelkesen indultak a csatamezőkre, remélve, hozzájuk kegyes lesz a sors. Elkerülhető lett volna a világégés, vagy az emberiség feltartóztathatatlanul az események sodrásába került?

- Különféle okokból ugyan, de általános volt a lelkesedés. Ne felejtsük: a 19. szá-zad a nemzeti öntudatra ébredés páratlan időszaka, a nacionalizmus virágzásának kora. Akkortájt mindenki nemzeti érdekeket hangoztatott, s úgy gondolta, adott esetben nemzeti sérelmeket képes megtorolni egy háború kirobbantásával, vagy saját nemzeti érdekét kiteljesíteni. Az I. világháború lelkesedési "tartalékát" lényegében a nacionalizmus jelentette. Mindenki azt remélte - még akkor is, ha a Monarchiában élt, amely nem nemzetállam volt -, hogy a magyar nemzeti érdeket tudja képviselni a háborúval, adott esetben a szerbek ellen, akik fel akarták bomlasztani a történelmi Magyarországot. A németek is úgy gondolták: új helyet kell keresnie a világban az egység nyomán naggyá lett Németországnak, amelynek gátja a francia és angol gyarmatbirodalom. De a franciák és az angolok is úgy vélték, saját nagyságukat, dicsőségüket, azaz befolyásukat védelmezik az első "nagy" háborúval. Az érzelmi feltöltődést, muníciót tehát a nacionalizmus jelentette, amely sok esetben birodalmi formákban nyilvánult meg. Másrészt: Európa egészében a 19. század során számtalan kisebb-nagyobb konfliktus fordult elő, de a kontinens lényegében a napóleoni háborúk óta először nézett szembe totális, szinte minden országot érintő háborúval. 1815, vagyis a Bécsben megkötött Szent Szövetség óta, 99 éven át nem volt az egész kontinensre kiterjedő csetepaté. A hosszú békeidők is ahhoz járultak hozzá - különösen ha kifejlődik a nacionalizmus, és erőre kap -, hogy előbb-utóbb elfelejtődik, mit jelent egy olyan öldöklés, amely maguk egészében érinti az európai társadalmakat. Így könnyebben váltak nyitottá a konfliktusok erőszakos elintézésére. Semelyik országban sem gondolták (volna) 1914-ben, mikor lelkesen háborút követeltek, hogy ez a küzdelem négy évig húzódik el. Bármelyik oldalon is álltak, mindenki azt feltételezte, a harcot pár hónap alatt le be lehet fejezni.

- A hadüzenetek után azt ígérte Vilmos császár, mire lehullanak a levelek, már vége lesz.

- Nem csupán ő feltételezte, mindenki abban reménykedett, ez rövid, férfias, fényes kaland lesz.

- Az új technikák és kipróbálásra váró fegyverújdonságok révén azonban bebetonozódtak a frontvonalak: vége volt a szuronyok korszakának, beásták a gépágyúkat, jöttek a lövészárkok, a repülőgépek, a kezdetleges harckocsik, a mustárgáz...

- Nem az lett, amit gondoltak. De hát ez nem először fordul elő a történelemben. Saját magánéletünkben is így van emberöltőről emberöltőre: teszünk valamit, és nem számolunk vele, milyen következményekkel járhat.

- Az idegtépő állóháborúból szabadulva végül is mikor mitől gyorsultak fel a kíméletlen emberáldozatok árán a békekötéshez vezető események?

- A békekötés hosszú folyamat volt, Magyarország esetében majd´ két évig tartott. Nem állítanám, hogy a végén felgyorsultak volna az események. A háborúban államok álltak szemben egymással, elképesztő tartalékokkal sokáig képesek voltak egymással küzdeni, harcolni. Igazság szerint, ha a világháború menetét nézzük, akkor a központi hatalmak az Antant egyik felületén győztek: Oroszország 1917-ben kilépett a háborúból, mert nem bírta tovább. Az addig végeláthatatlannak tűnő küzdelem menetében a döntő fordulatot az jelentette, hogy 1917-ben az Antant oldalán belépett az Egyesült Államok, s olyan energiatartalékok szabadultak fel, amelyeket a központi hatalmak már nem tudtak kiegyensúlyozni. A központi hatalmak, amelybe a Monarchia is beletartozott, tehát a keleti fronton megnyerték a háborút! Ne felejtsük el, 1917-ben a németek ott álltak Pétervár előtt. A bolsevikok ´18-ban megkötötték a breszt-litovszki békét, s eközben rengeteg olyan szovjet-orosz terület akadt, amely német fennhatóság alatt állt. A központi hatalmak csak Nyugaton vesztették el a háborút. De ez éppen elég volt a teljes vereséghez.

- Miért akart minden kisállam egyszerre szabadulni a Monarchiától?

- Nem egyszerre és nem mindenki: ez megint a nagypolitikával függ össze. A Monarchia, vagy nevezzük Habsburg Birodalomnak, évszázadokig abba a hitbe ringatta magát - és ezt más hatalmak is így gondolták -, hogy a nemzetközi színtéren egyensúlyozó szerepet tölt(het) be, és mint egy nagy multinacionális és nemzetek feletti egység, képes egyfelől gátat szabni az orosz terjeszkedésnek, másfelől az európai hatalmi egyensúly részese. A Monarchia nagyon is életképesnek bizonyult az I. világháborúban. Egyáltalán nem igaz az a kép, amelyet Svejk alapján ismerünk, milyen ostoba balfék a Monarchia serege, és egyfolytában baklövéseket követnek el. A soknemzetiségű hadsereg az utolsó napig helytállt, működtek kötőszövetei, de a nagyhatalmak, a győztesek végül is úgy döntöttek, semmilyen szerkezeti formában sincs szükség a Monarchiára, helyette a kisebb, úgymond nemzetállami kereteket részesítették előnyben. Ezért szabdalták fel a Monarchiát. Kétségtelenül igaz, az itt élő nemzetiségek egy része szintén érdekelt volt ebben. De alapvetően ez a győztesek akaratán múlott.

- És Magyarország? Trianon előszele?

- A magyarok egyfajta paradigmarendszerben gondolkodtak, világképben. Számukra megkérdőjelezhetetlen volt a történelmi Magyarország területi integritása. A magyar történelemben, a modernitásban 1867-ben a kiegyezéssel állott helyre a középkori Magyarország területi egysége. Ez azért alakulhatott így, mert meg tudtak egyezni a Habsburgokkal. Abban a pillanatban, mikor felbomlott a birodalom, azaz megszűnt a Habsburg-magyar szövetség, kérdésessé vált a történelmi Magyarország mint területi egység léte. A magyar politikai elit ezt abszolút érezhette, hiszen ´18-ban, mikor gyakorlatilag felszámolódott a Monarchia, pillanatokon belül megalakultak ilyen-olyan nemzeti tanácsok, noha még kérdéses volt, hol fognak gyakorlatilag húzódni a határok. De az nem volt kérdéses, hogy az erdélyi románok Romá-niához, a szlovákok Csehszlovákiához akarnak csatlakozni, s a háborúban győztes Szerbia magához fogja vonzani a délvidéki szerbeket. Arról nem is beszélve, a horvátokat is magához fogja csábítani egy délszláv állam. A pontos határokat nem lehetett tudni, de azt 1918-ban bizonyosan lehetett érzékelni, nem maradhat egyben a történelmi Magyarország.

- Nincs olyan magyar falu, ahol ne lenne I. világháborús emlékmű, felvésve az elesettek nevét. Mekkora volt négy év után a magyar áldozathozatal?

- A történelmi Magyarország területén nagyjából 3500 I. világháborús emlékpont található. 1914 és 1918 között összesen 3 millió 800 ezer férfit mozgósítottak az akkori Magyarország területéről. 661 ezren haltak meg a frontokon, vagyis minden hatodik katonát soha nem látta viszont a családja. 743 ezren sebesültek meg, azaz minden ötödik katona szenvedett fizikai károsodást. 734 ezren estek hadifogságba, ami a mozgósítottak majd 20 százaléka. Ez az I. világháború magyarra váltott emberi ára.

- Lehetett-e előre tudni, hogy lesz még II. világháború is, mert az elsővel semmi sem rendeződött, nem oldódott meg? S aki éhes volt, éhes is maradt.

- Az I. világháború lezárása az első olyan nemzetközi békerendszer volt, amely egyáltalán nem vette figyelembe a vesztesek érdekeit. A döntő pontot az jelentette: Németországot kiáltották ki bűnösnek, aminek következtében szövetségesei is a bűnösök közé sorolódtak. Az jelentette a legnagyobb különbséget a 100 évvel korábbi napóleoni háborúkat lezáró békékkel összevetve, hogy ott és akkor megpróbálták a francia érdekeket (is) valamelyest figyelembe venni, aminek következtében egy nagyjából évszázadig kitartó, stabil nemzetközi rendszer jött létre Európában. Az, hogy az I. világégés után egyáltalán nem méltányolták a vesztesek sérel-meit, magában hordozta azt a lehetőséget, hogy nem fogják annyiban hagyni (döntően Németországra gondolok) a létrejött kereteket, s előbb-utóbb revánsot erőszakolnak ki a Párizs környéki békékkel kapcsolatban.

- A Habsburg Történeti Intézet egy korabeli újságcikkekre épülő kötettel rukkolt elő az évfordulóra. Segíti ez 100 év távolából a tisztánlátásunkat?

- A könyvben hatvan korabeli magyar sajtótermék alapján vizsgálom, hogy 1914. június 28. - a Ferenc Ferdinánd elleni merénylet - és július 28., a hadüzenet között milyen volt az a világ, amelyben Magyarország akkoriban élt. Megnézem, hogy a sajtószabadság viszonyai között a korabeli olvasó mit tudhatott a merényletről, a lehetséges következményekről, s persze az is tárgya a kötetnek, mi foglalkoztatta az embereket e hosszú békekorszak végén. Számomra egyértelműen kiderül, utólagos tudásunk nagyon is különbözik az egykori ismerethalmaztól, de ami még fontosabb, az egykorúan élt ember világérzékelése teljesen más szerkezetben működött, mint ahogy ezt mi, a később élők magabiztosságával gondoljuk. A kötet szerénységre int minket: ne gondoljuk azt, pusztán azért vagyunk okosabbak, mert később élünk. Az utólagos tudás mindig más, mint az egykorúan megélt valóság. S nem baj, ha mi ezt a felismerést a mindennapjainkra is vonatkoztatjuk.