Háborús emlékezéskultúra nálunk és külföldön

A milliméterre megszabott koreográfia hirtelen megszakad, a díszőrséget adó katona megmerevedik és üvölteni kezd a megszeppent turistákkal. Az ok: túl hangosak voltak a megszentelt területen. A YouTube-on tucatjával találhatók az első világháborúban elesett ismeretlen amerikai katona arlingtoni márványszarkofágjánál készült videóhoz hasonló filmek. (Az elmúlt évszázadban a sírhely az összes háború azonosítatlan amerikai katonahalottjának kegyhelyévé vált.) Nemcsak a folyamatos látogatói áradat, hanem az elvárt és esetenként kikényszerített helyes viselkedés is jelzi, micsoda tiszteletben tartja Amerika saját elesettjeit – a márványsírnál 1937. július 2-a óta a nap 24 órájában, az év 365 napján díszőrséget ad az amerikai hadsereg elitalakulata. Hasonló becsben tartják első világháborús halottaikat Nagy-Britanniában, Franciaországban, Olaszországban. E tiszteletet nemcsak a mindenkori politikai és állami vezetés adja meg: veteránegyesületek, csatatérkutatók, hagyományőrzők tízezrei gondoskodnak az elesettek emlékének megőrzéséről, az első világégés eseményeinek megismertetéséről.

A Heti Válasz nemrég az észak-franciaországi Somme folyó mentén, az első világháborúban „vérszivattyúnak” nevezett hadszínterek egyikén tapasztalhatta meg, hogy a gondoskodás térben milyen hatalmas távolságokat ível át. Például a Beaumont-Hamelnek nevezett egykori tanyacsoport térségét máig a kanadai állam gondozza, mert 1916 júliusában ezen a helyen semmisült meg fél óra alatt a német géppuskafészkeket rohamozó új-fundlandi ezred. Feladatukat a kanadaiak olyannyira komolyan veszik, hogy a látogatókat a tengerentúlról érkezett önkéntesek fogadják. De alig lehet olyan észak-franciaországi vagy flandriai brit katonai temetőt találni, ahol ne hemzsegnének iskolai egyenruhás angol diákcsoportok.

A halottak előtti angol tisztelgés nemcsak a csataterek felkeresésében merül ki: a fegyverszünet évfordulója, november 11-e előtt szinte minden közéleti szereplőn ott virít a papírból készült pipacs, mely egy első világháborús vers nyomán lett az áldozatvállalás jelképe. A legjelentősebb veteránszervezet, a Brit Királyi Légió tavaly harmincmillió ilyen jelvényt gyártott. Az évforduló környékén tartott, csúcsidőszakban napi egymillió fontot eredményező adománygyűjtő kampányokból nemcsak a régi háborúk angol hősi halottainak emlékét ápolják, de az újabbak sérültjeinek rehabilitációját is segítik.

Mintha Magyarországon is nőne az érdeklődés a sokáig „elfelejtett háborúnak” számító első világégés iránt. „Több mint 600 pályázó nyert összesen 250 millió forintot; önkormányzatok, egyesületek, egyházak, cserkészcsapatok kértek segítséget elképzeléseik megvalósításához” – mondja a Heti Válasznak Schmidt Mária, a Terror Háza Múzeum főigazgatója, a kormány által életre hívott centenáriumi emlékbizottság vezetője. Lehetett pályázni emlékművek, sírok felújítására, tudományos munkák írására, de még tematikus dokumentumfilmek és számítógépes játékok tervezésére is. Jövőre pedig kiírhatják a pályázatot a nagy központi első világháborús emlékműre – a legtöbb egykori hadviselő országgal ellentétben ugyanis nálunk nincs ilyen köztéri szobor.

A nyugati példákon végigtekintve adódik a kérdés, miként állunk mi az elesettek emlékének ápolásával. „Öt éve a doberdói front egyik kiemelt pontján, a Monte San Michelén álló kereszten alig volt magyar jel. Most szinte mindig tele van hazai koszorúkkal, nemzetiszínű szalagokkal” – érzékelteti a változást Pintér Tamás, a Nagy Háború Kutatásáért Közhasznú Alapítvány kuratóriumi elnöke. A szervezet által gondozott, 2010-ben indított nagyhaboru.blog.hu ma már jóval több egy baráti társaság által kitalált emlékhonlapnál. Forrásközlések jelennek meg, s emellett a csatatereket látogatókat látják el információkkal, de beszámolnak kutatási eredményekről is. Az alapítvány önkéntesei mára eltűnt temetők helyét határozzák meg vagy éppen magyar nyelvű tablót készítenek a doberdói harcok központjában álló San Martino del Carso falu helytörténeti múzeumának.

A téma iránt érdeklődők számának nincs felső határa. Ha az első világháborúban szolgálatot teljesítő, elesett, megsebesült magyar férfiak számát vesszük, szinte minden magyar család érintett. Nem véletlenül vetik fel az ügy iránt elkötelezettek: a határon túli magyarok meglátogatásának állami programjához hasonlóan jó lenne, ha érettségiig minden középiskolás eljuthatna olyan területre, ahol elődei harcoltak. Nem pusztán azért, mert egy történelemóra vagy a doberdói harctérről szóló nóta is másként cseng, ha az ember az olaszországi karsztfennsík valamelyik kiemelt pontján áll. Átélhetővé válik a pergőtűzben élő, gáztámadástól rettegő, kézitusában gyakran szuronnyal és buzogánnyal harcoló katonák élete, s ennek következtében háborús múltunk mellett alighanem békés jelenünket is jobban megbecsüljük.Az igyekezet eredményét nemzetközi együttműködések is igazolják. A levéltári források feltárásában járatos magyar csoporttól kért segítséget például egy homonnai egyesület Szlovákiában található katonatemetők felújításához – cserében vállalták, hogy a sírkertekben lesznek magyar nyelvű táblák is. Pintér Tamás szerint egyre több figyelem fordul nemcsak az autópályán öt-hat óra alatt elérhető doberdói frontra, hanem a többi területre is. Rengeteg magyar katona halt meg ugyanis a mai Lengyelország, Ukrajna területén, sőt sok kutatni- és felfedeznivaló van a Felvidéken és Erdélyben is. Előbbi helyen az 1914– 1915-ös orosz betörések idején voltak súlyos harcok, a másik helyen az 1916-os román betörés, majd visszaverése nyomán estek el tömegesen. A centenáriumi emlékbizottsághoz hasonlóan Pintér Tamásék is tervezik a vizualitáson felnőtt legfiatalabbak megszólítását: a Magyar Képregény Szövetséggel közösen hirdettek első világháborús képregénypályázatot.

Megrendítő élmény például a magyar bakák által a fennsík szélén, Visintini községben 1918-ban emelt magyar kápolna. A néhány négyzetméteres kis épületben az akkori bakák és kései utódaik, a mai látogatók is otthon érezhetik magukat: mindig van friss magyar koszorú, virág a rácsokon, az akkori ezredek hadkiegészítési körzeteiből származó önkormányzatok emléktáblái és magyar nyelvű tájékoztató is várja a látogatókat.

Magyarországon is egyre többen áldoznak pénzt, időt és energiát e hagyományápolásra. Például a szegedi Meritus Alapítvány az egykor a városból és térségéből feltöltött ezredek nyomait kutatja, a szentendrei Vigyázók Had- és Kultúrtörténeti Egyesület hadtörténeti előadások szervezése mellett kárpátaljai magyar katonai temetők felmérésében és felújításában tevékeny, a műfaj egyik úttörője, az 1993-ban alakított székesfehérvári Krajczáros Alapítvány pedig már a Felvidéken is szervez hadisírgondozó táborokat.