Az igazság az, hogy a magyarok csak 1900 után kerültek többségbe a Magyar Királyság területén. Tíz évvel később sem volt nagyobb az arányuk 54,5 százaléknál – mondta Gerő András, hozzátéve, hogy ez részben a zsidó asszimilációval és a nemzetiségi vidékekről történő kivándorlásával állt elő.

Gerő András úgy fogalmazott: a magyarok elhitték azt, hogy ez az ő országuk. Az ő országuk volt, de azt mondták, hogy csak az ő országuk, miközben más embereknek is az országa volt.

„Azt gondolták, hogy ők megérdemlik ezt az országot, mert kulturálisan felette állnak” a más embereknek – mondta a történész, majd hozzátette, hogy szerinte „ez a magyar önértékelési attitűd továbbra is itt van velünk”.

Ez nem a diplomáciai, politikai nyelvben, hanem a köznyelvben van jelen. Nagyon ritkán hallani, hogy románról vagy szlovákról ne lekezelően essen szó. „A magyar azt gondolja, hogy ő jó” – mondta Gerő András.

Szerinte továbbá „itt maradt velünk”, ami a monarchia kultúrájára abszolút jellemző volt, a „kölcsönös utálat kultúrája”. „Abszolút magyar sajátosság volt, hogy egy krecliben volt mindenki, de mindenki mindenkit utált”. Ez az utálatkultúra testet öltött abban is, hogy az egyik magyar utálta a más gondolkodású magyart, a magyarok utálták a nemzetiségeket, és a kisebbségek is a magyarokat – mondta Gerő András. Hozzátette: a napi politika, a napi élet szintjén ez abszolút jelen volt.

A Habsburg Történeti Intézet szervezésében Az elveszett „aranykor” – Az Osztrák–Magyar Monarchia világa címmel megtartott kerekasztal-beszélgetésen előadást tartott még Diószegi István diplomáciatörténész a monarchia külpolitikájáról és Zeke Gyula író, történész a monarchia korának irodalmi lenyomatáról.