Az 1867-es kiegyezést követően Magyarország történelmének legsikeresebb korszaka kezdődött meg. A dualista állam részét képező ország megkezdte a több évszázad alatt felhalmozódott társadalmi és gazdasági hátrány ledolgozását. 1914-ig minden mutatószám azt jelezte, hogy folyamatos és eredményes a fejlődés. Az első világháború és az azt követő zavaros időszak mindent derékba tört. Az ország megcsonkítása s az elszakítottság érzése a Kárpát-medence összmagyarságát traumatizálta, az érzés kollektív tapasztalattá vált, amely azóta is jelen van életünkben.

A sorozat megelőző írásaiban áttekintettük Trianon konkrét demográfiai, gazdasági hatásait, vagy éppen azt, hogy milyen hatással volt/van a békediktátum a Kárpát-medence természeti környezetére. Kétségtelen, hogy a fenti tényezők a mai napig befolyással vannak az itt élők életére, egészségi állapotára. A folyóvizek szennyezése, vagy éppen az utazási idő meghosszabbodása, a család szétszakítottsága jelentős befolyással bír az ember életminőségére. Trianon megteremtette azokat az akadályokat, amelyek a térségben élő, különböző nemzethez tartozó emberek között a mai napig feszülnek. A magyarság számára Trianon még mindig, 100 évvel az esemény után is szitokszó, a sokkhatás jelzője. Az utódállamokban élő többségi lakosság számára pedig, sok esetben a fenyegetettség szinonimája. A békediktátum elsődleges célját sikeresen megvalósította: megosztotta a térségben élőket. Tudatos, tervszerű döntés volt ez, modellként tekinthetünk a britek és a franciák által elkövetett afrikai és ázsiai „rendezésekre”, amelyek szintén súlyos katasztrófákhoz vezettek és vezetnek. De 100 év távlatából sem meglepő a „béketeremtők” módszertana, a trianoni döntés az őket jellemző gyarmattartó attitűd következménye. Úgy gondolták, ha a taktikájuk egyszer már – számukra – Európán kívül bevált, miért ne valósítanák meg azt a kontinensen is?

Mindenesetre nem sűrűn látott ilyet a történelem. Idézzük Móra Ferenc gondolatait: „Az ítélethirdetés megtörtént és halálra szól. Kínos és gyalázatos halálra, amely kimondhatatlanul embertelenebb, mint amilyennel a középkor hordáit letörölték a népek táblájáról. Az avarokat kardélre hányták, a keleti gótokat egy lábig levágták, a vandálokat az utolsó csecsszopóig kiirtották. Vad idők emberséges törvénye volt a gyors kivégzés. Magyarország halálos ítéletén rajta van a nyugati kultúra bélyege. Csak a lábait és karjait vágták le, csak a gerincét roppantották szét, csak a mellkasát horpasztották be, de a torkát nem vágták át és a szívét nem szúrták keresztül. Ó, a bírák ítélete szigorú de humánus. A huszadik században élünk, nem a tizedikben. Európa bölcsei ültek törvényt, nem a kafferek esőcsináló aggastyánjai. Csak a sírt ásták meg, amelybe egy nemzetnek bele kell sűlyedni, mert élete elviselhetetlenebb lett a halálnál – de kezeiket mossák az igaznak vérétől”.

A világháborúba belefáradt magyar társadalomban sokan hittek a wilsoni önrendelkezés eszméjében, bíztak abban, hogy a művelt Nyugat méltányos lesz a béketárgyalások során és figyelembe veszi a vesztesek érdekeit is. A probléma rögtön ott jelentkezett, hogy nem voltak béketárgyalások. Ehelyett 1919–1920-ban Versailles-ban osztozkodást rendeztek, ahol a vesztes országok érdekeit a pillanat törtrészéig sem vették figyelembe. Az utódállamok pedig szó szerint „bevásároltak” a Magyar Királyság területéből. Azért is beszélhetünk trianoni sokkról, traumáról mert nem volt olyan ember a Kárpát-medencében aki a háború végén elhitte volna azt, hogy ezt meg lehet tenni Európa közepén, mindenkit váratlanul ért az a csapás, amely június 4-én bekövetkezett. Trianon a legsúlyosabb sebet ejtette a nemzeti öntudaton. Még a legrosszabb háborút követően is talpra lehet állni, ezt bizonyítja a magyar történelem elmúlt ötszáz éve, de Trianonnal a magyar nemzet öntudata szenvedett sérülést. Az 1920-at megelőző időszak sikerei, a béke, a prosperitás, a kiszámíthatóság hirtelen eltűnt az emberek életéből. A biztonságérzet elmúlása és az ország megcsonkításának átélése azt mutatta az embereknek, hogy a modern időkben már minden rossz lehetséges. Ez sajnos később újra és újra be is bizonyosodott. 

Trianon fontos szerepet játszott és játszik a későbbi történelmi korszakok formálásában, beleértve a két világháború közötti időszakot, a kommunista diktatúra évtizedeit, valamint a rendszerváltoztatás folyamatát és az azóta eltelt 30 évet. A magyar nemzet kettészakítására (anyaország, határontúliak) a mindenkori politikai elitnek valamilyen módon reagálnia kellett, mint ahogy nem mehetett el szó nélkül a Trianon más utóhatásai mellett sem.

„A legyőzöttek privilégiuma, hogy szükségképpen mélyponton lévén, csak fölfelé emelkedhetnek” – írta a korszak történésze, Szekfű Gyula. Az ellenforradalmi rendszer politikai elitjének embert próbáló erőfeszítéseivel, a megcsonkítottság és a megalázottság tudatát legyőzve sikerült egy olyan új államot létrehozniuk, amely idővel a térség legstabilabb országává vált. Miközben Magyarországon az 1920-as években a nehéz körülmények ellenére is megindul a Horthy Miklós kormányzó és Bethlen István miniszterelnök nevével fémjelzett politikai és a gazdasági konszolidáció, addig Franciaország tíz éven belül tizenhárom miniszterelnököt és három elnököt fogyasztott el. A weimari Németországban hol a bal-, hol a jobboldali puccsok lehetetlenítették el a politikai életet. Az újonnan létrejövő Szovjet-Oroszországot polgárháború, majd parasztháború, és több millió áldozatot követelő éhínség sújtotta. A trianoni utódállamok egy részében is állandósult a politikai válság, amelynek fő oka az volt, hogy nem tudták megemészteni a békediktátum által nekik ítélt területeket, „túlnyerték magukat”, ahogy Lucian Boia román történész fogalmazott, saját hazája kapcsán. Ezzel szemben „a történelem cinikus fintora volt, hogy a függetlenné és színmagyarrá váló trianoni Magyarország lett Közép- és Kelet-Európa egyetlen, etnikai feszültségek által nem gyötört állama” – jegyezte meg Németh László.

A két világháború közötti időszakban, a Trianon okozta sebek még túl frissek voltak. Teljesen egyértelmű volt, hogy a politikai életben bármely erő csak úgy tudja elfogadtatni magát a társadalommal, ha legalább az etnikai revízió programját a zászlajára tűzi. Ráadásul adott volt a legnehezebb feladat: az ország elindítása. Nem újraindításról volt szó, hiszen a trianoni döntés egy teljesen új helyzetet teremtett. A rendkívül nehéz körülmények ellenére 1920 után mégis sikerült rendezni az ország helyzetét, nem túlzás kijelenteni, sikerült a lehetetlen. „Letagadhatatlan tény, hogy Bethlen István grófnak a külső és belső konszolidációt sikerült megteremtenie és az országot a legnagyobb megpróbáltatások közepette sikerült a jövő számára megóvnia és megerősítenie” – írta 1937-ben az egyébként ellenzéki Makkai János. Bethlen mindenekelőtt kiegyezett politikai ellenfeleivel – a kisgazdákat bevonta kormányába, míg a szociáldemokratákkal paktumot kötött, amelynek értelmében utóbbiak a legalitás keretein belül szabadon szervezkedhettek. Először ülhetett szociáldemokrata képviselő a magyar parlament alsóházi termében. 1921-ben sikerült különbékét kötni a versailles-i békerendszert el nem ismerő Amerikai Egyesült Államokkal, és túszegyezmény keretében sikerült hazahozni a Szovjet-Oroszországban fogvatartott magyar hadifoglyokat. Elérte a szerbek által még 1921-ben is megszállás alatt tartott Pécs, Baja és vonzáskörzetük felszabadítását, valamint a Sopron környéki népszavazás kiírását, és sikeres lebonyolítását. Megszervezte a pozsonyi egyetem Pécsre, valamint a kolozsvári egyetem Szegedre telepítését. Hamar kezdetét vette a pénzügyi konszolidáció, amelynek eredményeképpen 1924-re létrejött az önálló Magyar Nemzeti Bank, három évvel később pedig a korabeli Európa egyik legerősebb valutája, a pengő. Klebelsberg Kuno gróf kultuszminiszter népiskolai programja az évtized végére az ország minden részén biztosította az alapfokú oktatást. A magyar egészségügyi ellátórendszer tíz év elteltével ismét a legjobbak közé tartozott Európában. A két világháború közötti időszakban 121 új kórházat építettek országszerte, így a kórházi ágyak száma 26.451-ről 48.898-ra nőtt. Míg a halálozási arányszámok tekintetében a békekötést követően Magyarország a vezető 2. helyen állt, 1937-re a 9. helyre lépett vissza hazánk, maga mögé utasítva például a háborúban győztes Franciaországot.

A kisantant nyomása ellenére óriási diplomáciai sikerként könyvelhették el 1922-ben Magyarország felvételét a Népszövetségbe, amelyet két évvel később – ismét a kisantant sikertelen támadásai közepette – követett a népszövetségi kölcsön is. Történelmi teljesítményt tudhat a magáénak az 1920-as évek politikai elitje. Miközben Magyarország politikailag és gazdaságilag egyaránt konszolidálódott, addig Európa keleti felén kegyetlen és véres függetlenségi- és polgárháborúk dúltak, míg a nyugati felén állandósult a politikai zűrzavar és a bizonytalanság. Magyarország a szigorú trianoni békediktátum által ellehetetlenítve, az elképzelhető legellenségesebb közegben hajtotta végre az új állam megalkotását, és indította el azt a fejlődés útján.

Ez a sikerszéria a második világháborúval véget ért. A trianoni trauma az eredmények ellenére sem múlt el. Magyarország az újabb világégés alatt Németország és Olaszország oldalán találta magát, mivel csak ez a két ország mutatott hajlandóságot a trianoni igazságtalanság felülvizsgálatára. Az előző háború győztesei, Franciaország és Nagy-Britannia, ugyan elismerték a hibás döntéseket, de az új határok meghúzásában nem vettek részt. Ehelyett 1938-ban Münchenben feláldozták saját „keresztgyermeküket” Csehszlovákiát, azt az országot, amelynek létrejötte fölött „béketeremtő” elődeik bábáskodtak. Ezzel elismerték a versaillesi békerendszer alkalmatlanságát. Mindezt figyelembe véve el kell gondolkodnunk azon, hogy kibővítsük a „háborús bűnösök” kategóriáját.

A második világháborút követően Magyarországot még nagyobb csapás érte, mint 1918-ban. Ezúttal az ország teljes területe idegen – szovjet – megszállás alá került, ráadásul hazánk háborús hadszíntérré vált, a harcok súlyos károkat okoztak az épített és a természeti környezetben, de ami a legsúlyosabb, az emberi életekben is. Megszámlálni sem lehet a háború és az azt követő időszak áldozatait: a magyarországi holokauszt, az elesett magyar honvédek, a szovjet kényszermunkatáborokba hurcoltak, a megerőszakolt nők, s azt követően a kommunista diktatúra áldozatait. Az egyébként is traumatizált magyar társadalom borzasztó állapotba került. Helyzetét tovább súlyosbította az 1947-es párizsi „békeszerződés”, egy újabb diktátum, amely nem csupán érvényben hagyta a trianoni határokat, de egy újabb esztelen döntés hatására három, a Duna jobb partján fekvő falut is Csehszlovákiának ítélt, ami később lehetővé tette a bősi erőmű felépítését, s ezzel a Szigetköz élővilágának elpusztítását. Íme, Trianon egy újabb öröksége.

A vérbe fojtott 1956-os forradalom és szabadságharc, valamint az azt követő – és megelőző – soha nem látott mértékű emigrációs hullám újabb csapást jelentett a magyarságnak. A folyamatot megkoronázta a Kádár-korszak három évtizede, amely talán több kárt okozott a magyar nemzetnek mint Rákosi diktatúrája. Utóbbi időben legalább világosak voltak a kategóriák jó és rossz között, Kádár viszont egy olyan rendszert hozott létre, amelyben az országban élőktől az alapvető élelmiszerekért és bizonyos tartós fogyasztási cikkekért cserébe nem volt ildomos beleszólni a politikába. Az olyan fogalmak mint nemzet, határon túli magyarság, Trianon továbbra is tiltott kifejezések voltak. A Kádár-korszak sokak számára a mai napig az önerőből épített sátortetős ház, a panellakás, a SZOT-üdülő, a balatoni hétvégi ház, a Trabant, vagy éppen a hűtőgép együttesét jelenti, kiegészítve mindez az alapvető cikkeket forgalmazó élelmiszerellátással. De mi van a Kádár-korszak mérlegének másik serpenyőjében? Milyen árat fizetett a fenti javakért a magyar társadalom? Íme: a civilizációs betegségek (daganatos megbetegedések, szív- és érrendszeri betegségek) meredek emelkedése, még a többi szocialista országgal való összehasonlítás tekintetében is. Az öngyilkossági mutatók évtizedeken át való vezetése (európai első helyezett). A demográfiai mutatók romlása (1981-ben első ízben történt meg, hogy a halálozási és születési mutatók keresztezték egymást, az előbbi kategória javára). Az 1960-as évtizedben volt olyan év, amikor több abortuszt végeztek el, mint ahány élveszületés történt, a szakemberek „abortuszjárványról” beszéltek.  A helytelen táplálkozás, az alkoholfogyasztás és a dohányzás meredek emelkedése. Számtalan olyan probléma, amely ekkor vált a mindennapok részévé. A „gulyáskommunizmus”, a „legvidámabb barakk” Magyarországa ezzel járult hozzá állampolgárai életéhez. Felmérni sem tudjuk a kár valós súlyát.

Hogy miben állt a Kádár-rendszer határon túli nemzetiségekkel foglalkozó politikája? Abban, hogy nem létezett. Kádár és a kommunista elit lemondott a határon túli magyarságról, szőnyeg alá söpörte a kérdést, mintha az nem is létezne. Az alaphangot a diktátor már 1958-ban megütötte. Két évvel a szabadságharc vérbe fojtása után Kádár Romániába látogatott, hogy köszönetet mondjon diktátorkollégájának: Gheorghe Gheorghiu-Dej román főtitkárnak. Volt miért köszönetet mondania: a kádári „konszolidációt” hirdető első propagandatermékeket a magyar nyomdászok sztrájkja miatt Romániában nyomtatták, emellett Románia áruhitelekkel is segítette a teljesen hiteltelen magyar kommunista elitet. Kádár „készpénzzel” fizetett: lemondott az erdélyi – s rajta keresztül a határon túli – magyarság érdekeinek védelméről. Útitársa, Kállai Gyula február 26-án a marosvásárhelyi bútorgyár munkásgyűlésén kijelentette: „Amennyiben az ellenforradalom győz Magyarországon, az éppen a Duna-medencében jelentette volna az imperialista rablóháborúk kezdetét, éppen a magyar és a román nép lett volna annak első áldozata”. Ezzel igazolta a Romániában zajló magyarellenes politikát, amelynek keretében Romániában 1400 magyart tartóztattak le 1956-ot követően, közülük 600 főt a szabadságharc támogatásával és a területi revízióra való törekvéssel vádoltak. 1959-ben sor került a kolozsvári Bolyai Egyetem (Erdély magyar egyeteme) beolvasztására is. Kádárnak egy szava sem volt minderre. Törlesztett.

A közép- kelet-európai antikommunista forradalom, a rendszerváltoztatás teljesen új helyzetet teremtett. Szinte felrázta a Kárpát-medence magyar lakosságát, Magyarország szabadon választott miniszterelnökének kijelentése 1990. június 2-án: „Lélekben, érzésben tizenötmillió magyar miniszterelnöke kívánok lenni”.  Évtizedek óta nem hangzott el hasonló jelentéstartamú kijelentés felelős magyar politikus részéről. Végre lehetőség nyílt arra, hogy enyhüljön a trauma okozta szorongás és annak hatásai. Szabadon lehetett beszélni 1920-ról és következményeiről, amelyek mint a cikksorozat előző részeiben is olvashattuk, nem csupán a két világháború időszakát jellemezték, de napjainkig is kihatnak. Közben részben orvosolni is sikerült a betegséget. A 2001-es státustörvénytől ugyan rögös út vezetett a kettős állampolgárságig – gondoljunk a szégyenteljes 2004-es, róla szóló népszavazásra – de 2010-ben ezt a kérdést is sikerült megnyugtatóan rendezni. Tíz éve június 4. a Nemzeti összetartozás napja. A trianoni trauma tünetegyüttese ugyan a mai napig velünk van, de örömre is van okunk. Ma jóval több magyarajkú él a Kárpát-medencében (nagyjából 13 millió fő), mint valaha a történelemben. S ha figyelembe vesszük a Trianon óta eltelt száz év magyarságot érintő tragédiáit, ez nem kis történelmi teljesítmény.

Balogh Gábor

A trianoni békediktátum aláírása után a magyar irodalmi élet is gyászba borult. A trauma okozta mély seb bénultságot okozott, megrázta a kor legkiválóbb magyar íróit, költőit, sokan közülük szülőföldjük elvesztését siratták.

Még az I. világháború kitörése előtt, 1912-ben a balkáni háborúk időszakában jelent meg Ady Endre És ha Erdély elveszik? című esszéje, amelyben aggodalmát így fejezte ki: „Erdélyre gondolva el kell lágyulnom. Árván, üldözötten, évszázadok keserű-sötét mélyébe hasztalan tekintve, babonára szorulva jajgattam, sőt hitetlenül: csak Erdély! Azóta egyre jobban tudom és hiszem ennek a babonának a miértjét. Valóban az európai nemzettársadalmak legparancsolóbb fejlődéses korszakában Erdély volt: Magyarország”. Adyt az első világháborús vereség már nagybetegen érte, utolsó leheletével még verset írt, Üdvözlet a győzőnek! címmel, kérve a nagyhatalmak képviselőit, bánjanak kíméletesen az országgal: „Ne tapossatok rajta nagyon, / Ne tiporjatok rajta nagyon,/ Vér-vesztes, szegény, szép szivünkön.” Azt azonban szerencséjére már nem élhette meg, hogy a trianoni békekötéssel szűkebb hazája, a Partium, és Erdély végérvényesen levált az anyaország testéről.

A trianoni békediktátum 100 év távlatában is lappangó, mégis eleven fájdalom. 1920. június 4. a magyar irodalmat szintén sokkhatásként érte, amit lassú és hosszadalmas eszmélési folyamat követett. Az ország nagy áldozatok árán nyerte vissza önállóságát. Ahogy Babits Mihály fogalmazott: „Függetlenek vagyunk, de öröm helyett csak remegni tudunk. A biztonságérzés talán vissza sem jön többé a szívünkbe.” A békekötés után született, a trauma okozta fájdalmat ábrázolni képes költemények közül a leghíresebb, Juhász Gyula: Trianon című verse, amelynek egyik sorát a későbbiekben is, jó tanácsként fogadták meg a következő nemzedékek: „Nem kell beszélni róla sohasem, / De mindig, mindig gondoljunk reá.” A másik vers József Attila tollából származott 1922-ből (Nem! Nem! Soha!), amelynek nyitósora siratta az elveszett Erdélyt: „Szép kincses Kolozsvár, Mátyás büszkesége, / Nem lehet, nem, soha! Oláhország éke! / Nem teremhet Bánát a rácnak kenyeret / Magyar szél fog fúni a Kárpátok felett!” E verset a trianoni béke revízióját követelő szervezet, a Területvédő Liga is saját szlogenjeként használta.

Az irodalom az emberi közösség számára minden időben a sebek begyógyításának egyik legfőbb kifejezőeszközéül szolgált. A szájhagyomány tovább örökíti az énekeket, a mondákat, az imákat. A két világháború közötti revíziós gondolat életben tartásának így válhatott egyik legfőbb szövegévé a Magyar Hiszekegy fohásza, vagy a Szép vagy, gyönyörű vagy Magyarország című ének, amit 1945-öt követően irredentának bélyegezve betiltottak. Ugyanakkor minden alkalommal a trianoni békediktátum okozta fájdalom elevenedik meg a Székely himnusz éneklésekor.

A pszichológia szerint, ha valaki képessé válik arra, hogy a fájdalmát szavakba öntse, akár szóban, akár írott formában, az már hatalmas lépést tett a gyógyulás felé vezető úton, hiszen ezáltal az átélt tragédia veszít súlyosságából. Még a trianoni béke évében jelent meg az első irodalmi antológia Kosztolányi Dezső kiadásában, Vérző Magyarország – Magyar írók Magyarország területéről címmel. Ebben a kötetben található többek között Karinthy Frigyes Levél kisfiamnak című írása is, amelyben a trianoni veszteséget a fantomfájdalomhoz hasonlítja: „Most már nem is tudom kimondani, csak ennyit: valami fáj, ami nincs. Valamikor hallani fogsz majd az életnek egy fájdalmas csodájáról – arról, hogy akinek levágták kezét és lábát, sokáig érzi még sajgón az ujjakat, amik nincsennek. Ha ezt hallod majd: Kolozsvár, és ezt: Erdély, és ezt: Kárpátok – meg fogod tudni, mire gondoltam”.

A határon túli irodalom, a délvidéki, felvidéki és erdélyi írók művei Trianon fájdalmára alapozódnak. Ahogy az erdélyi Reményik Sándor figyelmeztetett „Ország nincs már! De magyarok még vannak”. Mit jelenthetett az íróknak az a tudat, hogy otthonuk határon túlra került? Márai Sándor így vallott erről később: „Hallgatni akartam. De aztán megszólított az idő, és megtudtam, hogy nem lehet hallgatni. Később megtudtam azt is, hogy a hallgatás legalább úgy válasz, mint a szó és az írás. Néha nem is a legveszélytelenebb válasz. Az erőszakot semmi nem ingerli úgy, mint a tagadó hallgatás. A magyar revízió nagy kérdésének ellenszenves kísérőtünetei sem változtattak a valóságon: egy ezeréves Duna-táji nemzetet igazságtalanul, mohón, rövidlátóan feldaraboltak, s az elszakított részek és az anyaország ezt a kegyetlen műveletet soha nem heverték ki. A földkérdés mellett a trianoni kérdés izzott a magyar élet mélységeiben”.

Hogy mi veszett el Trianonnal? Elég, ha csak a 20. század legkiválóbb íróinak műveit a kezünkbe vesszük, és beleolvasunk. A régi Magyarország tájait, hangulatait, ízeit Krúdy Gyulánál jobban aligha ismerhette magyar író: amikor a Szindbád novellákat, vagy bármely írását tartja kezében az olvasó, szinte minden érzékszerve működésbe lép, szeme előtt megelevenedik egy idillinek tűnő, nosztalgiába hajló világ. Amikor az eperjesi születésű Hamvas Béla A bor filozófiáját olvassa, belekóstol a történelmi Magyarország különféle tájegységeinek boraiba. Osztozik Márai Sándor fájdalmában, amikor az Egy polgár vallomásaiban látja maga előtt az író szülőföldjét, az elvesztett Kassát. Esti Kornél kalandjait olvasva, Kosztolányi Szabadkáján bolyong az olvasó. Ő maga 1919-ben az Új nemzedékben a Magyar írók karácsonyi álma címmel megjelent interjúban ezt vallotta: „Álmom mindössze ez: Pozsony, Kassa, Kolozsvár, Nagyvárad, Temesvár, Szabadka”.

Trianonról a szocializmus időszakában nyíltan beszélni nem lehetett, ezt a témát tabuként kezelték, s az irredentának bélyegzett írók művei betiltásra kerültek (Wass Albert, Nyírő József regényei), amelyek a rendszerváltoztatás után ismét nagy példányszámban jelenhettek meg. 1990 után az addig elfojtott érzelmek ismét felszínre kerültek: a szétszóródott magyarság negyven év szünet után újra találkozhatott a pünkösdi csíksomlyói búcsún, kifejezve együvé tartozását. 2010-ben pedig a magyar Országgyűlés június 4-ét a nemzeti összetartozás napjává nyilvánította.

(A borítókép a Várkert Bazárban 2018 őszén megnyitott Új világ született c. kiállítás Szent korona-termében készült)

Hollósy Katalin

Cikksorozatunk megelőző részeiben a trianoni békediktátum magyarságra, valamint a Kárpát-medence társadalmára gyakorolt hatását tekintettük át. Megvizsgáltuk a sokkoló döntés demográfia következményeit, a Magyar Királyság iskola- és kórházrendszerére gyakorolt hatását, a városok új szerepbe kerülését és a regionális központok átalakulását, valamint bemutattuk a vasútvonalaknak a határok meghúzásában játszott szerepét. A folytatásban a békediktátum által okozott – és sok esetben a mai napig ható – környezeti egyenlőtlenségeket vesszük górcső alá.

Sok helyütt leírták már, így közhelyszámba megy, hogy a Kárpát-medence tökéletes, egységes földrajzi és gazdasági térséget képezett 1918-ig. Ha ránézünk a térséget ábrázoló domborzati vagy éppen vízrajzi térképekre, láthatjuk, hogy ez valóban így van. A béketárgyalások brit delegációjának tagja, John Maynard Keynes közgazdász szerint: „A béke csupán befejezte azt a gazdasági pusztítást, amelyet a háború végzett Európában”. A békekötés következtében előforduló környezeti és ökológiai katasztrófák, egyenlőtlenségek szempontjából térségünk – sajnos – modell értékkel bír, a fenti állítás igazolására. Ami Trianon előtt elképzelhetetlen volt, az 1920-at követően általánossá vált. A medence területén a diktátumot követően öt állam osztozkodott, s bár a határokat gondosan lezárták, azonban a környezetszennyezés azt nemigen vette – és veszi – figyelembe.

A határok meghúzását követően az utódállamok kiemelt céljává vált az országukban élő magyarság beolvasztása. Ennek több módszerét is alkalmazták, így például a betelepítést, amely által sikerült mesterségesen jelentős mértékben megváltoztatniuk egyes városok, régiók etnikai összetételét. Ehhez tökéletes eszköz volt az adott térségben az ipar erőltetett fejlesztése, ami megkövetelte a nagyobb számú munkaerő betelepítését, s ezzel párhuzamosan az újonnan érkezettek számára infrastruktúra (lakások, iskolák stb.) kiépítését. Ha végignézzük Kolozsvár, Arad, Temesvár, Kassa vagy éppen Újvidék 20. századi történetét, láthatjuk, hogy mindenhol ezt a modellt alkalmazták az utódállamok. Ezzel sikerült fellazítaniuk a városok magyar lakosságát, majd az arányokat a korábban kisebbségi nemzetiség javára fordították. Ez a trend már a két világháború között is megfigyelhető, de különösen 1945-öt követően gyorsult fel igazán, a kommunisták erőltetett iparfejlesztési politikájának köszönhetően. Emellett, ha valahol ugyan nem volt magyar többség, de a régió vagy város történelme, épített környezete a magyar történelmi örökség részét képezte, sok helyen (például Romániában) célként fogalmazódott meg annak tönkretétele. Erre a legtökéletesebb példa az erdélyi Vajdahunyad esete, ahol a vár közvetlen közelébe telepítettek a román hatóságok egy vegyipari kombinátot, ami rövid idő alatt súlyos károkat okozott a történelmi emlékhely épületegyüttesében. Arról már nem is beszélve, hogy az ipari létesítmény jelentősen lerontotta a táj képét.

Ráadásul ezek a gigaberuházások még csak hasznot sem hajtottak az utódállamnak. Néhány évtized elteltével és óriási állami összegek ráköltésével sem sikerült őket profitképessé tenni. Túlnyomó többségük 1990-et követően bezárt, ma rozsdaövezetként „ékesítik” környezetüket. Életre hívásuknak és működtetésüknek egyetlen elért célja a térség etnikai viszonyainak fellazítása és gyökeres megváltoztatása volt, amelyet viszont sikeresen végrehajtottak.

A határokon átnyúló káros ökológiai behatások legkönnyebben leírható példáit szolgáltatják a folyóvizek szennyezése. A Magyar Királyság Trianon következtében alvízi országgá vált. Legfontosabb folyóvizeink vízgyűjtő területe a határon kívül rekedt. Ezzel az ország kiszolgáltatottá vált a szomszédos államok vízügyi helyzetének. A trianoni döntés és az 1947-ben azt lényegében jóváhagyó, azt részben kiegészítő párizsi békeszerződés tette lehetővé a bős-nagymarosi vízlépcső megtervezését. Ugyan az 1980-as évek végén a civilek tiltakozásának hatására Magyarország elállt a terv megvalósításától, Szlovákia egyoldalúan megépítette saját erőművét. Erre volt lehetősége, hiszen 1947-ben megkapta a pozsonyi hídfő három, addig még a trianoni békediktátum által is Magyarországon hagyott települését: Oroszvárat, Horvátújfalut és Dunacsúnyt. Így ezen a szakaszon a Duna mindkét oldala északi szomszédunkhoz került. A Duna egyoldalú elterelését követően a Szigetközben ökológiai katasztrófa következett be. A folyómeder teljesen kiszáradt, élővilága elpusztult. Ki volt a legnagyobb vesztese – a természeti környezeten kívül – a döntésnek? A magyarság. Nem csak az anyaországban élők, hanem a szlovákiai Csallóközben élők is, hiszen a térség lakosságának jelentős része magyar.

Ha a rátekintünk a Kárpát-medence vízrajzi térképére, láthatjuk, hogy az új határok meghúzása nem volt tekintettel a térség vízbázisára. Az egyoldalú vízügyi döntések problémáját láthattuk az előző példán (bősi vízerőmű), de sajnos keletebbre is találunk olyan eseteket, amelyek az át nem gondolt diktátum következményei. Ahogy fentebb említettük, Trianon következtében folyóvizeink több országon átívelő folyamokká váltak, külön országba került a folyók vízgyűjtő területe, és az alvízi területek, ami elviekben határokon átívelő együttműködést követelt volna meg a vízvédelem szempontjából. Nem ez történt. A vízgyűjtő birtokába került felvízi országok, nem törekedtek az együttműködésre, így ennek, valamint a helyi környezetszennyezésnek köszönhetően, beláthatatlan következményei keletkeztek.

Íme, néhány példa a fenti megállapításra, immár a mi nemzedékünk életéből. Valószínűleg mindenki emlékszik a Tisza ciánszennyezésére. A romániai Nagybányán, egy román–ausztrál vegyesvállalat cianidoldattal végezte az arany kitermelését. Fontos megjegyezni, hogy ezt a módszert Nyugat-Európában, de például Ausztráliában sem alkalmazhatta volna a vállalat, nem így Romániában. A cég 2000-ben nagyjából 100 ezer m³ ciánoldatot engedett le a Szamos vízgyűjtőjén, ami rövid időn belül a Tiszába ömlött, így a folyó magyarországi szakasza teljesen szennyezetté vált, elpusztítva a Tisza élővilágának csaknem teljes állományát. A vállalat természetesen tagadta, hogy övé lenne a felelősség. A ciánszennyezést néhány hónap elteltével nehézfémszennyezés követte. A magyar állam a károk elhárítását követően 29,3 milliárd forintos kárigényt jelentett be a román vállalatokkal szemben. Eredmény nélkül. Romániában egy ügyészségi vizsgálat kimondta, hogy a vállalatok nem felelősek a Tisza történetének talán legnagyobb szennyezéséért, azt a „körülmények” okozták. Hogy milyen „körülmények”, azt az ügyészség természetesen nem indokolta.

Szintén az ezredfordulót követően, 2003-tól jelentett problémát a Dráva habzása. Egy ausztriai bőrgyár nem megfelelően tisztított szennyvizet engedett le a folyón, amely negatív hatását annak magyarországi szakaszán éreztette leginkább. Habár az ún. „szakértői vizsgálatok” szerint a habzás csak „esztétikai problémát” jelent, a szennyezés kezdete óta ötödével csökkent a folyóból kifogott halak mennyisége.

Utolsó példaként a Felső-Tisza vidék hulladékszennyezését említhetjük meg, amely rendszeres kihívást jelent a magyarországi vízügyi szakembereknek és havonta több millió forintos tételt a magyar adófizetőknek. Az óriási mennyiségű (jelentős részében műanyag palackokból álló) hulladék kibocsátója Ukrajna és Románia. A folyók vízgyűjtő területén élők a fenti országokban, illegális lerakókon helyezik el a háztartási hulladékot, amit a tavaszi jeges és a zöldár belemos a folyóba, s az meg sem áll a folyó magyarországi szakaszáig. A vízügyi szakemberek és néhány civil csoport (legismerteb közülük a Pet-kupa) óriási erőfeszítéseibe kerül, hogy a hatalmas mennyiségű szemét ne jusson lentebb a folyó magyarországi szakaszán. A kihalászott hulladék nagyjából felét magyarországi vállalatok újrahasznosítják. A két utódállam természetesen semmit sem tesz az illegális hulladéklerakók megszüntetése érdekében, így a Felső-Tisza hulladékkal való szennyezése napjainkban is folyamatos. A szomszédos országok hatóságai próbálták ugyan letagadni azt, hogy a szennyezés tőlük ered, de a szemétmennyiség jelentős része ukrán és román termékekből áll, amelyeket csak az adott országokban forgalmaznak.

A fenti példákon keresztül láthattuk, hogy egy végig nem gondolt nagyhatalmi döntés milyen súlyos következményekkel járhat, nem csupán demográfiai, de adott esetben ökológiai szempontból is. A környezeti és ökológiai egyenlőtlenségek, s a belőlük eredő szennyezések következményei részét képezik a trianoni traumának. A probléma végleges felszámolása csak határokon átnyúló – működőképes – együttműködéssel lehetséges, addig azonban a szennyezés terheit Magyarország viseli.

Folytatása következik!

Balogh Gábor

A sorozat korábbi részei az alábbi linkeken érhetőek el:

Trianon-trauma I.

Trianon-trauma II.

Trianon-trauma III.

Szinte napra pontosan száz évvel ezelőtt, 1920. június 4-én írták alá a Nagy-Trianon kastélyban azt a szerződést, avagy diktátumot, amelynek értelmében Magyarország elveszítette területének kétharmadát. Az ország határainak átszabásával a lakosság száma 20,5 millióról 7,9 millióra csökkent. A területek legnagyobb részét Románia kapta, több mint 5 millió lakossal. Őket követte Csehszlovákia, a déli területeket az SHS Királyság szerezte meg, míg a Lajtabánság Ausztria birtokába került, de még a lengyelek és az olaszok is megkaparintottak egy kis részt a történelmi Magyarországból. Az elcsatolások nem csak földrajzi, demográfiai, de gazdasági és más változásokkal is jártak.

Június 4-én Versailles-ban szép, napsütéses idő volt, míg Budapesten szinte őszi, esős, borongós időjárás. A magyarok akkor azt mondták, hogy az időjárás is velük gyászol. Tekintsünk vissza a korabeli sajtó cikkeire, mit és hogyan írtak a napilapok a Trianoni békediktátum aláírásáról.

1920. június 4-én az esti hírlapok voltak az elsők, akik szólni tudtak az aznap történtekről. Az Est június 4-i száma nemzeti gyászról ír: „Lobogó nemzeti zászlók alatt, a Szózat szivetrázó hangjai mellett, nagy tömegben vonult fel ma délelőtt Budapest népe, hogy a magyar politika és irodalom megdicsőült nagyjainak szobrai előtt tüntessen”. A tudósításokból tudjuk, hogy aznap Budapest utcáit ellepték az emberek, a békeszerződés elleni tiltakozás okán. Voltak köztük olyanok is, akik már az új határon túlról menekültek az anyaországba, mert nem akartak Magyarországon kívül élni. A fővárosban tartózkodó menekültek néma felvonulással tiltakoztak a diktátum ellen, az Árpád-szobortól a Bazilikához, majd a Petőfi-szoborhoz vonultak. Délelőtt, a dokumentum aláírásának vélt időpontjában, országszerte megkondultak a harangok, az iskolákban és hivatalokban gyászszünetet tartottak, bezártak az üzletek és vendéglátóegységek, tíz percre megállt a tömegközlekedés és félárbocra eresztették a zászlókat. A templomokban imádságokat tartottak, a nemzetgyűlés csak rövid időre, 10 percre ült össze, hogy meggyászolja a történelmi Magyarországot.

Másnap minden napilap a békediktátumról írt. Az Est így fogalmazott: „Ma délután összes formaságaiban készen lesz egy okirat, melyet magyar békeszerződésnek tetszett elnevezniök azoknak, a kik azt megfogalmazták. Az okiratot tarkitani fogja dr. Benárd neve, egy név, mely csak nemrég bontakozott ki az ismeretlenség homályából, hogy örök életét megkezdje a magyar történelemben. Az aláírásnál, kezüket diktálásra kinyújtva, jelen lesznek ellenségeink és szomszédaink és a lehető első pillanatban hirdetni fogják a várakozó világnak: — Befejeztetett. Egy népet átadtunk a megsemmisülésnek”. Amint az az idézetből is látható, az okiratot aláíró magyar küldöttek, dr. Benárd Ágoston népjóléti miniszter, valamint Drasche-Lázár Alfréd rendkívüli követ voltak. A magyar kormány olyan politikusokat keresett erre a feladatra, akik már nem szándékoztak hosszasan a politikai pályán maradni, hiszen tudták, hogy súlyos feladatról van szó. Érdemes megjegyezni, hogy Benárd Gömbös Gyula kormányának megalakulásával visszatért a politikába és országgyűlési képviselőként tevékenykedett a második világháború kitöréséig.

A Budapesti Hirlap szintén a gyászról írt, kijelentvén, hogy „elvégeztetett” a magyar békeszerződés aláírása. „Ez az aláírás azt jelenti, hogy tudomásul vettük, elfogadtuk a valóságot, a mely ellen tehetetlenek vagyunk e pillanatban. Nem rosszhiszeműen, nem mentálisz (sic!) rezervációval, hanem fizikai kénytelenségből”.

Az egyik legoptimistább hangvételű írás talán a Magyarországban olvasható, amely úgy gondolja, hogy a trianoni béke aláírásával egy új évezred felé vesszük az irányt, és ezután a tanulságokat levonva kell a jövőre készülni: „Sokat veszitettünk, de sokat tanultunk az utolsó esztendőkben. Uj századok útravalója lesz a háborúk és forradalmak tanulsága. Ami csapás sújtott bennünket, kevés ahhoz, hogy halálba taszítsa ezt a nemzetet, de éppen elegendő, hogy feljajdulva és talpra szökkenve vad és dacos erejére ismerjen és újra megtalálja legnemesebb életösztöneit”.

A Nemzeti Ujság azt írja „nincs béke igazság nélkül”. A napilapokra jellemző drámai hangvétel itt is kiérezhető a szövegből, ez is azt mutatja, hogy 100 évvel ezelőtt traumaként élte meg a magyarság a trianoni béke elfogadásának kényszerét. „Dermedt rémület, elkeseredés és néma harag reszketett végig ma a magyarokon. Minden magyaron, aki csak él Magyarországon, melyet ma egy tollvonással aláirt béke Romániának is, Cseh-országnak is, Jugoszláviának is, Ausztriának is nevez. Ma délután 4 órától kezdve hivatalosan béke van. Benárd miniszter neve már ott áll az okmányon, beszünt a háború, nincs több ellenség, hat esztendő szörnyű kataklizmájának sötétsége fölött világgá viszi a táviró, hogy: béke van. Béke? Van-e béke a gyalázatosan megraboltak szivében; lehet-e béke a rablók lelkiismeretében? Emelt fővel állunk a minket megalázó egész világ erejének nyomása alatt. Meggyalázott minket Európa, melyet egy évezreden át védelmeztünk.”

Az országos gyászt ugyan délelőtt 10 órakor tartották, másnap azonban már voltak olyan újságok, amelyek az időpont változását is megemlítették. A dokumentumot 1920. június 4-én délután írták alá. A pontos időpontot az újságok egy része végül délután 4 órára írta, megemlítve, hogy az ország gyásza ettől még ugyanúgy teljes. „A budapesti templomokban ma délelőtt megkondultak a harangok, a gyártelepek megszólaltatták szirénáikat és a borzongós őszies levegöben tovahömpölygő szomoru hanghullámok a nemzeti összeomlás fájdalmas gyászát jelentetették: ma délután 4 óra 30 perckor írták alá a Trianonban a magyar meghatalmazottak a békeokmányt”.

E közben az Uj Nemzedék azokhoz szól vezércikkében, akik az elszakított területeken ragadtak: „A gyásznak, keserüségnek és elszánt haragnak ezen a fekete napján Páris felé csak egy megvető mosolyunk fordul, — szivünknek minden nemes, férfias érzése, testvéri részvéte, könnyes szeretete és az élő Isten színe előtt való esküvése felétek száll, testvéreink azon a drótsövényen túl, amellyel a vak boszu, gyülölet és tehetetetlenség elszakitana minket egymástól örök időkre”.

És végül érdemes a Kis Ujság címlapjára is vetni egy pillantást, amely „Feltámadunk!” című vezércikkel a nemzet temetéséről, majd feltámadásáról szól és ilyen módon, vallásos hangvételével talán az egyik legérzelmesebb az áttekintett írások közül: „Az ezeréves Magyarországot a mai napon sziklasirba helyezték a versaillesi Trianon-palotábán, akárcsak egykor Jeruzsálemben Jézus Krisztust. Halálos ellenségeink, a judások és farizeusok, keresztre feszíthették a magyar nemzetet, megcsonkolhatták történelmi hivatását, darabokra téphették összefüggő részeit, de örökös halálra nem kényszerithették. A magyar nemzet a mai gyásznapon egy szívvel, egy lélekkel tiltakozott a vérlázitó béke ellen és méltóságteljesen utasította vissza a békeszerződésnek csufolt halálos itéletet”. A cikk mellett egy rajz látható, amely a békediktátum aláírását örökíti meg és „a halálbéke aláírása” címet kapta a szerkesztőtől.

A korabeli sajtóorgánumokat áttekintve látható, hogy mekkora fájdalom és sokkhatás érte a magyarságot száz évvel ezelőtt a trianoni békediktátum miatt. Talán az akkori írásokból, visszaemlékezésekből érthetjük meg igazán, hogy mit éltek át az emberek, akik egy világháború sokkja után azzal szembesültek, hogy az általuk ismert hazát a szemük láttára szabdalják szét. Ez a sokk a magyarság életének részévé vált, s meghatározta az 1920-at követő politika vonalát. Trianon emlékezete a mai napig része a magyarság önképének. 2010-ben a XLV. törvény kimondta, hogy június 4-e a Nemzeti Összetartozás Napja. 2020. június 4-én ismét megáll majd néhány percre az élet Magyarországon, hogy 100 évvel a békediktátum aláírása után is megemlékezhessünk a diktátum aláírására.

László Bernadett