Trianon a szépirodalomban

A trianoni békediktátum aláírása után a magyar irodalmi élet is gyászba borult. A trauma okozta mély seb bénultságot okozott, megrázta a kor legkiválóbb magyar íróit, költőit, sokan közülük szülőföldjük elvesztését siratták.

Még az I. világháború kitörése előtt, 1912-ben a balkáni háborúk időszakában jelent meg Ady Endre És ha Erdély elveszik? című esszéje, amelyben aggodalmát így fejezte ki: „Erdélyre gondolva el kell lágyulnom. Árván, üldözötten, évszázadok keserű-sötét mélyébe hasztalan tekintve, babonára szorulva jajgattam, sőt hitetlenül: csak Erdély! Azóta egyre jobban tudom és hiszem ennek a babonának a miértjét. Valóban az európai nemzettársadalmak legparancsolóbb fejlődéses korszakában Erdély volt: Magyarország”. Adyt az első világháborús vereség már nagybetegen érte, utolsó leheletével még verset írt, Üdvözlet a győzőnek! címmel, kérve a nagyhatalmak képviselőit, bánjanak kíméletesen az országgal: „Ne tapossatok rajta nagyon, / Ne tiporjatok rajta nagyon,/ Vér-vesztes, szegény, szép szivünkön.” Azt azonban szerencséjére már nem élhette meg, hogy a trianoni békekötéssel szűkebb hazája, a Partium, és Erdély végérvényesen levált az anyaország testéről.

A trianoni békediktátum 100 év távlatában is lappangó, mégis eleven fájdalom. 1920. június 4. a magyar irodalmat szintén sokkhatásként érte, amit lassú és hosszadalmas eszmélési folyamat követett. Az ország nagy áldozatok árán nyerte vissza önállóságát. Ahogy Babits Mihály fogalmazott: „Függetlenek vagyunk, de öröm helyett csak remegni tudunk. A biztonságérzés talán vissza sem jön többé a szívünkbe.” A békekötés után született, a trauma okozta fájdalmat ábrázolni képes költemények közül a leghíresebb, Juhász Gyula: Trianon című verse, amelynek egyik sorát a későbbiekben is, jó tanácsként fogadták meg a következő nemzedékek: „Nem kell beszélni róla sohasem, / De mindig, mindig gondoljunk reá.” A másik vers József Attila tollából származott 1922-ből (Nem! Nem! Soha!), amelynek nyitósora siratta az elveszett Erdélyt: „Szép kincses Kolozsvár, Mátyás büszkesége, / Nem lehet, nem, soha! Oláhország éke! / Nem teremhet Bánát a rácnak kenyeret / Magyar szél fog fúni a Kárpátok felett!” E verset a trianoni béke revízióját követelő szervezet, a Területvédő Liga is saját szlogenjeként használta.

Az irodalom az emberi közösség számára minden időben a sebek begyógyításának egyik legfőbb kifejezőeszközéül szolgált. A szájhagyomány tovább örökíti az énekeket, a mondákat, az imákat. A két világháború közötti revíziós gondolat életben tartásának így válhatott egyik legfőbb szövegévé a Magyar Hiszekegy fohásza, vagy a Szép vagy, gyönyörű vagy Magyarország című ének, amit 1945-öt követően irredentának bélyegezve betiltottak. Ugyanakkor minden alkalommal a trianoni békediktátum okozta fájdalom elevenedik meg a Székely himnusz éneklésekor.

A pszichológia szerint, ha valaki képessé válik arra, hogy a fájdalmát szavakba öntse, akár szóban, akár írott formában, az már hatalmas lépést tett a gyógyulás felé vezető úton, hiszen ezáltal az átélt tragédia veszít súlyosságából. Még a trianoni béke évében jelent meg az első irodalmi antológia Kosztolányi Dezső kiadásában, Vérző Magyarország – Magyar írók Magyarország területéről címmel. Ebben a kötetben található többek között Karinthy Frigyes Levél kisfiamnak című írása is, amelyben a trianoni veszteséget a fantomfájdalomhoz hasonlítja: „Most már nem is tudom kimondani, csak ennyit: valami fáj, ami nincs. Valamikor hallani fogsz majd az életnek egy fájdalmas csodájáról – arról, hogy akinek levágták kezét és lábát, sokáig érzi még sajgón az ujjakat, amik nincsennek. Ha ezt hallod majd: Kolozsvár, és ezt: Erdély, és ezt: Kárpátok – meg fogod tudni, mire gondoltam”.

A határon túli irodalom, a délvidéki, felvidéki és erdélyi írók művei Trianon fájdalmára alapozódnak. Ahogy az erdélyi Reményik Sándor figyelmeztetett „Ország nincs már! De magyarok még vannak”. Mit jelenthetett az íróknak az a tudat, hogy otthonuk határon túlra került? Márai Sándor így vallott erről később: „Hallgatni akartam. De aztán megszólított az idő, és megtudtam, hogy nem lehet hallgatni. Később megtudtam azt is, hogy a hallgatás legalább úgy válasz, mint a szó és az írás. Néha nem is a legveszélytelenebb válasz. Az erőszakot semmi nem ingerli úgy, mint a tagadó hallgatás. A magyar revízió nagy kérdésének ellenszenves kísérőtünetei sem változtattak a valóságon: egy ezeréves Duna-táji nemzetet igazságtalanul, mohón, rövidlátóan feldaraboltak, s az elszakított részek és az anyaország ezt a kegyetlen műveletet soha nem heverték ki. A földkérdés mellett a trianoni kérdés izzott a magyar élet mélységeiben”.

Hogy mi veszett el Trianonnal? Elég, ha csak a 20. század legkiválóbb íróinak műveit a kezünkbe vesszük, és beleolvasunk. A régi Magyarország tájait, hangulatait, ízeit Krúdy Gyulánál jobban aligha ismerhette magyar író: amikor a Szindbád novellákat, vagy bármely írását tartja kezében az olvasó, szinte minden érzékszerve működésbe lép, szeme előtt megelevenedik egy idillinek tűnő, nosztalgiába hajló világ. Amikor az eperjesi születésű Hamvas Béla A bor filozófiáját olvassa, belekóstol a történelmi Magyarország különféle tájegységeinek boraiba. Osztozik Márai Sándor fájdalmában, amikor az Egy polgár vallomásaiban látja maga előtt az író szülőföldjét, az elvesztett Kassát. Esti Kornél kalandjait olvasva, Kosztolányi Szabadkáján bolyong az olvasó. Ő maga 1919-ben az Új nemzedékben a Magyar írók karácsonyi álma címmel megjelent interjúban ezt vallotta: „Álmom mindössze ez: Pozsony, Kassa, Kolozsvár, Nagyvárad, Temesvár, Szabadka”.

Trianonról a szocializmus időszakában nyíltan beszélni nem lehetett, ezt a témát tabuként kezelték, s az irredentának bélyegzett írók művei betiltásra kerültek (Wass Albert, Nyírő József regényei), amelyek a rendszerváltoztatás után ismét nagy példányszámban jelenhettek meg. 1990 után az addig elfojtott érzelmek ismét felszínre kerültek: a szétszóródott magyarság negyven év szünet után újra találkozhatott a pünkösdi csíksomlyói búcsún, kifejezve együvé tartozását. 2010-ben pedig a magyar Országgyűlés június 4-ét a nemzeti összetartozás napjává nyilvánította.

(A borítókép a Várkert Bazárban 2018 őszén megnyitott Új világ született c. kiállítás Szent korona-termében készült)

Hollósy Katalin