AZ OSZMÁN BIRODALOM SZÉTESÉSE ÉS KEMAL ATATÜRK

A Kemal Atatürk vezette Törökország volt az a vesztes állam, amely katasztrofális helyzetből talpra állva sikerrel ragadott fegyvert a megsemmisítő békefeltételekkel szemben.

1914-ben az Oszmán Birodalom a központi hatalmak oldalán csatlakozott az első világháborúhoz és meglepően sikeresen harcolt ahhoz képest, hogy mindenki gyengének tartotta. Az antant jelentősen alábecsülte a törökök szívósságát, és vezetőik úgy vélték, hogy Európa legöregebb birodalma hónapok leforgása alatt összedől a „modern” antant hatalmak támadásai alatt. Ezzel szemben a török katonák Mezopotámiában és Gallipolinál is megszégyenítették a gyors győzelemre számító antantot és a háború végéig három fronton is helytállták az antant offenzíváival szemben. A Közel-Keleten és Trákiában a britek és franciák, míg a kaukázusi fronton a cári Oroszország ellen tartottak ki négy évig. 1918 őszére viszont az Oszmán Birodalom is vereséget szenvedett. A háborús vereség hatására az Oszmán Birodalom is darabjaira hullott. Az arabok lakta területek elszakadtak és az örmények, grúzok, azeriek valamint a kurdok is fellázadtak a török uralom ellen.

Az oszmán kormány 1918 októberében békét kért az antanttól és a fegyverszüneti feltételekről az Égei-tenger egyik szigetén a Brit Birodalom képviselőivel azonnali tárgyalásokat kezdett. Az október 30-án megkötött tűzszüneti feltételek kemények voltak a birodalomra nézve: az antant hatalmak jogot kaptak benne a birodalom stratégiailag fontos területeinek katonai megszállására.

Eközben a hátországban katasztrofális helyzet uralkodott. A fővárosban nem volt szén, éhínség pusztított, a kormány fizetésképtelen volt, az utcákon kitüntetett tisztek citromot árultak, mert nyugdíjuk a súlyos infláció következtében semmit sem ért és egyre több menekült özönlött be a városba. Az antant szövetségesek nem hivatalos befolyási övezetekre osztották fel a várost és megszállták azt. A fővároson kívül, Trákiában és Kis-Ázsiában az antant tisztjei uralkodtak és ellenőrizték a fegyverszünet betartását. A franciák megszállták Kis-Ázsia déli felét és benyomultak a szárazföld belsejébe, a britek az arab területeket és a Kaukázus vidékét vonták katonai ellenőrzésük alá. VI. Mehmed szultán és kormánya semmit sem tett, azonkívül, hogy azt leste, mivel békítheti meg a szövetségeseket. A szövetségesek nem voltak kiengesztelhető hangulatban. A franciák és a britek is elérkezettnek látták az időt, hogy az Oszmán Birodalmat eltöröljék a világ térképéről.

A párizsi békekonferencián mindenki egyetértett abban, hogy a törökökkel szemben minden más hatalom és nép igényét ki kell elégíteni. Az olaszok és a görögök 1919 tavaszán nekiláttak Törökország megszállásának. Az Oszmán Birodalom hivatalos vezetői semmit sem tettek ez ellen, és 1920 augusztus 10-én Sévresben olyan békediktátumot fogadtak el, amely szinte teljesen feldarabolta az Oszmán Birodalmat. A békediktátum értelmében Franciaország és Olaszország megkapta saját befolyási övezetét Anatóliában, Görögországnak odaadták Szmirnát és Trákiát, valamint önálló Örményország jöhetett létre. A megmaradt és jelentősen megcsonkított Törökország kicsi és alárendelt nemzetnek lett besorolva és bár a törökök Konstantinápolyt megtarthatták, a szorosokat nemzetközi felügyelet alá helyezték. Törökország pénzügyeit „nemzetközi”, azaz antant, szakemberek irányították volna és az országon belül Kurdisztán mint autonóm egység jött volna létre.

A békediktátum hatására feléledő török nacionalizmus élére Kemal Atatürk állt, aki meghirdette a nemzeti ellenállást és az ország belsejében (Anatóliában) sereget toborzott. Az antant hatalmak megpróbálták Kemalt elmozdítani helyéről, hogy senki se veszélyeztethesse a megszerzett zsákmányukat, de a fiatal török vezető hatalma csak egyre jobban megerősödött, a török nép támogatását élvezte, és hadereje napról-napra erősebb lett. A sévres-i békét elfogadó kormányt és a tehetetlen szultánt, aki már csak az antant bábjaként szolgált, az Atatürk vezette új török nemzetgyűlés 1920. április 23-án megfosztotta hatalmától, független Törökországot kiáltott ki és meghirdette a török lakta területek egyesítését.

Az események hatására az antant támogatásával Görögország 1920 őszén általános támadást indított Törökország ellen, így a „béketeremtés” utolsó szakasza háborúval ért véget. A kezdeti sikerek ellenére a görögök lassan kifogytak erejükből, és az időközben visszatért Konstantin király a hadseregen belül tisztogatásokat rendezett, így a görög hadsereg 1922 nyarára morálisan és fizikálisan is kimerült. Atatürk stratégiája a görögök kifárasztására sikert aratott és a török csapatok 1922 nyarán sikeres ellentámadásba lendültek át és őszre kiűzték a görög megszállókat a félszigetről, a görög kudarc pedig Nagy-Britanniában megbuktatta Lloyd George miniszterelnököt, aki a „négy nagy béketeremtő” közül még hatalmon volt. Lloyd George-al pártja is megbukott Angliában. Az általa vezetett Liberális Párt addig meghatározta az angol politikai életet, de 1922 után többet nem tudott hatalomra kerülni, helyét ezután egy új politikai erő, a Munkáspárt, vette át.

A Liberális Párt helyére lépett új konzervatív brit kormányzat már a mielőbbi megegyezést és a háború lezárását kereste. 1922 novemberében Lausanne-ban összehívott békekonferencián a „régi világ képviselői” mellett feltűntek újak is, így Olaszországot már Benito Mussolini képviselte és a konferencián Georgij Csicserin külügyi népbiztos vezetésével a Szovjet-Oroszország is részt vett. A tanácskozáson, először az 1919-es párizsi békekonferencia óta, az Egyesült Államok is képviseltette magát. 1919-el szemben viszont egy teljesen más USA lépett vissza a nemzetközi politikába. A Woodrow Wilson helyébe lépő Warren G. Harding vezette új republikánus adminisztráció már félévvel a lausanne-i tanácskozást megelőzően az 1922 februárjában lezárt washingtoni konferencián megmutatta, hogy az Egyesült Államok a nem csupán világ új vezető hatalma kíván lenni, hanem az is lesz.

A lausanne-i konferencia eltért az addigi békerendezésektől, ahogy erről a tárgyalásokat vezető brit külügyminiszter Curzon is fogalmazott: „Ez idáig diktáltuk a feltételeket. Most tárgyalásokat folytatunk erről, méghozzá olyan ellenféllel, akinek van tényleges serege, míg nekünk nincs”. Kemal Atatürknek ügyes húzása volt, hogy személyesen nem jelent meg a konferencián, csak megbízottat küldött, így ő diktálhatott az „erő pozíciójából”. A lausanne-i békeszerződés végül sokkal előnyösebb feltételeket biztosított Törökországnak, mint az azt megelőző sévres-i. Törökország megtarthatta a török lakta területekeit, nem jött létre önálló Örményország és Kurdisztán, az eredetileg kirótt súlyos jóvátételt pedig eltörölték. Mindössze Moszul tartományának hovatartozását hagyták függőben, amely területet 1925-ben a Népszövetség Iraknak ítélt Törökország helyett.

A Kemal Atatürk vezette új Törökország sikere egy új világ kezdetét jelezte, ami gyökeresen átalakította az addig ismert nemzetközi rendet. Az addig a világháború totális győztesének tekintett Nagy-Britannia és Franciaország vezető szerepe megkérdőjeleződött, ugyanis a lausanne-i békekonferencia alakulásában már nem ők diktálták a feltételeket, hanem kénytelenek voltak arról egyeztetni. Lausanne-ban már a Szovjetunió és az Egyesült Államok is szembe kerültek. Előbbi Törökország oldalán a „nyugati antant” szövetségeseket kívánta gyengíteni, míg utóbbi a Szovjetunióval szemben a „nyugati világ” élén mutatkozott.

Nagy Gergely