A WASHINGTONI KONFERENCIA ÉS EGY ÚJ VILÁGREND SZÜLETÉSE

Az első világháborút lezáró tárgyalások és békeszerződések egy kevésbé ismert fejezete a Távol-Kelet ügyét rendező washingtoni konferencia.

A „nagy háború” vesztesei hivatalosan a központi hatalmak voltak, valójában azonban az európai nagyhatalmak annyira kimerültek a négy éves pusztító harcban, hogy a világban betöltött vezető pozíciójuk megrendült. A párizsi „békekonferencia” azt is egyértelművé tette, hogy Nagy-Britannia és Franciaország ragaszkodik a régóta bevált módszereihez, így a legyőzött népek és területek módszeres felosztásához, ahogy azt a Közel-Kelet esetében is megtették.

Woodrow Wilson az Egyesült Államok számára elvesztette a békét Párizsban, de egyetlen, az USA számára fontos kérdésben nem született döntés; a Távol-Kelet ügyében. Az első világháborúban a Távol-Keleten és a Csendes-óceánon fennálló nagyhatalmi status quo megingott. Oroszországban véres polgárháború folyt, a Német Császárság vereséget szenvedett, így távol-keleti érdekeltségeit elvesztette, az antant hatalmak ereje pedig meggyengült a térségben. A térségben fennálló „régi rend” megdöntésére már a hosszú 19. században megkezdődött a versenyfutás Japán és az Egyesült Államok között.

Mind Japán, mind az Egyesült Államok egy véres polgárháborús korszak lezárása után, a 19. század második felében lépett ki a nemzetközi politikai színtérre és emelkedett nagyhatalmi státuszba. Az Egyesült Államok az amerikai polgárháború (1861–1865) után hatalmas gazdasági fejlődésen ment keresztül, és a legtöbb modern iparágban a világ vezető országa lett. Japánban az 1867-ben hatalomra jutó Meidzsi császár véget vetett a Tokugava-sógunátus több mint két és fél évszázados uralmának, és reformokkal modernizálta országát. A 19–20. század fordulópontján ez a két hatalom tettlegesen is kilépett a nemzetközi porondra, ezzel jelezve egy új korszak kezdetét.

Az Egyesült Államok 1898-ban, egy máig tisztázatlan incidens során, háborúba került Spanyolországgal. Ez volt az első olyan háború a világtörténelemben, amely jórészt a tengereken zajlott. Az USA „acél haditengerészete”, két ütközetben, sebészi pontossággal semmisítette meg a teljes spanyol csendes-óceáni és karibi flottát. Az amerikai erők vesztesége a tengeri ütközet során egyetlen halott és egy sebesült volt. Az a gyorsaság, amivel az amerikai haditengerészet megsemmisítette az „új világ régi urának” hajóhadát, előre jelezte egy új korszak kezdetét. Az Egyesült Államok egy csapásra nagyhatalom lett és megszerezte Puerto Ricót, Guamot, a Fülöp-szigeteket és Kubát.

Japán ebben az időben hasonló győzelmeket aratott a Távol-Keleten. Modern haditengerészete legyőzte Kínát és megszerezte Tajvan szigetét (1894–1895), majd nem sokkal később megdöbbentő vereséget mért Oroszországra a Távol-Keleten (1905), így biztosítva a Koreai-félsziget feletti japán ellenőrzést. Japán az első világháborúhoz az antant oldalán csatlakozott és megszállta a Német Császárság egyenlítőtől északra fekvő szigeteit és a központi hatalmak kínai érdekeltségeit. Az orosz intervenciós háború során pedig mind az Egyesült Államok, mind Japán jelentős területeket vontak ellenőrzésük alá az orosz Távol-Keleten.

Az 1919-es párizsi „békekonferencián” a legsúlyosabb vita az amerikaiak és a britek között a Távol-Kelet és a Csendes-óceán térségének ügyében folyt. Amíg a Woodrow Wilson vezette amerikai delegáció a legtöbb ügyben együttműködött a Brit Birodalom képviselőivel, addig az említett térség helyzetében az amerikaiak nem engedtek abból, hogy legalább itt felszámolják a brit világrend alapjait. A tárgyalások során már ekkor szóba került a nagyhatalmak térségben állomásoztatott flottáinak nagysága. Wilson elnök a konferencián egyértelművé tette, hogy Amerika többé nem kívánja elfogadni azt a tényt, hogy a Brit Birodalom a tengerek ura. Saját szavaival: „Ha Anglia ragaszkodik ahhoz, hogy fenntartsa haditengerészeti dominanciáját a háború után, az Egyesült Államok meg fogja mutatni neki, hogyan kell flottát építeni”. A briteket az általuk a térségben alkalmazott „oszd meg és uralkodj” stratégiája kapcsán is válaszút elé állította: „Kit akartok szövetségesül a csendes-óceáni térségben, minket vagy a japánokat?” Wilson elnök már 1919-ben egyértelművé tette azt, amire az Egyesült Államok a 19. század óta készült: a világtengereken a brit–francia dominancia napjai meg vannak számlálva.

A békekonferencia végül döntésképtelen maradt a Távol-Kelet kérdésében, de egy rövid kitérő után újra előkerült az ügy. Az Egyesült Államok egy rövidebb belpolitikai válság következtében nem lépett be a Népszövetségbe, de ez nem jelentette azt, hogy visszavonult a világpolitikától. Az 1920-as választást megnyerő Warren G. Harding republikánus elnök azonnal nekilátott a távol-keleti ügy lezárásának. Harding elnök az Amerikai Egyesült Államok fővárosába, Washingtonba hívott össze konferenciát, és világossá tette, hogy aki nem kíván részt venni a helyzet megoldásában, azt az Egyesült Államok nem tekinti többé olyan partnernek, akivel együtt lehet működni. A diplomácia finom nyelvén ez erős következményeket vetített előre az együttműködni nem kívánó nagyhatalmak számára. A konferencia 1921 novembere és 1922 februárja között ülésezett. ahol az USA diktálta a feltételeket. A legtöbb kulcskérdésben megállapodás született. A konferencián részt vevő európai gyarmattartó hatalmak (Nagy-Britannia, Franciaország, Olaszország, Hollandia, Portugália és Belgium) egy fontos ügyben tudtak eredményt elérni. Megállapodás született arról, hogy a csendes-óceáni térségben tíz évig tiszteletben tartják egymás birtokait, így még egy rövid időre megőrizhették a hőn áhított status quot, de cserébe a kínai kereskedelmi előjogaikról le kellett mondaniuk.

A konferencia legfontosabb egyezménye az úgynevezett öthatalmi szerződés volt. Az öthatalmi szerződést az Egyesült Államok, Nagy-Britannia, Japán, Franciaország és Olaszország írta alá. Ez meghatározta, hogy az adott országok hadiflottája mekkora lehet. Ezt a hajók vízkiszorításának tömegében határozták meg. Az Egyesült Államok és Nagy-Britannia 500 ezer, Japán 300 ezer, Franciaország és Olaszország pedig 175 ezer tonna vízkiszorítású flottát tarthatott. Ezenkívül a világtengerek feletti uralmat is újraosztották. A szerződés értelmében a Csendes-óceán az Egyesült Államok és Japán befolyási övezete lett.

Az európai nagyhatalmak négy évig vívtak véres háborút azért, hogy eldöntsék ki lesz a világ új ura. A négy éves pusztítás után alig négy évre a washingtoni konferencián egyértelművé vált, hogy Európa többé nem lehet a világ ura, csak másodlagos szereplője. A világtengereket addig uraló antant szövetségesek flottáinak nagysága az Egyesült Államok és Japán haditengerészete alá lett sorolva. A Washingtonban meghatározott tonnatartalmakat a lefegyverzések nevében határozták meg, de ez valójában egy új világhatalmi rangsor volt. A konferencia természetesen közel sem oldott meg minden vitás kérdést, és hosszú távon új konfliktusokat eredményezett. A polgárháborús viszonyok miatt Oroszországot nem hívták meg, véget vetett a brit–japán szövetségnek, ezzel pedig megágyazott a ’30-as évektől kiéleződő amerikai–japán konfliktusnak.

A konferencia világtörténelmi fontossága abban áll, hogy jelezte: egy új világ van születőben a régi világ romjain, amelyen az Egyesült Államok évszázada kezdődik. 1922-ben egy új világ született, ezt az év elején a washingtoni konferencia, az év végén pedig a Szovjetunió létrejötte jelezte.

Nagy Gergely