A magyar–csehszlovák határ felülvizsgálata II.

Cikksorozatunk első részében láthattuk, hogy a trianoni békediktátum után a magyar diplomácia tárgyalásokba kezdett a csehszlovák–magyar határ felülvizsgálata érdekében. Jelen írásunkban az egyezetetések második szakaszát kívánjuk bemutatni.

A brucki tárgyalásokat 1921 tavaszán IV. Károly királypuccsa megszakította, de a két fél a volt uralkodó visszatérési kísérletének kudarca után azokat folytatni kívánta. Beneš az első „királypuccs” utáni hónapokban intenzív magyarellenes diplomácia tevékenységet fejtett ki. A csehszlovák külügyminiszter attól tartott, hogy a puccs megismétlődhet, ezért a nyugati hatalmaknál azért lobbizott, hogy IV. Károlyt a közeli Svájcból Spanyolországba „telepítsék” át. Ebben a kérdésben a magyar diplomácia is egyetértett Beneš álláspontjával, de a csehszlovák miniszterelnök egy újabb királypuccs bekövetkezte esetén Magyarország köré erős katonai gyűrűt kívánt vonni. Ennek lett az eredménye, hogy 1921. április 23-án Take Ionescu román külügyminiszter aláírta Csehszlovákiával, majd június 7-én Jugoszláviával a Magyar Királyság ellen készült szerződéseket. A három bilaterális egyezmény eredményeként a kisantant.

Annak ellenére, hogy Beneš 1921 nyarára „összekovácsolta” a magyarellenes kisantantot, sor került az első királypuccs következtében félbeszakadt magyar–csehszlovák tárgyalások felújítására is. Az 1921. április 24-én hivatalba lépő Bethlen-kormány a megbékélési politika folytatásaként májusban jelezte Prágának, hogy a brucki tárgyalások felújítását kívánja. Beneš május 14-én tárgyalt Szapáryval, ennek során pedig kijelentette, hogy a miniszteri és bizottsági tárgyalások folytatását szeretné. Ilyen előzmények után 1921 júniusában újra összeültek a szakbizottságok és június 23–24-én Marienbadban sor kerülhetett a miniszteri szintű találkozókra.

A marienbadi tárgyalásokon Bethlen István személyesen nem vett részt, így a magyar delegáció vezetője Bánffy Miklós – aki Gratz Gusztávot váltotta a külügyminiszteri székben – lett. A magyar küldöttség további tagjai a megváltozott összetételű kormány ellenére is Teleki Pál, Szapáry László és Scitovszky Tibor voltak. A magyarok tehát egyértelműen a kontinuitás mellett tették le a garast, ahogy a csehszlovák fél is, utóbbiak delegációját még mindig Beneš külügyminiszter vezette. A tárgyalások most is három fordulóban zajlottak: az első fordulóra június 23-án délelőtt, a második fordulóra június 23-án délután, a harmadik fordulóra másnap délelőtt került sor. Az első fordulóban a szakértői bizottságok munkája során felmerült kérdéseket próbálták tisztázni. Ezek közül a legfontosabb a kölcsönös amnesztia és a megörökölt állami hivatalok kérdései voltak. Mivel a tanácskozásoktól a két fél a két ország közötti kereskedelmi egyezmény megkötését remélte, a második és harmadik forduló napirendjét a kereskedelmi kérdések uralták. De a két delegáció egyetlen hosszú távú gazdasági vagy kereskedelmi egyezményben sem tudott megállapodni, mindössze a cseh szén és a magyar liszt rövid időre szóló csereforgalmáról született meg egy szerződés.

A tárgyalások harmadik fordulójában újfent felmerült a csehszlovák–magyar határkorrekció kérdése. A magyar küldöttség vezetője, Bánffy külügyminiszter az etnikai határvonalak kiigazítását kívánta elérni, míg Beneš csak néhány kisebb terület, úgymint Komárom és Losonc vidékeinek esetleges átengedéséről volt hajlandó tárgyalni. Miután Bethlen meghallgatta Beneš ajánlatáról Bánffy beszámolóját, úgy döntött, hogy ilyen minimális engedmény fejében hiba lenne, ha a Magyar Királyság kétoldalú egyezmény formájában önként lemondana a csehszlovák fennhatóság alá került többi magyarlakta területekről. A csehszlovák–magyar tárgyalások második szakasza – a burgenlandi kérdés kiéleződése miatt ezúttal végleg – ismét fontosabb eredmények és határkiigazítások nélkül szakadtak meg.

Beneš politikáját vizsgálva, a csehszlovák külügyminiszter taktikai szempontok miatt volt hajlandó a magyar féllel tárgyalni. Beneš bármilyen, a csehszlovák–magyar határkorrekcióra vonatkozó javaslatának nehéz volt hitelt adni, hiszen nyílt titok volt, hogy a csehszlovák külügyminiszter a párizsi békekonferencián a legkeményebben harcolt a magyarok kárára történő határok meghúzásáért. Beneš úgy tett területi engedményeket, hogy – helyesen – feltételezte azt, hogy azt a magyarok úgyis visszautasítják. Tudta, hogy a magyar kormány nem részleges határmódosításra, hanem teljes etnikai revízióra törekszik, tehát nyugodtan készséget mutathatott a határok kiigazítására. A csehszlovák külügyminiszter egy négyzetmétert sem akart átengedni, de ügyes taktikája lehetővé tette, hogy a nyugati antant hatalmak előtt növelje Csehszlovákia „erkölcsi tőkéjét”. Az eredménytelen tárgyalások után nyugodtan mondhatta: kérem mi tettünk egy javaslatot, területi engedményre is hajlandóak voltunk, mindenki láthatja, mi meg akartunk egyezni, de a magyarok túl sokat akarnak, így miattuk nem lehetett megegyezésre jutni. Beneš már a trianoni békediktátum utáni évtizedben a Magyar Királyságot tekintette Csehszlovákia állami egysége elsőszámú potenciális veszélyeztetőjének. A csehszlovák külügyminiszter ezért a nagyhatalmak előtt Magyarországot folyamatosan lejáratta.

A tárgyalások során a magyar fél helyzete egyáltalán nem volt egyszerű. Diplomáciailag el volt szigetelve, barátok híján ellenséges országokkal körülvéve kellett megegyezésre törekednie, úgy hogy az igazságtalanul meghúzott etnikai határok felülvizsgálatát kellett elérnie. Láthattuk, hogy Bethlen István miniszterelnök nem vett részt a marienbadi tárgyalásokon, valószínűleg azért, mert érezte Beneš politikai csapdáit és fenntartásokkal viseltetett a csehszlovák külügyminiszterrel szemben. Ezt jól bizonyítja, hogy az amúgy sokat utazó magyar kormányfő Csehszlovákiát tudatosan elkerülte. Jellemző, hogy amikor a népszövetségi kölcsön kapcsán 1923-ban felmerült egy Beneš–Bethlen találkozó lehetősége, Bethlen kikötötte, hogy csehszlovák területre nem teszi a lábát.

Összefoglalva elmondhatjuk, hogy a brucki és a marienbadi tárgyalások nem tekinthetőek kudarcnak, mert a súlyos ellentétek ellenére is sikerült a két ország közötti diplomáciai kapcsolatokat kiépíteni. Az Osztrák–Magyar Monarchia szétesése után fontos mérföldkő volt a közép-európai együttműködés beindítása. A nyugati hatalmak által átgondolatlanul meghúzott trianoni határok miatt az újjászülető Magyarország nem hagyhatta magára a határon túl ragadt magyarlakta területek egyikét sem, így a kisebb engedmények elfogadását elvi okokból el kellett vetnie. A trianoni szerződés etnikai határainak újrahúzását a kisantant államok nem kívánták meglépni, és a hirtelen „ölükbe hullott” nagy zsákmány elvesztésének félelmében Közép-Európában ellenséges katonai tömböt építettek ki. A trianoni békediktátum Közép-Európában nyugtalanságot teremtett, az Osztrák–Magyar Monarchia helyén keletkezett hatalmi vákuum a kis, de soknemzetiségű államokban egymás iránt táplált félelmet és gyűlölködést gerjesztett, amelyet a régióban érdekelt legyengült, de megmaradt nagyhatalom, Németország és a Szovjetunió kihasználhatott.

Nagy Gergely