A magyar–csehszlovák határ felülvizsgálata

Cikksorozatunkban a trianoni békediktátum után meghúzott, a nemzeti érdekeket figyelmen kívül hagyó határok felülvizsgálatának magyar törekvéseit vesszük sorra.

Az első világháborút követően Magyarország hosszú idő újra elnyerte függetlenségét, de ezért súlyos árat kellett fizetnie. Magyarország az Osztrák–Magyar Monarchia részeként vett részt Európa „őskatasztrófájában”, de a győztes antanthatalmak a németekkel együtt a magyarokat is a háború „bűnösének” titulálták és súlyos békediktátumot köttettek vele. A Magyar Királyság ezer éves földrajzi integritását megbontották és területeinek kétharmadát, lakosságának több mint felét elcsatolták.

A nemzetek önrendelkezését hirdető győztesek három és félmillió magyart parancsoltak az új határokon túlra, de a „történelmi viharok” között fennmaradt és újraalakuló Magyar Királyság nem hagyta magára az elszakadt magyarságot és a trianoni békeszerződés megkötése után szinte azonnal hozzálátott a határok békés felülvizsgálatának eléréséhez. A Párizs környéki békék során a vesztes hatalmak a győztesek diktátumait egy kivétellel aláírták, de elfogadni nem tudták, a kérdés csak az volt, hogy fegyveres harcot vívnak, vagy más eszközökkel kívánják elérni a békerendszer felülbírálatát. Törökország nem adta fel a harcot, Magyarország viszont az 1918 késő őszén kezdődő sorozatos belpolitikai válságok és a Károlyi Mihály, a bolsevikok, a szociáldemokraták majd a románokkal szimpatizál Friedrich István vezette kormányok alatt az ország stratégiai fontosságú területei idegen megszállás alá kerültek, így 1920-ra a fegyveres ellenállás okafogyottá vált. Az újjáalakult Magyar Királyság a nemzetközi elszigeteltség ellenére a diplomáciai csatornákon keresztül minden követ megmozgatott, hogy a határok meghúzása figyelembe vegye a magyar nemzeti érdekeket. A magyar diplomácia Apponyi Albert, Teleki Pál és Bethlen István vezetésével a nyugati hatalmakkal és a szomszédos országokkal folytatott tárgyalásokat, hogy a trianoni határokat a nemzetiségi érdekeket figyelembe véve újrahúzzák.

1920 őszén a magyar külpolitika egyik fontos szereplője, Gratz Gusztáv javaslatára felmerült a Csehszlovákiával való megegyezés gondolata. Gratz Prágában tárgyalásokba kezdett Tusar volt csehszlovák miniszterelnökkel és több más befolyásos csehszlovák politikussal, hogy rendezze a két ország viszonyát. Gratz Gusztáv nem sokkal később Teleki Pál kormányában megkapta a külügyminiszteri pozíciót, és 1921-től hivatalában folytathatta a tapogatózó tárgyalásokat. 1921 januárjában Szapáry László, Fiume korábbi kormányzója, személyesen találkozott Benešsel, Csehszlovákia külügyminiszterével, aki kétoldalú gazdasági tárgyalások megindítását szorgalmazta. Ezzel szemben Szapáry a területi kérdések megvitatását hangsúlyozta. Végül megegyeztek abban, hogy a vitás ügyek rendezésére egy szélesebb körű csehszlovák–magyar tárgyalást hívnak össze. Gratz emlékiratai szerint januárban megkezdték az előkészítő tárgyalásokat, ahol már szóba került, hogy milyen terjedelműek lehetnek azok a területi változások, amelyekkel Csehszlovákia és Magyarország meg tudna alkudni. Gratz szerint a csehszlovákok Pozsony és Kárpátalja visszaadásától kategorikusan elzárkóztak, de a Csallóköz és Kassa visszacsatolását elképzelhetőnek tartották.

1921. január 30-án Beneš ismét találkozott Szapáryval, aki a tárgyaláson kifejtette, hogy a magyar–csehszlovák viszony javulásához elengedhetetlen, hogy az 1918 decemberi demarkációs vonal, amely az etnikai viszonyokra tekintettel volt, visszaállításra kerüljön. Erre Beneš azt válaszolta, hogy a határok újrahúzásáról hajlandó tárgyalni a magyarokkal. 1921. március 14–15-én osztrák területen, Bruckban találkozott a magyar és csehszlovák delegáció. Mindkét küldöttség 8–8 főből állt. A bizottságokban megtalálható volt a magyar és csehszlovák politikai élet színe-java, a teljesség igénye nélkül magyar oldalon Teleki Pál miniszterelnök, Gratz Gusztáv külügyminiszter, Szapáry László és több minisztériumi államtitkár, csehszlovák oldalon pedig Beneš külügyminiszter mellett Rudolf Hotowetz kereskedelemi miniszter és Jan Masaryk követségi tanácsos volt a grémium tagja. A tárgyalások két napig tartottak, három fordulóból álltak és párhuzamosan négy bizottság (jogi, pénzügyi, közlekedési és gazdasági) tárgyalt egymással. A magyar delegáció a két ország gazdasági együttműködésének feltételéül a területi kérdések megoldását szabta, míg a csehszlovák fél a területi kérdésekről szóló tárgyalások lehetőségét a gazdasági egyezmények létrejöttéhez kötötte. A stratégiai cél a csehszlovák fél számára a gazdasági együttműködés, a magyar fél számára pedig a trianoni határok korrekciójának elérése volt.

Az tárgyalások második napjának délelőttjén a második fordulót, míg délután a harmadik fordulót tartották meg, amikor már csak Beneš, Teleki gróf és Gratz tárgyaltak. A magyar fél kifejezetten a területi kérdések megoldását nyomatékosította. Beneš kifejtette véleményét: „Bár Csehszlovákia lojális román és jugoszláv szövetségeseikhez, de mivel a magyarok és csehek egyaránt a nyugati kultúrkörhöz tartoznak, így közelebb állnak egymáshoz, mint a keleti kultúrkörhöz tartozó jugoszlávok és románok a csehekhez. Ráadásul Magyarország és Csehszlovákia gazdaságilag is egymásra van utalva”. A csehszlovák külügyminiszter ezután kitért a pánszlávizmus veszélyére és azt fejtegette, hogy „a keleti mentalitású oroszok és a nyugati gondolkodású csehek között alig van szellemi közösség, sőt a csehekben nagyon komoly gyűlölet fejlődne ki az oroszok ellen, ha a pánszláv gondolat megvalósulna. Meg vagyok arról győződve – folytatta gondolatmenetét –, hogy Csehszlovákia és Magyarország között létre lehet hozni egy olyan politikai együttműködést, amely mindkét ország számára hasznosnak bizonyul. Mind én, mind Masaryk elnök mindent megtettünk annak érdekében, hogy egy másik határvonal szülessen meg a versailles-i békekonferencián, hiszen így kevesebb magyar került volna a csehszlovák állam keretei közé, de kénytelenek voltunk azokhoz a határokhoz ragaszkodni, amelyek végül megszülettek. Hiszen ellenkező esetben a túlzó csehszlovák politikusok kezébe került volna a hatalom és a határ kijelölésének lehetősége”.

Beneš fent hozott érvelése hízelgőnek tűnhet, de a valóságban a csehszlovák külügyminiszter ennek a szöges ellentétét képviselte. 1920–1921-ben Beneš komoly diplomáciai erőfeszítéseket tett, hogy a „nyugati kultúrkörhöz” tartozó cseheket és a „keleti kultúrkörhöz” tartozó jugoszlávokat és románokat egy politikai-katonai tömbbe, a kisantantba kovácsolja össze, pontosan a „nyugati kultúrkörhöz” tartozó magyarok ellen. Az 1920-as lengyel–szovjet háború alatt Csehszlovákia azzal, hogy kinyilvánította semlegességét és a bolsevik Oroszországgal szemben még diplomáciai lépésekre sem volt hajlandó, komoly támogatást adott a Lenin vezette kommunistáknak. A párizsi békekonferencián a területi bizottságok jegyzőkönyvei pedig egyértelműen bizonyítják, hogy Beneš pontosan azok közé tartozott, akik a csehszlovák–magyar határ magyarok kárára történő lehető legradikálisabb meghúzását támogatták. A tények ismeretében nyugodtan mondhatjuk, hogy Beneš fenti érvelése csak diplomáciai csel volt, amivel a magyar felet akarta megtéveszteni, a csehszlovákok számára előnyös gazdasági szerződések megkötése céljából.

Beneš a tárgyalások során a területi rendezéseket is ködös feltételekhez kötötte. A csehszlovák külügyminiszter elvben hajlandó volt egy 500 ezer magyarajkú által lakott terület visszaadására, de ennek lebonyolítását úgy képzelte el, hogy cserébe a magyar kormány a trianoni Magyarország területén élő 380 ezer szlováknak megadja a kisebbségi jogokat. Ezután a Népszövetség, ahol a magyarok tagsági kérelmét szintén maga Beneš blokkolta, megvizsgálja, hogy ezek a magyarországi jogok megfelelnek-e azoknak a jogoknak, amelyet a szervezet meghatározott. Ha a válasz igen, Csehszlovákia átad a magyaroknak 380 ezer fős magyar lakosságú területet (itt elsősorban a Csallóközre gondolt). Az átadott területeken az ott élő szlovákoknak szintén meg kell adni a kisebbségi jogokat, s ha ezek teljesülnek Csehszlovákia átad újabb egy újabb területet, rajta 120 ezer magyar származású polgárral. Ezen terület- és lakosságátadás végrehajtásának előkészítésére Beneš kétéves határidőt jelölt meg.

Beneš terve hízelgőnek tűnt, de részéről ez a valóságban csak diplomáciai csel volt. A szlovák kisebbség ügye egyáltalán nem érdekelte, és a szlovák ügyet, akárcsak a párizsi békekonferencián, csupán „diplomáciai kártyának” használta. Beneš ahogy Párizsban, úgy Bruckban is hazudott a nemzetiségi lélekszámokról és a 380 ezer magyarországi szlovák kisebbség számát eltúlozta. Az 1920-as magyarországi népszámlálás szerint a szlovákok száma alig haladta meg a 100 ezret. Ugyanakkor a Csehszlovákiában élő magyarok száma az 1921. évi csehszlovák népszámlálás alapján az általa előadott 500 ezerrel szemben 745 ezer főt számlált. Beneš emellett a csehszlovák fél számára a kisebbségi jogok és a Népszövetség bevonásával számos kiskaput is „nyitva hagyott”, hogy szükség esetén kihátrálhasson a megállapodásból. A kétéves előkészület pedig a háború utáni Európában nagyon hosszú időnek számított, ennyi idő alatt a kül- és belpolitikai helyzet mindkét országban nagymértékben megváltozhatott. Beneš tehát gyakorlatilag egy végrehajthatatlan és számos buktatóval tarkított ajánlatott tett a magyar képviselet elé.

Telekiék átláttak a csehszlovák külügyminiszter szándékain, de még így is törekedtek a megállapodásra. A gazdasági együttműködés közép-európai kiszélesítését ajánlották és abba Ausztriát is be kívánták vonni. A brucki tárgyalások harmadik és utolsó fordulója azzal zárult, hogy a magyar fél kijelentette, konkrét területi engedmények hiányában nem áll módjában gazdasági jellegű egyezményt aláírni, míg Beneš továbbra is ködös ígéretekkel próbálta a magyar delegációt megvezetni. A brucki tárgyalások pozitív eredménye annyiban foglalható össze, hogy felállítottak négy kétoldalú szakbizottságot, a diplomácia tárgyalásokat Bruckban megkezdték és megállapodtak abban, hogy ezeket továbbfolytatják.

Beneš számítása az ingatag politikai helyzetre vonatkozóan bevált. 1921 tavaszán IV. Károly volt magyar király az első királypuccs során megpróbálta visszaszerezni Magyarország trónját, így a bizottsági ülések félbeszakadtak. Az első királypuccs alatt Beneš a csehszlovák kormány külügyminisztereként kemény magyarellenes támadásokat indított, így a csehszlovák–magyar közeledés egy rövid időre lekerült a magyar politika napirendjéről. A magyar fél azonban Beneš magyarellenes tevékenysége ellenére sem tett le a határon túli magyarok ügyéről és a tárgyalások folytatása mellett tette le „voksát”, amelyet cikksorozatunk következő részében foglalkozunk bővebben.

Nagy Gergely