VISSZA A HÁBORÚBA

A februári forradalmat, II. Miklós cár lemondását és az Ideiglenes Kormány megalakulását követően az orosz társadalom jelentős része úgy gondolta, végre elérkezett a béke ideje. Az új kabinet azonban nem hagyott kétséget afelől, hogy a háborús politikát ott folytatja, ahol a cári kormányzat abbahagyta.

„Ellenségeink az utóbbi időben igyekeztek viszályt kelteni a nemzetközi kapcsolatokban. Rémhíreket terjesztettek arról, hogy Oroszország hajlandó különbékét kötni a közép-európai monarchiákkal. Épp ellenkezőleg, az az össznépi törekvés, hogy a világháborút döntő győzelemre vigyük, csak erősödött, annak a felismerésnek köszönhetően, hogy a közös felelősség egyszerre társadalmi és személyes. Az Ideiglenes Kormány hazánk jogainak védelmében, maradéktalanul teljesíteni fogja a szövetségeseinkkel szemben vállalt kötelezettségeket”. Az idézet az Ideiglenes Kormány által az antant országok kormányaihoz küldött jegyzékből származik. A szöveg szerzői „össznépi törekvésről” beszélnek, a valóság azonban teljesen más képet mutatott. A februári forradalom egyik kiváltó oka a kenyér- és tüzelőhiány mellett a társadalom békevágya volt. A kormány tagjai nyilvánvalóan érezték a társadalmi békevágyat, ugyanakkor azzal is tisztában voltak, hogy a német haderő pillanatnyi megtorpanását nem az orosz fegyverek tűzereje, hanem a birodalom régi szövetségese „Tél tábornok” közbelépése okozza.

A bármiféle legitimáció híján álló kormányzat, így létezése első percétől fogva lehetetlen helyzetbe került. A helyzetet tovább súlyosbította a szovjetek tevékenysége, amelyek elutasították a kormány háborús politikáját, békepropagandájuk mind a katonák, mind pedig a hátország körében nyitott fülekre talált. A pétervári szovjet, már az úgynevezett „1. számú napiparancsában” megtiltotta a katonák tegezését, valamint a velük szemben való fegyelmi büntetések alkalmazását. Ezzel sikeresen aláásták a tisztek maradék tekintélyét. A szovjetek tevékenységét tökéletesen kiegészítette a német katonai hírszerzés tevékenysége is. Utóbbi, 1917 tavaszán nem csak Lenint és társait juttatta célba Oroszországban, de hatékony propagandát fejtett ki az Ideiglenes Kormány háborús tevékenysége ellen is. Idézet egy orosz katonák között szórt röplapról: „Németország óhajtja a békét, de nincs rászorulva. Az új orosz kormány az angolok bábja, a nyugati imperialisták érdekeit tartja szem előtt és csak megnyújtja a nép szenvedését”.

Persze ennél sokkal súlyosabb problémák is voltak a hadra kelt seregben. Az alábbi szövegrészlet egy fronton harcoló katona leveléből származik: „A katonák éheznek, olyan élelmet kapnak, amitől a legigénytelenebb állat is megbetegedne, nemhogy az ember. Ha jóval több volna is az ágyúnk meg a lövedékünk és az egyéb hadfelszerelésünk, akkor se mennénk semmire a német hadsereggel szemben. Hiszen az orosz katonákat teljesen kimerítette a hasztalan csatározás, mind békére vágynak”. Az Ideiglenes Kormány ugyan érzékelte a helyzet kilátástalanságát, mégis úgy döntött, általános offenzívát indít a németek ellen 1917 nyarán. A terv nagyon egyszerűen így nézett ki: egy sikeres hadjárattal, valamint az antant segítségével kilábalnak a katasztrofális háborús helyzetből, majd azt követően hozzákezdenek a belpolitikai helyzet konszolidálásához.

A júliusi Kerenszkij-offenzívának azonban csak egyetlen következménye lett: az orosz hadsereg összeomlott. A csapatok jelentős része eleve megtagadta a támadásra felszólító parancs végrehajtását, így a hadjárat lényegében a kezdetén bukásra volt ítélve. A főparancsnok, Bruszilov tábornok már a hadjárat előtt sejtette az események kimenetelét, de véleménye senkit sem érdekelt Pétervárott. A bukást követően, mindezek ellenére őt tették felelőssé és azonnal leváltották posztjáról. Utódja Lavr Kornyilov tábornok lett, aki a fegyelem helyreállítása érdekében visszaállíttatta a halálbüntetés intézményét a hadseregben. Az új főparancsnok a katonai diktatúra híve volt, úgy gondolta, csak így lehetséges helyreállítani a rendet Oroszországban. 1917. augusztus 27-én kiáltványban fordult az oroszokhoz: „Kénytelen vagyok nyíltan kiállni és kijelenteni, hogy az Ideiglenes Kormány a szovjetek bolsevik többségének nyomására, a német tábornoki kar terveivel teljes összhangban tevékenykedik. Én, Kornyilov tábornok mindenki előtt kijelentem, hogy a Nagy Oroszország megmentésén kívül személy szerint semmire nem tartok igényt, és esküszöm, hogy a népet az ellenség fölött aratott győzelem után elvezetem az Alkotmányozó Nemzetgyűléshez, ahol majd maga dönt a sorsáról.” A nagy szavak ellenére Kornyilov kísérlete kudarcba fulladt, a tábornokot az Ideiglenes Kormány döntése értelmében letartóztatták.

Ez volt az utolsó feljegyzésre méltó epizód az oroszországi Ideiglenes Kormány történetében. 1917 őszére a központi hatalom gyakorlatilag megszűnt Oroszországban. A hatalom az utcán hevert, csak idő kérdése volt, hogy ki ragadja magához azt.

Balogh Gábor