VERSENYTÁRSAK

Az I. világháborúhoz a német–brit versengés járult hozzá a leginkább, egy balkáni városban végrehajtott merénylet önmagában aligha okozott volna háborút.

A napóleoni háborúk lezárultával Európában száz évig nagyobb megrázkódtatások nélküli béke honolt. A „boldog békeidők” Biedermeier-nyugalmát számos kihívás érte, de az 1815-ös bécsi kongresszuson megteremtett nagyhatalmi szerkezet érintetlen maradt. Sem 1848/49 forradalmai, sem a krími háború, sem a balkáni háborúk sora, sem az olasz egység megvalósulása nem alakította át alapvetően az európai berendezkedést. A status quo alapvonalai nem változtak, amelyeket a Szent Szövetségbe tömörült államok egymást kiegyensúlyozó hegemóniája biztosított. A 19. században kialakultak az európai államok gyarmatbirodalmai, Nagy-Britannia pedig továbbra is a tengerek ura volt. A technológiai fejlődés és a második ipari forradalom jólétet és „politikai haladást” ígért. A századforduló a polgárosodás belle époque-jának, aranykorának számított.

A fennálló rend számára kihívást egyedül a Német Császárság 1871-es létrejötte jelentett. A francia–porosz háborút követően Versailles-ban kiáltották ki a rövidesen a brit világrend legfőbb kihívójává váló, egységes Németországot. Az új állam egyszerre volt túl kicsit és túl nagy: túl kicsi ahhoz, hogy uralja a kontinenst, de túl nagy ahhoz, hogy „nyugton maradjon” Európa közepén, hogy ne ébresszen félelmet a kontinens többi hatalmában. A modern Németország „helyet követelt a Nap alatt”, és gazdasági-technológiai-kulturális, sőt csakhamar katonai értelemben is Nagy-Britannia kihívójává vált.

A 19. század utolsó és a 20. század első évtizedében az európai nagyhatalmak gazdasági, demográfiai és egymás közötti politikai viszonyai jelentősen átalakultak. Létrejött egy brit–francia, tengeri–gyarmattartó pólus s vele szemben a kihívást jelentő Berlin kontinentális szövetségi rendszere, benne az Osztrák–Magyar Monarchiával és az Oszmán Birodalommal. A meggyengült, de szintén jelentős fejlődést felmutató Oroszország a nyugati országok antantjához csatlakozott, Olaszország és Románia egyelőre habozott, Bulgária pedig Berlint választotta. A két szövetségi rendszer közötti összeütközés csak idő kérdése volt. A szikrát Ferenc Ferdinánd trónörökös és feleségének szarajevói meggyilkolása jelentette – ezt követően a szövetségi rendszerek automatikusan mozgásba jöttek, és megkezdődött az 1914 nyarától 1918 őszéig tartó Nagy Háború.

1871-ben, a Német Császárság létrejöttével az európai erőegyensúly, amely alapvetően a Brit Birodalomnak kedvezett, megbomlott. Nagy-Britannia ettől kezdve olyan szövetségi rendszert hozott létre, amellyel célja Németország elszigetelése volt, amelyhez az sem volt nagy ár, hogy 1904-ben riválisával, Franciaországgal, 1907-ben pedig a cári Oroszországgal szövetkezzen, amellyel szintén komoly érdekellentétei voltak. A verseny nemcsak geopolitikai volt (amely fegyverkezési versenyben és diplomáciai konfliktusokban fejeződött ki), hanem civilizációs. A fiatal Németország modernebb, fejlettebb volt és gyorsabb ütemben növekedett, mint a régi Anglia, sőt bizonyos tekintetben a szintén feltörekvő és az új világot jelentő Amerikával is állta a versenyt. A modernizáció a 19. század utolsó harmadától németül és az angol nyelv amerikai dialektusában beszélt: amerikai találmány volt a telefon (Bell, 1876), a fonográf (Edison, 1878), a villanyizzó (Edison, 1879), a fényképezőgép (Eastman, 1888, Kodak néven), a repülőgép (Wright-fivérek, 1903) és az autó sorozatgyártása (Ford T-modell, 1908); német fejlesztés volt a belső égésű motor (Daimler, 1883) és a négyütemű benzinmotor (Benz, 1886), az első autógyár 1890-ben Németországban jött létre s itt fejlesztették ki a léghajót is (Zeppelin, 1900). A 20. század nagy ígéretei: a mobilizálás, az automatizáció és a sorozatgyártás zászlóvivője a kontinensen Németország volt.

Ha a gazdaság minden szegmensében Németország természetszerűleg nem is tudott negyven év alatt az élre ugrani, a növekedés üteme itt volt a legnagyobb. A 19. század utolsó harmadában az ipari termelés sebessége Nagy-Britanniában lassult, Németországban viszont kétszeresére nőtt – az előbbiben az egy főre jutó iparosodottság 1880 és 1913 között harmadával lett nagyobb, utóbbiban viszont közel három és félszeresével! A két ország vas- és acéltermelése 1890 és 1913 között Nagy-Britannia esetében időszakos visszaeséseket mutatott, Németországban azonban egyenletes növekedéssel 430 százalékos növekedést produkált. A háború kitörésekor Nagy-Britannia nemzeti jövedelme 11 milliárd dollár volt, népessége pedig 45 millió fő, a 67 milliós Németországé viszont 12 milliárd. A 19. század végén Németország kulturális nagyhatalommá vált. A korszak meghatározó filozófusa, Nietzsche 1900-ban bekövetkezett halála idején úgy tűnt, hogy Németország határtalan ambíciói gazdasági és kulturális tekintetben egyaránt megalapozottak, a Bismarck-i „szociális állam” példaértékéről nem is beszélve. A századfordulótól egyre több külföldi járt német egyetemre: az 1900/1901-es szemeszterben a német műszaki főiskolák hallgatóinak több mint 18 százaléka volt külföldi, a 20. század elején Heidelbergben a diákok 16, Lipcsében és Jénában 15–15, Berlinben pedig 14,5 százaléka Németországon kívülről érkezett. A königsbergi orvostanhallgatók több mint harmada orosz volt, az amerikai értelmiség jelentős része Németországban szerezte doktori fokozatát, a porosz egyetemi modell világszerte elterjedt s ennek berlini központja 1865 és 1914 között megötszörözte hallgatói létszámát. Az Oxford–Cambridge-tengely, a dublini Trinity College, a londoni, manchesteri és glasgow-i egyetem tehát komoly intellektuális kihívással szembesült.

A katonai létszám mutatói szintén utóbbinak kedveztek: 1880-ban Nagy-Britannia 367 ezer embert tartott fegyverben, versenytársa pedig 426 ezret. Ezek a számok 1914-re az előbbi oldalon lassú növekedéssel 532 ezerre nőttek, a másikon viszont megkétszereződtek. Németország egész egyszerűen kezdte lehagyni Nagy-Britanniát, amelyet utóbbi nem hagyhatott annyiban. 1914-ben London mégis haditechnikai fölényben volt Berlinnel szemben. A kiterjedt gyarmatrendszert ellenőrző Brit Világbirodalom tengeri nagyhatalom volt. Az első háborús évben Nagy-Britannia 274, Németország viszont ezer géppuskával rendelkezett, repülőgépeik számaránya 1348:245 volt, csatahajókból Nagy-Britannia öt darabbal birtokolt többet, a tengeralattjárók tekintetében 75 brit állt szemben mindössze huszonnégy némettel, és brit oldalon kétszer annyi löveg állt bevetésre készen, mint a németen.

Békés Márton