Trianoni béke a sajtó tükrében

Szinte napra pontosan száz évvel ezelőtt, 1920. június 4-én írták alá a Nagy-Trianon kastélyban azt a szerződést, avagy diktátumot, amelynek értelmében Magyarország elveszítette területének kétharmadát. Az ország határainak átszabásával a lakosság száma 20,5 millióról 7,9 millióra csökkent. A területek legnagyobb részét Románia kapta, több mint 5 millió lakossal. Őket követte Csehszlovákia, a déli területeket az SHS Királyság szerezte meg, míg a Lajtabánság Ausztria birtokába került, de még a lengyelek és az olaszok is megkaparintottak egy kis részt a történelmi Magyarországból. Az elcsatolások nem csak földrajzi, demográfiai, de gazdasági és más változásokkal is jártak.

Június 4-én Versailles-ban szép, napsütéses idő volt, míg Budapesten szinte őszi, esős, borongós időjárás. A magyarok akkor azt mondták, hogy az időjárás is velük gyászol. Tekintsünk vissza a korabeli sajtó cikkeire, mit és hogyan írtak a napilapok a Trianoni békediktátum aláírásáról.

1920. június 4-én az esti hírlapok voltak az elsők, akik szólni tudtak az aznap történtekről. Az Est június 4-i száma nemzeti gyászról ír: „Lobogó nemzeti zászlók alatt, a Szózat szivetrázó hangjai mellett, nagy tömegben vonult fel ma délelőtt Budapest népe, hogy a magyar politika és irodalom megdicsőült nagyjainak szobrai előtt tüntessen”. A tudósításokból tudjuk, hogy aznap Budapest utcáit ellepték az emberek, a békeszerződés elleni tiltakozás okán. Voltak köztük olyanok is, akik már az új határon túlról menekültek az anyaországba, mert nem akartak Magyarországon kívül élni. A fővárosban tartózkodó menekültek néma felvonulással tiltakoztak a diktátum ellen, az Árpád-szobortól a Bazilikához, majd a Petőfi-szoborhoz vonultak. Délelőtt, a dokumentum aláírásának vélt időpontjában, országszerte megkondultak a harangok, az iskolákban és hivatalokban gyászszünetet tartottak, bezártak az üzletek és vendéglátóegységek, tíz percre megállt a tömegközlekedés és félárbocra eresztették a zászlókat. A templomokban imádságokat tartottak, a nemzetgyűlés csak rövid időre, 10 percre ült össze, hogy meggyászolja a történelmi Magyarországot.

Másnap minden napilap a békediktátumról írt. Az Est így fogalmazott: „Ma délután összes formaságaiban készen lesz egy okirat, melyet magyar békeszerződésnek tetszett elnevezniök azoknak, a kik azt megfogalmazták. Az okiratot tarkitani fogja dr. Benárd neve, egy név, mely csak nemrég bontakozott ki az ismeretlenség homályából, hogy örök életét megkezdje a magyar történelemben. Az aláírásnál, kezüket diktálásra kinyújtva, jelen lesznek ellenségeink és szomszédaink és a lehető első pillanatban hirdetni fogják a várakozó világnak: — Befejeztetett. Egy népet átadtunk a megsemmisülésnek”. Amint az az idézetből is látható, az okiratot aláíró magyar küldöttek, dr. Benárd Ágoston népjóléti miniszter, valamint Drasche-Lázár Alfréd rendkívüli követ voltak. A magyar kormány olyan politikusokat keresett erre a feladatra, akik már nem szándékoztak hosszasan a politikai pályán maradni, hiszen tudták, hogy súlyos feladatról van szó. Érdemes megjegyezni, hogy Benárd Gömbös Gyula kormányának megalakulásával visszatért a politikába és országgyűlési képviselőként tevékenykedett a második világháború kitöréséig.

A Budapesti Hirlap szintén a gyászról írt, kijelentvén, hogy „elvégeztetett” a magyar békeszerződés aláírása. „Ez az aláírás azt jelenti, hogy tudomásul vettük, elfogadtuk a valóságot, a mely ellen tehetetlenek vagyunk e pillanatban. Nem rosszhiszeműen, nem mentálisz (sic!) rezervációval, hanem fizikai kénytelenségből”.

Az egyik legoptimistább hangvételű írás talán a Magyarországban olvasható, amely úgy gondolja, hogy a trianoni béke aláírásával egy új évezred felé vesszük az irányt, és ezután a tanulságokat levonva kell a jövőre készülni: „Sokat veszitettünk, de sokat tanultunk az utolsó esztendőkben. Uj századok útravalója lesz a háborúk és forradalmak tanulsága. Ami csapás sújtott bennünket, kevés ahhoz, hogy halálba taszítsa ezt a nemzetet, de éppen elegendő, hogy feljajdulva és talpra szökkenve vad és dacos erejére ismerjen és újra megtalálja legnemesebb életösztöneit”.

A Nemzeti Ujság azt írja „nincs béke igazság nélkül”. A napilapokra jellemző drámai hangvétel itt is kiérezhető a szövegből, ez is azt mutatja, hogy 100 évvel ezelőtt traumaként élte meg a magyarság a trianoni béke elfogadásának kényszerét. „Dermedt rémület, elkeseredés és néma harag reszketett végig ma a magyarokon. Minden magyaron, aki csak él Magyarországon, melyet ma egy tollvonással aláirt béke Romániának is, Cseh-országnak is, Jugoszláviának is, Ausztriának is nevez. Ma délután 4 órától kezdve hivatalosan béke van. Benárd miniszter neve már ott áll az okmányon, beszünt a háború, nincs több ellenség, hat esztendő szörnyű kataklizmájának sötétsége fölött világgá viszi a táviró, hogy: béke van. Béke? Van-e béke a gyalázatosan megraboltak szivében; lehet-e béke a rablók lelkiismeretében? Emelt fővel állunk a minket megalázó egész világ erejének nyomása alatt. Meggyalázott minket Európa, melyet egy évezreden át védelmeztünk.”

Az országos gyászt ugyan délelőtt 10 órakor tartották, másnap azonban már voltak olyan újságok, amelyek az időpont változását is megemlítették. A dokumentumot 1920. június 4-én délután írták alá. A pontos időpontot az újságok egy része végül délután 4 órára írta, megemlítve, hogy az ország gyásza ettől még ugyanúgy teljes. „A budapesti templomokban ma délelőtt megkondultak a harangok, a gyártelepek megszólaltatták szirénáikat és a borzongós őszies levegöben tovahömpölygő szomoru hanghullámok a nemzeti összeomlás fájdalmas gyászát jelentetették: ma délután 4 óra 30 perckor írták alá a Trianonban a magyar meghatalmazottak a békeokmányt”.

E közben az Uj Nemzedék azokhoz szól vezércikkében, akik az elszakított területeken ragadtak: „A gyásznak, keserüségnek és elszánt haragnak ezen a fekete napján Páris felé csak egy megvető mosolyunk fordul, — szivünknek minden nemes, férfias érzése, testvéri részvéte, könnyes szeretete és az élő Isten színe előtt való esküvése felétek száll, testvéreink azon a drótsövényen túl, amellyel a vak boszu, gyülölet és tehetetetlenség elszakitana minket egymástól örök időkre”.

És végül érdemes a Kis Ujság címlapjára is vetni egy pillantást, amely „Feltámadunk!” című vezércikkel a nemzet temetéséről, majd feltámadásáról szól és ilyen módon, vallásos hangvételével talán az egyik legérzelmesebb az áttekintett írások közül: „Az ezeréves Magyarországot a mai napon sziklasirba helyezték a versaillesi Trianon-palotábán, akárcsak egykor Jeruzsálemben Jézus Krisztust. Halálos ellenségeink, a judások és farizeusok, keresztre feszíthették a magyar nemzetet, megcsonkolhatták történelmi hivatását, darabokra téphették összefüggő részeit, de örökös halálra nem kényszerithették. A magyar nemzet a mai gyásznapon egy szívvel, egy lélekkel tiltakozott a vérlázitó béke ellen és méltóságteljesen utasította vissza a békeszerződésnek csufolt halálos itéletet”. A cikk mellett egy rajz látható, amely a békediktátum aláírását örökíti meg és „a halálbéke aláírása” címet kapta a szerkesztőtől.

A korabeli sajtóorgánumokat áttekintve látható, hogy mekkora fájdalom és sokkhatás érte a magyarságot száz évvel ezelőtt a trianoni békediktátum miatt. Talán az akkori írásokból, visszaemlékezésekből érthetjük meg igazán, hogy mit éltek át az emberek, akik egy világháború sokkja után azzal szembesültek, hogy az általuk ismert hazát a szemük láttára szabdalják szét. Ez a sokk a magyarság életének részévé vált, s meghatározta az 1920-at követő politika vonalát. Trianon emlékezete a mai napig része a magyarság önképének. 2010-ben a XLV. törvény kimondta, hogy június 4-e a Nemzeti Összetartozás Napja. 2020. június 4-én ismét megáll majd néhány percre az élet Magyarországon, hogy 100 évvel a békediktátum aláírása után is megemlékezhessünk a diktátum aláírására.

László Bernadett