Trianon-trauma V.

Az 1867-es kiegyezést követően Magyarország történelmének legsikeresebb korszaka kezdődött meg. A dualista állam részét képező ország megkezdte a több évszázad alatt felhalmozódott társadalmi és gazdasági hátrány ledolgozását. 1914-ig minden mutatószám azt jelezte, hogy folyamatos és eredményes a fejlődés. Az első világháború és az azt követő zavaros időszak mindent derékba tört. Az ország megcsonkítása s az elszakítottság érzése a Kárpát-medence összmagyarságát traumatizálta, az érzés kollektív tapasztalattá vált, amely azóta is jelen van életünkben.

A sorozat megelőző írásaiban áttekintettük Trianon konkrét demográfiai, gazdasági hatásait, vagy éppen azt, hogy milyen hatással volt/van a békediktátum a Kárpát-medence természeti környezetére. Kétségtelen, hogy a fenti tényezők a mai napig befolyással vannak az itt élők életére, egészségi állapotára. A folyóvizek szennyezése, vagy éppen az utazási idő meghosszabbodása, a család szétszakítottsága jelentős befolyással bír az ember életminőségére. Trianon megteremtette azokat az akadályokat, amelyek a térségben élő, különböző nemzethez tartozó emberek között a mai napig feszülnek. A magyarság számára Trianon még mindig, 100 évvel az esemény után is szitokszó, a sokkhatás jelzője. Az utódállamokban élő többségi lakosság számára pedig, sok esetben a fenyegetettség szinonimája. A békediktátum elsődleges célját sikeresen megvalósította: megosztotta a térségben élőket. Tudatos, tervszerű döntés volt ez, modellként tekinthetünk a britek és a franciák által elkövetett afrikai és ázsiai „rendezésekre”, amelyek szintén súlyos katasztrófákhoz vezettek és vezetnek. De 100 év távlatából sem meglepő a „béketeremtők” módszertana, a trianoni döntés az őket jellemző gyarmattartó attitűd következménye. Úgy gondolták, ha a taktikájuk egyszer már – számukra – Európán kívül bevált, miért ne valósítanák meg azt a kontinensen is?

Mindenesetre nem sűrűn látott ilyet a történelem. Idézzük Móra Ferenc gondolatait: „Az ítélethirdetés megtörtént és halálra szól. Kínos és gyalázatos halálra, amely kimondhatatlanul embertelenebb, mint amilyennel a középkor hordáit letörölték a népek táblájáról. Az avarokat kardélre hányták, a keleti gótokat egy lábig levágták, a vandálokat az utolsó csecsszopóig kiirtották. Vad idők emberséges törvénye volt a gyors kivégzés. Magyarország halálos ítéletén rajta van a nyugati kultúra bélyege. Csak a lábait és karjait vágták le, csak a gerincét roppantották szét, csak a mellkasát horpasztották be, de a torkát nem vágták át és a szívét nem szúrták keresztül. Ó, a bírák ítélete szigorú de humánus. A huszadik században élünk, nem a tizedikben. Európa bölcsei ültek törvényt, nem a kafferek esőcsináló aggastyánjai. Csak a sírt ásták meg, amelybe egy nemzetnek bele kell sűlyedni, mert élete elviselhetetlenebb lett a halálnál – de kezeiket mossák az igaznak vérétől”.

A világháborúba belefáradt magyar társadalomban sokan hittek a wilsoni önrendelkezés eszméjében, bíztak abban, hogy a művelt Nyugat méltányos lesz a béketárgyalások során és figyelembe veszi a vesztesek érdekeit is. A probléma rögtön ott jelentkezett, hogy nem voltak béketárgyalások. Ehelyett 1919–1920-ban Versailles-ban osztozkodást rendeztek, ahol a vesztes országok érdekeit a pillanat törtrészéig sem vették figyelembe. Az utódállamok pedig szó szerint „bevásároltak” a Magyar Királyság területéből. Azért is beszélhetünk trianoni sokkról, traumáról mert nem volt olyan ember a Kárpát-medencében aki a háború végén elhitte volna azt, hogy ezt meg lehet tenni Európa közepén, mindenkit váratlanul ért az a csapás, amely június 4-én bekövetkezett. Trianon a legsúlyosabb sebet ejtette a nemzeti öntudaton. Még a legrosszabb háborút követően is talpra lehet állni, ezt bizonyítja a magyar történelem elmúlt ötszáz éve, de Trianonnal a magyar nemzet öntudata szenvedett sérülést. Az 1920-at megelőző időszak sikerei, a béke, a prosperitás, a kiszámíthatóság hirtelen eltűnt az emberek életéből. A biztonságérzet elmúlása és az ország megcsonkításának átélése azt mutatta az embereknek, hogy a modern időkben már minden rossz lehetséges. Ez sajnos később újra és újra be is bizonyosodott. 

Trianon fontos szerepet játszott és játszik a későbbi történelmi korszakok formálásában, beleértve a két világháború közötti időszakot, a kommunista diktatúra évtizedeit, valamint a rendszerváltoztatás folyamatát és az azóta eltelt 30 évet. A magyar nemzet kettészakítására (anyaország, határontúliak) a mindenkori politikai elitnek valamilyen módon reagálnia kellett, mint ahogy nem mehetett el szó nélkül a Trianon más utóhatásai mellett sem.

„A legyőzöttek privilégiuma, hogy szükségképpen mélyponton lévén, csak fölfelé emelkedhetnek” – írta a korszak történésze, Szekfű Gyula. Az ellenforradalmi rendszer politikai elitjének embert próbáló erőfeszítéseivel, a megcsonkítottság és a megalázottság tudatát legyőzve sikerült egy olyan új államot létrehozniuk, amely idővel a térség legstabilabb országává vált. Miközben Magyarországon az 1920-as években a nehéz körülmények ellenére is megindul a Horthy Miklós kormányzó és Bethlen István miniszterelnök nevével fémjelzett politikai és a gazdasági konszolidáció, addig Franciaország tíz éven belül tizenhárom miniszterelnököt és három elnököt fogyasztott el. A weimari Németországban hol a bal-, hol a jobboldali puccsok lehetetlenítették el a politikai életet. Az újonnan létrejövő Szovjet-Oroszországot polgárháború, majd parasztháború, és több millió áldozatot követelő éhínség sújtotta. A trianoni utódállamok egy részében is állandósult a politikai válság, amelynek fő oka az volt, hogy nem tudták megemészteni a békediktátum által nekik ítélt területeket, „túlnyerték magukat”, ahogy Lucian Boia román történész fogalmazott, saját hazája kapcsán. Ezzel szemben „a történelem cinikus fintora volt, hogy a függetlenné és színmagyarrá váló trianoni Magyarország lett Közép- és Kelet-Európa egyetlen, etnikai feszültségek által nem gyötört állama” – jegyezte meg Németh László.

A két világháború közötti időszakban, a Trianon okozta sebek még túl frissek voltak. Teljesen egyértelmű volt, hogy a politikai életben bármely erő csak úgy tudja elfogadtatni magát a társadalommal, ha legalább az etnikai revízió programját a zászlajára tűzi. Ráadásul adott volt a legnehezebb feladat: az ország elindítása. Nem újraindításról volt szó, hiszen a trianoni döntés egy teljesen új helyzetet teremtett. A rendkívül nehéz körülmények ellenére 1920 után mégis sikerült rendezni az ország helyzetét, nem túlzás kijelenteni, sikerült a lehetetlen. „Letagadhatatlan tény, hogy Bethlen István grófnak a külső és belső konszolidációt sikerült megteremtenie és az országot a legnagyobb megpróbáltatások közepette sikerült a jövő számára megóvnia és megerősítenie” – írta 1937-ben az egyébként ellenzéki Makkai János. Bethlen mindenekelőtt kiegyezett politikai ellenfeleivel – a kisgazdákat bevonta kormányába, míg a szociáldemokratákkal paktumot kötött, amelynek értelmében utóbbiak a legalitás keretein belül szabadon szervezkedhettek. Először ülhetett szociáldemokrata képviselő a magyar parlament alsóházi termében. 1921-ben sikerült különbékét kötni a versailles-i békerendszert el nem ismerő Amerikai Egyesült Államokkal, és túszegyezmény keretében sikerült hazahozni a Szovjet-Oroszországban fogvatartott magyar hadifoglyokat. Elérte a szerbek által még 1921-ben is megszállás alatt tartott Pécs, Baja és vonzáskörzetük felszabadítását, valamint a Sopron környéki népszavazás kiírását, és sikeres lebonyolítását. Megszervezte a pozsonyi egyetem Pécsre, valamint a kolozsvári egyetem Szegedre telepítését. Hamar kezdetét vette a pénzügyi konszolidáció, amelynek eredményeképpen 1924-re létrejött az önálló Magyar Nemzeti Bank, három évvel később pedig a korabeli Európa egyik legerősebb valutája, a pengő. Klebelsberg Kuno gróf kultuszminiszter népiskolai programja az évtized végére az ország minden részén biztosította az alapfokú oktatást. A magyar egészségügyi ellátórendszer tíz év elteltével ismét a legjobbak közé tartozott Európában. A két világháború közötti időszakban 121 új kórházat építettek országszerte, így a kórházi ágyak száma 26.451-ről 48.898-ra nőtt. Míg a halálozási arányszámok tekintetében a békekötést követően Magyarország a vezető 2. helyen állt, 1937-re a 9. helyre lépett vissza hazánk, maga mögé utasítva például a háborúban győztes Franciaországot.

A kisantant nyomása ellenére óriási diplomáciai sikerként könyvelhették el 1922-ben Magyarország felvételét a Népszövetségbe, amelyet két évvel később – ismét a kisantant sikertelen támadásai közepette – követett a népszövetségi kölcsön is. Történelmi teljesítményt tudhat a magáénak az 1920-as évek politikai elitje. Miközben Magyarország politikailag és gazdaságilag egyaránt konszolidálódott, addig Európa keleti felén kegyetlen és véres függetlenségi- és polgárháborúk dúltak, míg a nyugati felén állandósult a politikai zűrzavar és a bizonytalanság. Magyarország a szigorú trianoni békediktátum által ellehetetlenítve, az elképzelhető legellenségesebb közegben hajtotta végre az új állam megalkotását, és indította el azt a fejlődés útján.

Ez a sikerszéria a második világháborúval véget ért. A trianoni trauma az eredmények ellenére sem múlt el. Magyarország az újabb világégés alatt Németország és Olaszország oldalán találta magát, mivel csak ez a két ország mutatott hajlandóságot a trianoni igazságtalanság felülvizsgálatára. Az előző háború győztesei, Franciaország és Nagy-Britannia, ugyan elismerték a hibás döntéseket, de az új határok meghúzásában nem vettek részt. Ehelyett 1938-ban Münchenben feláldozták saját „keresztgyermeküket” Csehszlovákiát, azt az országot, amelynek létrejötte fölött „béketeremtő” elődeik bábáskodtak. Ezzel elismerték a versaillesi békerendszer alkalmatlanságát. Mindezt figyelembe véve el kell gondolkodnunk azon, hogy kibővítsük a „háborús bűnösök” kategóriáját.

A második világháborút követően Magyarországot még nagyobb csapás érte, mint 1918-ban. Ezúttal az ország teljes területe idegen – szovjet – megszállás alá került, ráadásul hazánk háborús hadszíntérré vált, a harcok súlyos károkat okoztak az épített és a természeti környezetben, de ami a legsúlyosabb, az emberi életekben is. Megszámlálni sem lehet a háború és az azt követő időszak áldozatait: a magyarországi holokauszt, az elesett magyar honvédek, a szovjet kényszermunkatáborokba hurcoltak, a megerőszakolt nők, s azt követően a kommunista diktatúra áldozatait. Az egyébként is traumatizált magyar társadalom borzasztó állapotba került. Helyzetét tovább súlyosbította az 1947-es párizsi „békeszerződés”, egy újabb diktátum, amely nem csupán érvényben hagyta a trianoni határokat, de egy újabb esztelen döntés hatására három, a Duna jobb partján fekvő falut is Csehszlovákiának ítélt, ami később lehetővé tette a bősi erőmű felépítését, s ezzel a Szigetköz élővilágának elpusztítását. Íme, Trianon egy újabb öröksége.

A vérbe fojtott 1956-os forradalom és szabadságharc, valamint az azt követő – és megelőző – soha nem látott mértékű emigrációs hullám újabb csapást jelentett a magyarságnak. A folyamatot megkoronázta a Kádár-korszak három évtizede, amely talán több kárt okozott a magyar nemzetnek mint Rákosi diktatúrája. Utóbbi időben legalább világosak voltak a kategóriák jó és rossz között, Kádár viszont egy olyan rendszert hozott létre, amelyben az országban élőktől az alapvető élelmiszerekért és bizonyos tartós fogyasztási cikkekért cserébe nem volt ildomos beleszólni a politikába. Az olyan fogalmak mint nemzet, határon túli magyarság, Trianon továbbra is tiltott kifejezések voltak. A Kádár-korszak sokak számára a mai napig az önerőből épített sátortetős ház, a panellakás, a SZOT-üdülő, a balatoni hétvégi ház, a Trabant, vagy éppen a hűtőgép együttesét jelenti, kiegészítve mindez az alapvető cikkeket forgalmazó élelmiszerellátással. De mi van a Kádár-korszak mérlegének másik serpenyőjében? Milyen árat fizetett a fenti javakért a magyar társadalom? Íme: a civilizációs betegségek (daganatos megbetegedések, szív- és érrendszeri betegségek) meredek emelkedése, még a többi szocialista országgal való összehasonlítás tekintetében is. Az öngyilkossági mutatók évtizedeken át való vezetése (európai első helyezett). A demográfiai mutatók romlása (1981-ben első ízben történt meg, hogy a halálozási és születési mutatók keresztezték egymást, az előbbi kategória javára). Az 1960-as évtizedben volt olyan év, amikor több abortuszt végeztek el, mint ahány élveszületés történt, a szakemberek „abortuszjárványról” beszéltek.  A helytelen táplálkozás, az alkoholfogyasztás és a dohányzás meredek emelkedése. Számtalan olyan probléma, amely ekkor vált a mindennapok részévé. A „gulyáskommunizmus”, a „legvidámabb barakk” Magyarországa ezzel járult hozzá állampolgárai életéhez. Felmérni sem tudjuk a kár valós súlyát.

Hogy miben állt a Kádár-rendszer határon túli nemzetiségekkel foglalkozó politikája? Abban, hogy nem létezett. Kádár és a kommunista elit lemondott a határon túli magyarságról, szőnyeg alá söpörte a kérdést, mintha az nem is létezne. Az alaphangot a diktátor már 1958-ban megütötte. Két évvel a szabadságharc vérbe fojtása után Kádár Romániába látogatott, hogy köszönetet mondjon diktátorkollégájának: Gheorghe Gheorghiu-Dej román főtitkárnak. Volt miért köszönetet mondania: a kádári „konszolidációt” hirdető első propagandatermékeket a magyar nyomdászok sztrájkja miatt Romániában nyomtatták, emellett Románia áruhitelekkel is segítette a teljesen hiteltelen magyar kommunista elitet. Kádár „készpénzzel” fizetett: lemondott az erdélyi – s rajta keresztül a határon túli – magyarság érdekeinek védelméről. Útitársa, Kállai Gyula február 26-án a marosvásárhelyi bútorgyár munkásgyűlésén kijelentette: „Amennyiben az ellenforradalom győz Magyarországon, az éppen a Duna-medencében jelentette volna az imperialista rablóháborúk kezdetét, éppen a magyar és a román nép lett volna annak első áldozata”. Ezzel igazolta a Romániában zajló magyarellenes politikát, amelynek keretében Romániában 1400 magyart tartóztattak le 1956-ot követően, közülük 600 főt a szabadságharc támogatásával és a területi revízióra való törekvéssel vádoltak. 1959-ben sor került a kolozsvári Bolyai Egyetem (Erdély magyar egyeteme) beolvasztására is. Kádárnak egy szava sem volt minderre. Törlesztett.

A közép- kelet-európai antikommunista forradalom, a rendszerváltoztatás teljesen új helyzetet teremtett. Szinte felrázta a Kárpát-medence magyar lakosságát, Magyarország szabadon választott miniszterelnökének kijelentése 1990. június 2-án: „Lélekben, érzésben tizenötmillió magyar miniszterelnöke kívánok lenni”.  Évtizedek óta nem hangzott el hasonló jelentéstartamú kijelentés felelős magyar politikus részéről. Végre lehetőség nyílt arra, hogy enyhüljön a trauma okozta szorongás és annak hatásai. Szabadon lehetett beszélni 1920-ról és következményeiről, amelyek mint a cikksorozat előző részeiben is olvashattuk, nem csupán a két világháború időszakát jellemezték, de napjainkig is kihatnak. Közben részben orvosolni is sikerült a betegséget. A 2001-es státustörvénytől ugyan rögös út vezetett a kettős állampolgárságig – gondoljunk a szégyenteljes 2004-es, róla szóló népszavazásra – de 2010-ben ezt a kérdést is sikerült megnyugtatóan rendezni. Tíz éve június 4. a Nemzeti összetartozás napja. A trianoni trauma tünetegyüttese ugyan a mai napig velünk van, de örömre is van okunk. Ma jóval több magyarajkú él a Kárpát-medencében (nagyjából 13 millió fő), mint valaha a történelemben. S ha figyelembe vesszük a Trianon óta eltelt száz év magyarságot érintő tragédiáit, ez nem kis történelmi teljesítmény.

Balogh Gábor