Trianon-trauma IV.
Cikksorozatunk megelőző részeiben a trianoni békediktátum magyarságra, valamint a Kárpát-medence társadalmára gyakorolt hatását tekintettük át. Megvizsgáltuk a sokkoló döntés demográfia következményeit, a Magyar Királyság iskola- és kórházrendszerére gyakorolt hatását, a városok új szerepbe kerülését és a regionális központok átalakulását, valamint bemutattuk a vasútvonalaknak a határok meghúzásában játszott szerepét. A folytatásban a békediktátum által okozott – és sok esetben a mai napig ható – környezeti egyenlőtlenségeket vesszük górcső alá.
Sok helyütt leírták már, így közhelyszámba megy, hogy a Kárpát-medence tökéletes, egységes földrajzi és gazdasági térséget képezett 1918-ig. Ha ránézünk a térséget ábrázoló domborzati vagy éppen vízrajzi térképekre, láthatjuk, hogy ez valóban így van. A béketárgyalások brit delegációjának tagja, John Maynard Keynes közgazdász szerint: „A béke csupán befejezte azt a gazdasági pusztítást, amelyet a háború végzett Európában”. A békekötés következtében előforduló környezeti és ökológiai katasztrófák, egyenlőtlenségek szempontjából térségünk – sajnos – modell értékkel bír, a fenti állítás igazolására. Ami Trianon előtt elképzelhetetlen volt, az 1920-at követően általánossá vált. A medence területén a diktátumot követően öt állam osztozkodott, s bár a határokat gondosan lezárták, azonban a környezetszennyezés azt nemigen vette – és veszi – figyelembe.
A határok meghúzását követően az utódállamok kiemelt céljává vált az országukban élő magyarság beolvasztása. Ennek több módszerét is alkalmazták, így például a betelepítést, amely által sikerült mesterségesen jelentős mértékben megváltoztatniuk egyes városok, régiók etnikai összetételét. Ehhez tökéletes eszköz volt az adott térségben az ipar erőltetett fejlesztése, ami megkövetelte a nagyobb számú munkaerő betelepítését, s ezzel párhuzamosan az újonnan érkezettek számára infrastruktúra (lakások, iskolák stb.) kiépítését. Ha végignézzük Kolozsvár, Arad, Temesvár, Kassa vagy éppen Újvidék 20. századi történetét, láthatjuk, hogy mindenhol ezt a modellt alkalmazták az utódállamok. Ezzel sikerült fellazítaniuk a városok magyar lakosságát, majd az arányokat a korábban kisebbségi nemzetiség javára fordították. Ez a trend már a két világháború között is megfigyelhető, de különösen 1945-öt követően gyorsult fel igazán, a kommunisták erőltetett iparfejlesztési politikájának köszönhetően. Emellett, ha valahol ugyan nem volt magyar többség, de a régió vagy város történelme, épített környezete a magyar történelmi örökség részét képezte, sok helyen (például Romániában) célként fogalmazódott meg annak tönkretétele. Erre a legtökéletesebb példa az erdélyi Vajdahunyad esete, ahol a vár közvetlen közelébe telepítettek a román hatóságok egy vegyipari kombinátot, ami rövid idő alatt súlyos károkat okozott a történelmi emlékhely épületegyüttesében. Arról már nem is beszélve, hogy az ipari létesítmény jelentősen lerontotta a táj képét.
Ráadásul ezek a gigaberuházások még csak hasznot sem hajtottak az utódállamnak. Néhány évtized elteltével és óriási állami összegek ráköltésével sem sikerült őket profitképessé tenni. Túlnyomó többségük 1990-et követően bezárt, ma rozsdaövezetként „ékesítik” környezetüket. Életre hívásuknak és működtetésüknek egyetlen elért célja a térség etnikai viszonyainak fellazítása és gyökeres megváltoztatása volt, amelyet viszont sikeresen végrehajtottak.
A határokon átnyúló káros ökológiai behatások legkönnyebben leírható példáit szolgáltatják a folyóvizek szennyezése. A Magyar Királyság Trianon következtében alvízi országgá vált. Legfontosabb folyóvizeink vízgyűjtő területe a határon kívül rekedt. Ezzel az ország kiszolgáltatottá vált a szomszédos államok vízügyi helyzetének. A trianoni döntés és az 1947-ben azt lényegében jóváhagyó, azt részben kiegészítő párizsi békeszerződés tette lehetővé a bős-nagymarosi vízlépcső megtervezését. Ugyan az 1980-as évek végén a civilek tiltakozásának hatására Magyarország elállt a terv megvalósításától, Szlovákia egyoldalúan megépítette saját erőművét. Erre volt lehetősége, hiszen 1947-ben megkapta a pozsonyi hídfő három, addig még a trianoni békediktátum által is Magyarországon hagyott települését: Oroszvárat, Horvátújfalut és Dunacsúnyt. Így ezen a szakaszon a Duna mindkét oldala északi szomszédunkhoz került. A Duna egyoldalú elterelését követően a Szigetközben ökológiai katasztrófa következett be. A folyómeder teljesen kiszáradt, élővilága elpusztult. Ki volt a legnagyobb vesztese – a természeti környezeten kívül – a döntésnek? A magyarság. Nem csak az anyaországban élők, hanem a szlovákiai Csallóközben élők is, hiszen a térség lakosságának jelentős része magyar.
Ha a rátekintünk a Kárpát-medence vízrajzi térképére, láthatjuk, hogy az új határok meghúzása nem volt tekintettel a térség vízbázisára. Az egyoldalú vízügyi döntések problémáját láthattuk az előző példán (bősi vízerőmű), de sajnos keletebbre is találunk olyan eseteket, amelyek az át nem gondolt diktátum következményei. Ahogy fentebb említettük, Trianon következtében folyóvizeink több országon átívelő folyamokká váltak, külön országba került a folyók vízgyűjtő területe, és az alvízi területek, ami elviekben határokon átívelő együttműködést követelt volna meg a vízvédelem szempontjából. Nem ez történt. A vízgyűjtő birtokába került felvízi országok, nem törekedtek az együttműködésre, így ennek, valamint a helyi környezetszennyezésnek köszönhetően, beláthatatlan következményei keletkeztek.
Íme, néhány példa a fenti megállapításra, immár a mi nemzedékünk életéből. Valószínűleg mindenki emlékszik a Tisza ciánszennyezésére. A romániai Nagybányán, egy román–ausztrál vegyesvállalat cianidoldattal végezte az arany kitermelését. Fontos megjegyezni, hogy ezt a módszert Nyugat-Európában, de például Ausztráliában sem alkalmazhatta volna a vállalat, nem így Romániában. A cég 2000-ben nagyjából 100 ezer m3 ciánoldatot engedett le a Szamos vízgyűjtőjén, ami rövid időn belül a Tiszába ömlött, így a folyó magyarországi szakasza teljesen szennyezetté vált, elpusztítva a Tisza élővilágának csaknem teljes állományát. A vállalat természetesen tagadta, hogy övé lenne a felelősség. A ciánszennyezést néhány hónap elteltével nehézfémszennyezés követte. A magyar állam a károk elhárítását követően 29,3 milliárd forintos kárigényt jelentett be a román vállalatokkal szemben. Eredmény nélkül. Romániában egy ügyészségi vizsgálat kimondta, hogy a vállalatok nem felelősek a Tisza történetének talán legnagyobb szennyezéséért, azt a „körülmények” okozták. Hogy milyen „körülmények”, azt az ügyészség természetesen nem indokolta.
Szintén az ezredfordulót követően, 2003-tól jelentett problémát a Dráva habzása. Egy ausztriai bőrgyár nem megfelelően tisztított szennyvizet engedett le a folyón, amely negatív hatását annak magyarországi szakaszán éreztette leginkább. Habár az ún. „szakértői vizsgálatok” szerint a habzás csak „esztétikai problémát” jelent, a szennyezés kezdete óta ötödével csökkent a folyóból kifogott halak mennyisége.
Utolsó példaként a Felső-Tisza vidék hulladékszennyezését említhetjük meg, amely rendszeres kihívást jelent a magyarországi vízügyi szakembereknek és havonta több millió forintos tételt a magyar adófizetőknek. Az óriási mennyiségű (jelentős részében műanyag palackokból álló) hulladék kibocsátója Ukrajna és Románia. A folyók vízgyűjtő területén élők a fenti országokban, illegális lerakókon helyezik el a háztartási hulladékot, amit a tavaszi jeges és a zöldár belemos a folyóba, s az meg sem áll a folyó magyarországi szakaszáig. A vízügyi szakemberek és néhány civil csoport (legismerteb közülük a Pet-kupa) óriási erőfeszítéseibe kerül, hogy a hatalmas mennyiségű szemét ne jusson lentebb a folyó magyarországi szakaszán. A kihalászott hulladék nagyjából felét magyarországi vállalatok újrahasznosítják. A két utódállam természetesen semmit sem tesz az illegális hulladéklerakók megszüntetése érdekében, így a Felső-Tisza hulladékkal való szennyezése napjainkban is folyamatos. A szomszédos országok hatóságai próbálták ugyan letagadni azt, hogy a szennyezés tőlük ered, de a szemétmennyiség jelentős része ukrán és román termékekből áll, amelyeket csak az adott országokban forgalmaznak.
A fenti példákon keresztül láthattuk, hogy egy végig nem gondolt nagyhatalmi döntés milyen súlyos következményekkel járhat, nem csupán demográfiai, de adott esetben ökológiai szempontból is. A környezeti és ökológiai egyenlőtlenségek, s a belőlük eredő szennyezések következményei részét képezik a trianoni traumának. A probléma végleges felszámolása csak határokon átnyúló – működőképes – együttműködéssel lehetséges, addig azonban a szennyezés terheit Magyarország viseli.
Folytatása következik!
Balogh Gábor
A sorozat korábbi részei az alábbi linkeken érhetőek el:
© 2013-2025
