TITKOS SZERZŐDÉSEK

Az I. világháború során az antant által kötött meggondolatlan titkos szerződések sora volt az egyik fő oka a versailles-i békekonferencia tragédiájának.

Az I. világháborúban harcoló antanthatalmak propagandája végig úgy állította be a küzdelmet, mint ha az a jog, béke és igazság érdekében vívott szent csata lett volna a nemzetközi rendet megsértő középponti hatalmak ellen. Mind a mai napig a győztesek narratívája hatja át a nagy háború történetét, de ennél jóval árnyaltabb a kép.

A Német Császárság valóban hadüzenet nélkül támadta meg a semlegességét kinyilvánító Belgiumot és mondvacsinált okokkal rohanta le Franciaországot, de az antanthatalmak a háború kitörésének pillanatától kezdve a Német Császársággal és az Osztrák­–Magyar Monarchiával való leszámolást és zsákmányszerzést tartották szem előtt. Még egy éve se folytak a hadműveletek, amikor a Dardanellákat ostromló britek és franciák titkos szerződést kötöttek az Orosz Birodalommal a fekete-tengeri szorosok felosztásával kapcsolatosan. Az oroszok régi vágya volt, hogy az Európát és Ázsiát elválasztó szorosokat ellenőrzésük alá vonják, az angolok és a franciák 1915. március elején titkos tárgyalások útján el is fogadták az oroszok követeléseit, cserébe pedig az oroszok segítségét várták az Oszmán Birodalom ellen. Az ígéret komolytalanságát mutatja, hogy az angol politikusok közel száz évig zárkóztak el a tengerszorosok orosz ellenőrzése alá kerülésétől. A brit diplomácia ezzel mindössze azt akarta elérni, hogy az oroszok tehermentesítsék a brit erőket az oszmánokkal szembeni harcban. Az antant számítása viszont nem jött be. A brit erők csúfos vereséget szenvedtek a Gallipoli körüli hadművelet során, az oroszokra pedig a központi hatalmak csapatai August von Mackensen vezérezredes vezetésével mértek súlyos vereséget a gorlicei áttöréssel a keleti fronton.

A háború során kötött következő titkos szerződés a londoni szerződés volt, amelyet a britek és a franciák írtak alá az olaszokkal, 1915. április 26-án. Az 1915-ös év kimondottan nehéz volt az antant számára, hisz 1914-ben bár sikeresen megállították és visszaszorították a központi hatalmak offenzíváit, de ezért súlyos árat kellett fizetniük. A Brit Birodalom és Franciaország hatalmas gyarmatbirodalmairól toborzott hadserege se volt elég a döntő győzelem kivívásához, ezért további európai államok bevonását tervezték. Az Osztrák­–Magyar Monarchiával szomszédos Olaszország bevonására szánták el magukat az antant vezető politikusai. Bár az olaszok hivatalosan szövetségesei voltak a központi hatalmaknak, mégis régóta tudta mindenki, hogy területi viták teszik ingataggá a szövetséget. Ezt bizonyítja az akkor már 85. életévében járó Ferenc József császár kijelentése is, amikor tanácsadói azt ajánlották, hogy területi engedményekkel próbáljon kiegyezni az olaszokkal: „Én inkább mindent elveszítek, és tisztességgel pusztulok el, mintsem leereszkedjem ehhez a visszataszító rablóbandához.”

A Londonban megkötött titkos szerződés viszont nemcsak Olaszország „nemzetiségi sérelmeit” volt hivatott orvosolni. A brit diplomácia szokás szerint hatalmas zsákmányt ígért az olaszoknak a hadbalépésért. A vegyesen olaszok és németek lakta Dél-Tirolon és Trieszten kívül a kevert népességű dalmát tengerpartot, az adriai szigeteket, az albán Vlorë kikötőjét, az Albánia központi területei feletti protektorátust, a Kis-Ázsia partján fekvő Dodekánészosz szigeteket és az Oszmán Birodalom egy részét ígérték nekik. Az olaszok a szerződés megkötése után nem sokkal hadat is üzentek a Monarchiának. Az Osztrák–Magyar Monarchia így egy harmadik fronton is harcolni kényszerült. A Monarchia viszont nem omlott össze az olaszok hadba lépésétől, az olaszok pedig egészen a háború végnapjáig tizenkét isonzói csatában sem tudták legyőzni a központi hatalmak erőit.

Az 1915-ös év során egy harmadik titkos megállapodás is született, mégpedig Szerbiával. 1914-ben a szerbek mindenki nagy csodálatára nemcsak megállították a Monarchia csapatait, de ellentámadásukban jelentősen visszavetették a központi hatalmak balkáni frontját. Szerbia viszont hatalmas árat fizetett győzelméért: haderejének és hadianyagának nagy része elpusztult. A központi hatalmak erői 1915 tavaszára újraszerveződtek és a keleti fronton biztonságos távolságra szorították vissza az oroszok erőit. Nyílt titok volt, hogy az orosz front bebiztosítása után a középponti hatalmak Szerbiára, Montenegróra és Albániára készülnek végső csapást mérni. Hogy a szerbeket a háborúban tartsák és a végsőkig tartó ellenállásra késztessék, az antant titkos szerződésben ezért cserébe a szerbeknek ígérte a Bánságot. Az antant vezető hatalmainak célja itt is az volt, hogy Szerbia háborúban tartásával saját magát tehermentesítse. Szerbia sorsa viszont Bulgária hadba lépésével megpecsételődött, és a központi hatalmak 1915 őszén indított offenzívája Szerbia központi hatalmak által történő megszállásával végződött.

A britek és a franciák egymással is kötöttek titkos szerződést a háború alatt. Egy általában elfeledett, de nagyon fontos front miatt történt. 1916 májusában a brit Skyes és francia Picot titkos egyezményt írtak alá a Közel-Kelet felosztásáról. A britek Egyiptomból új offenzívát akartak indítani a törökök ellen, de a franciák beleegyezésére volt szükségük ahhoz, hogy erőforrásokat vezényelhessenek át oda a nyugati frontról. Csalinak az Oszmán Birodalom jövőbeni felosztását megállapító egyezséget használták. Az egyezményt kormányaik 1916 májusában jóváhagyta, amely a Libanont és Szíriát a franciáknak adta, Jordániát, Palesztinát (mai Izrael) és Mezopotámiát (mai Irak) pedig a britek kapták meg. A Skyes–Picot-egyezmény sem volt más, mint az Ottomán Birodalom búzában és ásványkincsekben gazdag közel-keleti régiónak zsákmányszerű felosztása. A britek és a franciák már a 19. században is szívesen osztották fel egymás között a gyengébb kontinensek területeit és gyarmatokat alakítottak ki belőle. Ez a Közel-Kelettel se volt másképp, ahogy azt a versailles-i békekonferencián Wilson elnök meg is jegyezte: „A Skyes–Picot úgy hangzik, mint valami teafajta neve, pompás példánya a régi diplomáciának.”

Utoljára a bukaresti szerződést kell megemlíteni a fontosabb titkos szerződések sorában. Az 1915-ös év kudarcai után az antanthatalmak újra magukhoz akarták ragadni a kezdeményezést. Az 1916-os év során hatalmas horderejű hadműveletet kívántak lebonyolítani a nyugati fronton, hogy a Német Császárságot térde kényszerítsék. Az előző évek kudarcaiból tanulva ezúttal úgy kívánták megtörni a központi hatalmak szívós ellenállását, hogy a lehető legtöbb frontról támadás alá veszik a középponti hatalmak állásait. A nyugati offenzívával egyidejűleg a keleti fronton is nagy horderejű offenzívát készítettek elő, hogy ezáltal morzsolják fel a központi hatalmak erejét. A Bruszilov-offenzívához segítségül az addig semleges Romániát is meg akarták győzni.

Románia a háború kitörésekor a központi hatalmak szövetségese volt, de területi viták miatt mindig is feszült volt a viszonya az Osztrák–Magyar Monarchiával. Bár Románia német származású uralkodója, I. Károly király felszólította a román koronatanácsot, hogy a Monarchia oldalán lépjen hadba, az nem szavazta meg ezt. A helyzet gyökeresen megváltozott, amikor I. Károly meghalt és helyére I. Ferdinánd ült. Az új király miniszterelnöke, Bratianu, javaslatára már elfogadta az antant ajánlatát. Az 1916. augusztus 17-én aláírt titkos bukaresti szerződésben az antant hatalmak Románia hadba lépéséért cserébe odaígérték Erdélyt, a Partiumot, a Bánságot és Bukovinát. Ennek reményében Románia nem sokkal később hadat üzent az Osztrák–Magyar Monarchiának. Bár a románoknak sikerült Erdély területére betörniük, de a meglepetésből magához tért központi hatalmak gyorsan átvették a kezdeményezést és ellentámadásba átlendülve, egy év leforgása alatt Románia teljes területét elfoglalták. Románia kénytelen volt különbékét kérni a középponti hatalmaktól.

A központi hatalmak oldaláról egy fontosabb esetet lehet felemlíteni, a titkos szerződések megkötésével kapcsolatban. 1917. január 31-én az akkori német külügyminiszter, Arthur Zimmermann táviratot küldött Mexikónak, amelyben szövetséget ajánlott arra az esetre, ha az Egyesült Államok hadat üzenne a központi hatalmaknak. A szövetségéért cserébe Zimmermann felajánlotta, hogy Mexikó visszakaphatja az 1848-as háborúban elveszett területeit (Texast és Új-Mexikót). A távirat napvilágra került és hatalmas felháborodást keltett világszerte, valamint jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy az Egyesült Államok szenátusa a hadba lépés mellett szavazott, amely pedig eldöntötte a háború kimenetelét. A Zimmermann-távirat viszont mégsem nevezhető titkos szerződésnek. Mexikó erre érdemben soha nem válaszolt, és a német kormány se hagyott soha jóvá egy ilyen tervezetet sem. Ez inkább „diplomáciai tapogatózás” volt, mintsem az előzőekben leírt titkos szerződés.

A titkos szerződésekről összességében elmondhatjuk, hogy az antant könnyelmű ígéretekkel próbált minél több semleges országot, vagy saját szövetségesét meggyőzni arról, hogy csatlakozzon háborúhoz, vagy nagyobb erőfeszítést hajtson végre a harcokban. A Brit Birodalom és Franciaország tulajdonképpen a 19. században bevett hódító módszereivel, minden reálpolitikát nélkülözve ígért hatalmas zsákmányt azért cserébe, hogy saját magukat tehermentesítsék. Ezt pedig jól bizonyítja, hogy egy-egy területet több országnak is odaígértek (például a Bánátot Szerbiának és Romániának, Trákiát Olaszországnak és Görögországnak), és ezek az egymásnak ellentmondó ígéretek egyenesen vezettek a versailles-i béke tragédiájához.

Nagy Gergely