Tisza István gyilkosai

A történelmi Magyarország utolsó miniszterelnökét, 1918. október 31-én otthonában gyilkolták meg, azzal a váddal illetve, hogy ő a felelős az elmúlt évek szörnyűségeiért, kiváltképp a háborús veszteségekért.

Az egyik leghíresebb politikai gyilkosság részleteit napjainkig sem sikerült megnyugtatóan tisztázni. Tisza Istvánt az őszirózsás forradalom áldozataként tartják számon. A merénylet elkövetőire nem irányult igazi reflektorfény, a gyilkosság körülményeit homály fedi, amit a későbbi korszakok sem oszlattak el: a kommunista diktatúra idején a „népharag” kivetüléseként értelmezték. Mivel a bűntény az őszirózsás forradalom időszakában történt, ezért sokan meggyőződve állították, hogy Károlyi Mihály kezessége sem kizárt, de a vádat sosem sikerült rábizonyítani. A Tisza-pert tárgyaló bíróság a Magyar Nemzeti Tanács és Károlyi Mihály bűnösségét egyértelműen kizárta. A gyilkosok pedig 1918. október 31-én délután 5 óra körül az ő akkori tartózkodási helyéről, az Astoria szállóból indultak el Tisza István Hermina úti villájába.

A két külön katonai autóval érkező 5-5 fegyveres a merényletet látványosan előre kitervelten, forgatókönyvszerű aprólékossággal hajtotta végre. A ház védelmére kirendelt csendőröket megfosztották fegyvereiktől, néhányan a kerítésnél maradtak őrt állni, míg 4-en behatoltak a villába. A ház halljában Tisza Istvánt két nő – felesége valamint rokona, Almásy Denise grófnő – társaságában találták, és fegyvert fogtak rájuk. Rövid szóváltást és dulakodást követően a miniszterelnök a magánál tartott fegyvert eldobta, majd eldördültek a halálos lövések. Ezután a fegyveresek dolguk végeztével távoztak. Herczeg Ferenc utólag így írt a bűncselekményről: „Minden tekintet feléje fordult. Manikűrös kezek rámutattak; monoklis szemek sokatmondóan hunyorogtak. Ami gyűlölet, düh, rombolási vágy élt a felforgatókban, az mind őt kereste. Hogyne, hiszen mindenki előtt világos volt: a magyarság méltósága, ereje, reménysége az ő erős agyában, az ő forró szívében él. A barátai kérték, követelték, hogy meneküljön. Egy szomorú mosoly volt a válasz. Talán arra gondolt, milyen lesújtó volna, ha a jövő történetírója egyetlen férfit, egyetlen magyart sem találna ebben a korban. Egy nyirkos őszi estén betoppantak hozzá a hóhérok. A csendőrök, valami titokzatos Parancsnak engedve, elvonulnak. Izgatott hangok a szobában — a hóhérok izgatottak, nem Tisza. Azután csend lesz. Valahol, egy klubban, valaki megigazítja oldalzsebében a selyemkendőt, leejti petyhüdt ajkáról az aranyvégű cigarettát és idegesen nézi az óráját. Talán ő az, aki a népítéletet meghozta? Sortűz… Úgy halt meg, ahogyan csak ő tudott. A pesti népköztársaságnak ő volt az egyetlen tagja, aki méltó volt a szó római értelmében vett köztársasági polgár névre. Meg kellett halnia, mert ő volt a magyarság ereje és reménysége. Meg kellett halnia még ma, mert holnap már a megcsalt és meggyalázott nép megint az ő nevét kiáltozná”. Tisza Istvánt 1918. november 3-án helyezték örök nyugalomra geszti birtokának kriptájában, meglehetősen szűkszámú búcsúztató körében.

A Bethlen-kormány regnálása idején két tárgyalás is zajlott, az első, a katonai per 1920. augusztus 2. és szeptember 15. között, amelynek iratanyaga érdekes adalékul szolgálhat mindazoknak, akik a gyilkosság körülményeit igyekeznek megfejteni. A második, a polgári per pedig egy évvel később, 1921. április 12-től október 5-ig tartott, ami hasonlóan a korábbihoz, nem vezetett megnyugtató eredményhez. Hiszen a bűneset felderítését nehezítette, hogy Tisza István felesége, és Almásy grófnő a merénylet elkövetőit nem tudták egyértelműen beazonosítani, így a gyanúsítottakra kiszabott ítélet közvetett bizonyítékok alapján születhetett meg.

A merénylet felbujtói között két újságírót tartottak számon, Kéri Pált, és Fényes Lászlót, de Friedrich István volt miniszterelnök bűnrészességére is felmerült. A Tisza-per vádlottjai név szerint a következők voltak: Dobó István volt tengerészhadnagy, Sztanykovszky Tibor zászlós, Hüttner Sándor főhadnagy, Pogány József volt népbiztos, Horváth-Sanovics Tivadar tengerész, Csernyák Imre repülőfőhadnagy (utóbbi három ebben az időszakban már külföldön tartózkodott). Rajtuk kívül perbe fogták Gärtner Marcell vegyészmérnököt, valamint Vágó-Wilheim Jenőt, akiket a gyilkosság előkészítésével vádoltak. Tanúk serege vonult fel a bírósági tárgyalások során, de mindegyikük csak másodkézből értesült a bűncselekményről, a fent említett, a gyilkosság helyszínén tartózkodó két Tisza-családtagon kívül.

A katonai per fővádlottjai, Hüttner és Sztanykovszky a szálakat összekuszálva, számtalanszor módosítottak vallomásaik szövegén. A Tisza család egyik ügyvédje erről így nyilatkozott: „Most már nem tudom különválasztani az általam tudott és a másoktól hallott dolgokat”. Érdekes adaléka a történetnek, hogy 1920 december elején az egyik vizsgálóbíró a tanúvallomás felvétele közben öngyilkosságot követett el, kiugrott a harmadik emeletről. Végeredményben a bíróság az ítélethirdetéskor a koronatanúk elmondásaira támaszkodott. Hüttnert végül 15 év letöltendő fegyházbüntetésre ítélték, ám 1923-ban meghalt a börtönben. Sztanyovszkyt elsőfokon kötél általi halálra, majd másodfokon büntetését 17 évi fegyházra enyhítette a bíróság, 1937-ben szabadult a szegedi Csillag börtönből. További sorsa is érdekes, rövidesen belépett a nyilaskeresztes pártba, majd 1945 után a kommunista párt tagjai között tartották számon. Dobó István volt tengerészhadnagy tüdőbajban, ítélethirdetés előtt halt meg a börtönben. Horváth-Sanovics elkerülte a felelősségre vonást, megszökött a Szerb–Horvát–Szlovén Királyságba, majd ott nyoma veszett. Ugyanez történt Pogány József népbiztossal és Csernyák Imrével, mindketten elhagyták az országot, Ausztriába menekültek. Később kiadatási kérelmüket megtagadta az osztrák kormány. Pogány később a Szovjetunióba távozott, ahol az 1937-es sztálini tisztogatások során, Kun Bélával együtt vesztette életét. Az 1921-ben zajló polgári perben tárgyalták a volt kormányfő, Friedrich István bűnrészességét, azonban bizonyítékok híján megszüntették ellene az eljárást. Hasonlóan Fényes László esetében, akit felbujtással vádoltak, valamint Wilhelm-Vágó Jenő ügyében, akit azzal gyanúsítottak, hogy a ház körül járt abban az időszakban, hogy terepszemlét tartson. Gärtner Marcell beismerte a gyilkosság előkészítésben játszott szerepét, így 14 évi letöltendő fegyházra ítélték. A bíróság Károlyi bizalmi emberére, Kéri Pál, újságíróra szabta a legsúlyosabb büntetést, kötél általi halálra ítélték, amit végül nem hajtottak végre. 1922-ben a Bethlen-kormány a hadifogoly-csere egyezmény keretében Szovjet-Oroszországba küldte, ott azonban csak rövid ideig tartózkodott. Ausztriába távozott, és haláláig folytatta újságírói munkáját. 1961-ben halt meg New York-ban.

A gyilkosság lefolyásának körülményei egyelőre úgy tűnik, örök időre tisztázatlanok maradnak. A Tisza István halálát okozó, 1918. október 31-én elkövetett merénylet a sorban a negyedik volt. Vele együtt szállt sírba az I. világháború előtti, történelmi Magyarország.

Hollósy Katalin