Testvérharc Dél-Afrikában

A második – vereséggel végződő – búr háború nem szegte a szélsőséges nacionalista dél-afrikai búr közösségek kedvét, hogy a brit fennhatósággal szemben fegyvert ragadjanak. A két „búr háború” (1880–1881 és 1899–1902) után 1914. szeptember 15-én kirobbant a búr felkelés, amelynek egyik célja a brit koronától teljesen független dél-afrikai szabad búr állam, Dél-Afrikai Köztársaság megalakítása volt.

A felkelés kirobbanásához több ok vezetett. Amikor a második háború véget ért 1902-ben, sok búr vezető nem támogatta a britekkel való békekötést. Ők a végsőkig kívántak harcolni és nem tudtak megbékélni a gondolattal, hogy Oranje és Transvaal beolvadjon a brit gyarmatbirodalomba. 1910-ben létrejött a széles önkormányzati jogokkal bíró Dél-Afrikai Unió, azonban a törésvonalak megmaradtak a nacionalisták és a mérsékeltek között. A megosztottság később politikai szakadáshoz is vezetett. 1913-ban a Barry Hertzog vezette nacionalisták kiszakadtak az államot kormányzó South African Party-ból és önálló pártot alapítottak. A másik meghatározó ok, hogy sok búr földbirtokos család elszegényedett a század első másfél évtizedében. Sok család elveszítette birtokait és ezzel a megélhetésük is veszélybe került. Ebben a körben erősödtek a kormánykritikus hangok, más részről pedig egyfajta nosztalgia támadt bennük a régi rend iránt. Maga a jelenség kifejezetten jellemző volt Oranje Szabad Állam és Transvaal területére — mely területek aztán a felkelés bázisai voltak. 1912-ben megszületett az új védelmi törvény (Defence Act), amely kimondta egy korszerű hadsereg létrehozását, a korábbi rendszer felszámolását. Ezzel viszont megszűnt a búrok kommandó rendszere, amely keretében évtizedek során kialakult egy egalitárius, demokratikus, territoriális félkatonai intézmény. Az új hadsereg szabályzatával, egyenruhájával, fegyelmi rendszerével, alá-fölé rendeltségi viszonyaival szöges ellentéte volt a kommandó alakulatoknak. Letűnőben volt a régi világ a búrok számára. 

1914-ben a második háború hős hadvezérének, Christiaan de Wet-nek bíróság elé kellett állnia, mert ostorral ütlegelt egy bennszülött fiút. A vizsgálat bűnösnek találta (ez korábban teljesen elképzelhetetlen lett volna), amiért öt schilling büntetést kellett fizetnie, innen ered az öt schillinges felkelés elnevezés. A felkelést a vezetője után Maritz-felkelésnek is nevezik. Salomon Gerhardus „Manie” Maritz a századfordulón részt vett a második háborúban, majd a vereséget követően Német Délnyugat-Afrikába menekült. Maritz segített a német gyarmatosítóknak a herero-nama felkelés leverésében és részt vett az azt követő véres megtorlásokban is – a XX. század egyik első genocídiumára került sor, amikor a délnyugat-afrikai törzsek 80 000 tagját lemészárolták. A tömeggyilkos szerepe nem volt számára teljesen ismeretlen: a második búr háború befejező szakaszában, 1902. január 31-én emberei az ő parancsára gyilkoltak le 35, a britekkel szimpatizáló őslakost a Leliefontain Missziós Telepnél. A világégés kezdetén a Német Délnyugat-Afrikával határos dél-afrikai katonai körzet parancsnoka volt.

A nacionalistáknak már csak egy szikra kellett, hogy elégedetlenségük felkeléssé duzzadjon. 1914-ben V. György proklamációjának következtében a Brit birodalom összes állama belépett a háborúba, augusztus elején London parancsba adta, hogy Dél-Afrika rohanja le a szomszédos német gyarmatot és semmisítsék meg a német jeladó központot. Nemcsak a nacionalisták, hanem a búr társadalom nagy részében is ellenérzéseket váltott ki a parancs, ugyanis a két terület telepesei között azt megelőzően kifejezetten jó volt a kapcsolat, a Német Délnyugat-Afrikában állomásozó német erők és az alájuk tartozó gyarmati egységek kis száma nem jelentett veszélyt az Unióra, ugyanakkor sok búr élt a német gyarmat területén. A nacionalisták igyekeztek azzal érvelni, hogy államuknak semmi köze az európai eseményekhez, de a parlamenti szavazásban elbuktak. A másik szikra Koos de la Rey, búr háborús hős, az Unió parlamenti képviselőjének meggyilkolása volt. De la Rey terve szerint 1914 szeptemberében kommandók élén kívánt bevonulni Pretoriába, hogy meggyőzze a parlamentet a támadás visszavonásáról. 1914. szeptember 14-én az Unió csapatai megkezdték hadműveletüket Német Délnyugat-Afrikával szemben, De la Rey lelövése egy napra rá következett be. Halála csak olaj volt a tűzre.

1914. október 8-án Maritz — akit eredetileg a németek ellen küldtek — csapataival átállt a németek oldalára. A felkelés vezetőinek azonban nem voltak egységes céljaik. Volt, aki beérte volna azzal, ha semmilyen agresszió nem éri a német gyarmatot, volt, aki Oranje és Transvaal teljes függetlenségét kívánta elérni, volt, aki a Brit korona fennhatóságát kívánta teljes mértékben eltörölni. Ezzel együtt a felkelésnek nem volt nyílt politikai támogatottsága az Unió parlamentjében. Nem csak a célok, a hadmozdulatok sem voltak összehangolva. A felkelőknek összesen mintegy 12 000 fős serege volt, de az szétszórtan helyezkedett el Dél-Afrika területén. A pretoriai kormányzat vezetőinek, Louis Bothának és Jan Christian Smutsnak, ennek viszont közel háromszorosa, 32 000 fő állt rendelkezésére. Stratégiájuknak két alapelve volt: a felkelő seregekkel egyenként vették fel a harcot, 32 000 fős seregük 2/3-a pedig búrokból állt, hogy még a látszatát is elkerüljék annak, hogy ebben az esetben egy harmadik búr háborúról lehessen beszélni. Mindezek mellett ugyancsak fontos tényező, hogy a felkelők vezetői úgy gondolták, az általuk kifejlesztett klasszikus gerilla-hadviselés 1914–15-ben is hatásosnak bizonyul majd. Nem vették figyelembe, hogy az 1902 óta eltelt 12 év technológiai újításai milyen hatással lesznek a hadászatra és a hadtudományokra. A lóháton közlekedő kommandóknak már motorizált, gépkocsis egységek elől kellett bujkálniuk, miközben az Unió csapatainak légi megfigyelés és felderítés is rendelkezésükre állt. A felkelést az említett okokból gyorsan leverték: 1914 novemberében Oranje Szabad Állam, egy hónappal később Transvaal is pacifikálódott. De Wet december 2-án letette a fegyvert. Maritz 1915 májusáig kitartott, amíg Botha csapatai elfoglalták Német Délnyugat-Afrikát, ezután ­– mint azt korábban is tette — elmenekült, ezúttal Angolába.

Botha és Smuts felismerte, hogy az Unió egységének kialakításában és megerősítésében a felkelés leverését követően törekedni kell a kompromisszumokra és nem szabad kegyetlen megtorlásokhoz folyamodni. Az életben maradt felkelők pénz és börtönbüntetést kaptak, ez a vezetőikre is vonatkozott. De Wet-et már 1916-ra szabadlábra helyezték. Botha és Smuts tekintélye Londonban is megerősödött. Különös, hogy a felkelésből végül a Hertzog vezette nacionalisták profitáltak a leginkább. Bár nyíltan nem támogatták a felkelést, támogatóik száma megnőtt, majd 1915-ös választásokat követően meghatározó ellenzéki párttá nőttek. A nacionalista búrok felkelése így a Hertzog-féle párt megerősödéshez és ezzel később közvetve az apartheid rendszer kialakulásához vezetett.

Történészek gyakran tartják a felkelést az 1899–1902-ig tartó háború utórezgéseként, azonban ebben az esetben mindkét oldalon búrok néztek farkasszemet, testvérek, régi bajtársak harcoltak egymással. A felkelés vezetői igyekeztek úgy beállítani küzdelmüket, hogy az tisztán a brit koronával szembeni, búr-brit küzdelem – ezzel a nosztalikus érzéssel kívánták motiválni a lakosságot, de a valósággal szembemenő állítást megcáfolja, hogy a két oldalon lévő vezetők (Maritz és de Wet kontra Botha és Smuts) bő tíz évvel a konfliktus előtt még vállvetve harcoltak a szabad búr államokért.

Farkas Sebestyén Lőrinc