Saoirse – Az ír szabadság II.

„Az én álláspontom szerint a terrornak nagyobb terrorral kell találkoznia.”

Maurice Hankey

1918-ban az Éamon De Valera vezette Sinn Féin megnyerte a választásokat, megalakult a – csak papíron létező – független ír állam kormánya, amelyre az újonnan létrejött Ír Nemzetgyűlés tagjai felesküdtek. A Brit Birodalom vezetősége nem ismerte el a választásokat, így az írek kénytelenek voltak fegyverrel kivívni függetlenségüket.

A már meglévő zűrzavart tovább súlyosbította, hogy a „smaragd-szigeten” egy sajátságos „kettős hatalom” kezdett kialakulni: az Ír Királyi Rendőrség (Royal Irish Constabulary / RIC) támogatását élvező brit főhatóság a dublini várból irányított, míg ugyanebben a városban ült össze a független ír parlament, amelynek megválasztott tagjai nem voltak hajlandóak elfoglalni helyüket a londoni parlamentben. Az Ír Parlament (Dail Eireann) elnökének a Húsvéti Felkelést vezetőként egyedül túlélő De Valerát választották, fegyveres erőként pedig a mozgalom mögött állt az Ír Köztársasági Hadsereg (Irish Republican Army / IRA), Michael Collins vezetésével.

1919. január 21-én tartotta első ülését a Dail Eireann, ezt követően a londoni válaszlépés nem sokat váratott magára: az ír parlamentet illegálisnak nyilvánították, betiltották működését, vezetői ellen körözést adtak ki, többüket börtönbe zárták. A Sinn Féin szimpatizánsait és a köztársaság-pártiakat folyamatosan zaklatták a hatóságok. Brit elgondolás szerint az írek lázadása a birodalom belső ügye, aminek rendezéséhez elég lesz egy kis rendcsinálás. Ennek érdekében létrehoztak egy kémhálózatot, azonban nem számoltak azzal, hogy a szabadság ügye mellé állt már szinte az egész lakosság. Így alakulhatott ki az a helyzet, hogy a kémhálózatba egyre több kettősügynök „szivárgott be”, vagyis a kémek egy jelentős része hasznos információk sokaságával látta el az IRA-t. Ez ellen az angolok úgy próbáltak meg védekezni, hogy újabb ügynököket irányítottak át Angliából és Ulsterből, akiknek az arca még ismeretlen volt a szabadságharcosok számára, de helyismerettel sem rendelkeztek. Emellett a helyi lakosság is gyanakodva tekintett rájuk, bizalom híján pedig értékes adatokkal sem látták el őket. Ezzel szemben Michael Collins kapcsolati hálója keresztül-kasul behálózta az ír szigetet, a nagyobb városokban és a kiesebb vidékeken az összekötők közül többet is ismert, így az IRA teljesen tisztában volt a brit rendfenntartó erők és a hozzájuk hűséges ügynökök hollétével, mozgásával és terveivel.

Ilyen mértékű „hírszerzési” előny birtokában az Ír Köztársasági Hadsereg expeditív gerillaharcot tudott folytatni, sikerrel támadtak laktanyákat és rendőrállomásokat, ezzel pedig jelentős számú fegyvert halmoztak fel. Ugyanakkor nem csak a kifinomult hírszerző tevékenységüknek köszönhették a harc sikerét: egy-egy akció után az IRA katonái gyorsan el tudtak rejtőzni a tömegben, a helyi lakosság pedig teljes mellszélességgel állt mögöttük, számtalanszor bújtatták el őket. Így Londonnak új tervvel kellett előállnia, a paramilitáris erőszakra még annál is radikálisabb paramilitáris erőszakkal kívántak válaszolni.

1920 januárjában a brit kormány hirdetéseket adott fel Anglia-szerte, amelyben olyan férfiakat kerestek, akik készen álltak arra, hogy szembenézzenek egy „durva és veszélyes feladattal”. Mivel a háború végére a munkanélküliség jelentős mértékben megnőtt, és ugyancsak tömegeket érintett az a probléma, hogy a Nagy Háború öldöklő lövészárokharcai után sokan nem találták helyüket a civil életben, így a toborzók sikerrel jártak. Ezzel magyarázható, hogy 1921-ig több, mint 9 000 fő jelentkezett a felhívásra. Az új paramilitáris egységet a koronához hű Ír Királyi Rendőrség kötelékébe vonták, mintegy segédcsapatként, de a nagyszámú jelentkező miatt az egységet nem tudták megfelelő számú RIC egyenruhával ellátni. Így a hadsereg khaki nadrágjából, a sötétzöld RIC és a brit kék rendőrségi egyenruha és kiegészítők keveredéséből egy kinézetre teljesen megkülönböztethető alakulat jött létre, a Black and Tans gúnynévvel ellátott terrorcsapat.

Lloyd George még mindig ragaszkodott hozzá, hogy „az írországi helyzet rendezésének feladata rendőri feladat”, illetve megfogalmazta, hogy „lázadók ellen nem hirdetünk háborút”. Így alakult ki az a furcsa helyzet, hogy a katonáknak rendfenntartó szolgálatot kellett teljesíteniük, míg a rendőrség alá tartozó „feketebarna” egység pedig katonai ruhában játszott rendőri szerepet. A Black and Tans tagjai tömegesen hajtottak végre megtorló akciókat, égettek fel tanyákat és lakóházakat, az IRA-val való kapcsolat gyanújába keveredő embereket pedig kérdés nélkül lelőtték. Noha Írországban mintegy 60 000 főnyi hivatalos sereg és 9 000 Black and Tans katona tartózkodott, a bestiális cselekedetek sűrűsége miatt gyakran összemosták az ott szolgáló különféle alakulatokat, Nagy-Britanniában pedig évtizedekkel később is sértésként használták a kifejezést.

1920 augusztusában a feketebarnák Belfastban léptek működésbe, hogy a helyi katolikus lakosság ellenállását megtörjék, 23-án éjjel katolikusok által lakott épületeket és birtokolt üzleteket vertek szét, az utcára csődült embereket, gyerekeket, nőket és időseket válogatás nélkül ütlegelték botokkal. Az akciót egy héttel később megismételték, aminek hatására 30 000 katolikus ír hagyta el Belfastot. Ez év novemberében egy másik tragikus esemény is bekövetkezett, ami az ír történelem első „véres vasárnapjaként” került bele a történelemkönyvekbe. 1920. november 21-én korareggel az IRA brit kémelhárító tisztekre csapott le Dublin több pontján, a támadás során 15 katonatiszt vesztette életét. A dühtől vezérelt royalista alakulatok aznap délután megjelentek a Croke Park-ban játszott ír focimeccsen, ahol páncélkocsikkal és géppuskákkal a nézőtéren tartózkodó tömeg lemészárlásába kezdtek, 14 civil életét vesztette, s mintegy 70-en megsebesültek.

Az írországi helyzet egyre kezelhetetlenebbé vált 1920 végére, Lloyd George-nak és a londoni kabinetnek mielőbbi megoldást kellett találnia arra, hogy a béke ügyét elősegítse. A fegyverek azonban még egy ideig nem hallgattak el…

Farkas Sebestyén Lőrinc