Párducugrás

A 20. század elején, az Európán kívüli világ felosztását célzó nagyhatalmi törekvések kulcsszerepet játszottak az I. világháború kirobbanásában. Az oda vezető út egyik fontos epizódját a Marokkóban lezajló események adták.

A Politika című lap 1903 januárjában megjelent számában így jellemezte az országot: „A marokkói császárság olyanforma „beteg embere” északnyugati Afrikának, mint a milyen Törökország Kelet-Európában. Ezt a gyakori belháborúk által dúlt birodalmat csak az örökségére áhítozó hatalmak versengése védi meg attól, hogy valamelyik el ne foglalja”.  A térség feletti uralom elnyeréséért három nagyhatalom szállt síkra: Franciaország, Spanyolország és Anglia. A 19. század második felétől kezdve egyre nagyobb befolyást szereztek gazdasági és kereskedelmi befektetéseik révén, ezáltal bekapcsolva Marokkót az európai tőkés érdekszférába. Tették mindezt úgy, hogy közben adósságba hajszolták az országot, így az uralkodót népszerűtlen intézkedésekre kényszerítették, ami a helyi lakosság lázadásához vezetett. Így az ingatag belpolitikai helyzet eredményeképpen Franciaország Marokkó népének védelmezőjeként léphetett fel. Amikor utolsóként a Német Császárság is megjelent a gyarmatosításért folytatott küzdelem színpadán, ez a már meglévő feszültséget szikraként lobbantotta fel. A konfliktusban az Osztrák–Magyar Monarchia már ekkor támogatásáról biztosította szövetségesét.

1904 áprilisában a Marokkó uralmáért vívott harcban részt vevő három nagyhatalomnak sikerült rövidtávon megegyeznie, ez volt az ún. antantszerződés. Ennek értelmében mintegy vigaszként, Nagy-Britannia megkapta Egyiptomot, ezáltal Franciaország előtt megnyílt a lehetőség, hogy Marokkó az ölébe hulljon. Ekkor még Spanyolország sem maradt ki az osztozkodásból, így felügyelhette a kereskedelmi lerakatok körüli területeket (fél évvel később egy újabb titkos megállapodásban Spanyolország és Franciaország már egymás közt osztotta fel a térséget). Az antantszerződés után Franciaország nyomban érvényesítette hatalmát, reformtervet nyújtott be a szultánnak. Nem várt módon, a Német Császárság agresszívan reagált, az uralkodó, II. Vilmos Tangerbe látogatott, hangsúlyozva Marokkó népének jogait és az ország szuverenitását. A roppant feszült helyzet leküzdésére 1906. január 15-én a franciák angol támogatással összehívták az algecirasi konferenciát, amely végül Berlin diplomáciai vereségével zárult. Franciaországnak sikerült megerősítenie pozícióját, megszerezte a banki szektor és a rendőrség irányítását. II. Vilmos ekkor szembesült azzal a fájdalmas ténnyel, hogy a francia–brit szövetség erősebb, mint azt korábban gondolta. Ezt követően látszólag úgy tűnt, mintha lemondana a további beavatkozás lehetőségéről, amelyről így nyilatkozott 1908-ban: „A nyomorult Marokkó-affért le kell zárni, gyorsan és véglegesen. Nincs mit tenni, francia lesz úgyis; szóval tisztességgel ki kell szállni az afférból, hogy a Franciaországgal való súrlódásainkat félretegyük”. Marokkóban eközben állandósult a belpolitikai viszály, és a szultáni hatalomért vívott küzdelemből Abd-al Hafid került ki győztesen.

1911-ben, a szultánnal szembeni elégedetlenség jó alapot szolgáltatott arra, hogy ismét nemzetközi beavatkozást előidéző válságba sodródjon az ország. A fezi uralkodói palotát ostromlók megfékezésére a francia kormány kijelentette, hogy a rend helyreállítása érdekében szükségessé válik Marokkó katonai megszállása. Ezt nyomatékosítandó, a francia hadsereg május 11-én elfoglalta Fezt, majd Rabatot. Az akciót rövidesen spanyol katonai mozgósítás követte, előbb június 8-án Larache-ba, majd három nappal később az ország északi területén lévő, Alcazarquivirba vonultak be. Az addig a háttérben figyelő Német Császárság beavatkozása ezúttal még inkább kiélezte a krízist, világháborús hadiállapotot idézve elő. A császár jegyzéket küldött a franciáknak, jelezve, hogy számíthatnak a Panther nevű ágyúnaszád érkezésére, ami még aznap, 1911. július 1-jén kikötött Agadirban. Rövidesen csatlakoztak hozzá az SMS Berlin és Eber nevű hadihajók is. Ezt az akciót nevezik a történelemkönyvek párducugrásnak. Valójában az erődemonstráció főleg azt a célt szolgálta, hogy a francia kormányt rábírja arra, hogy az általa felügyelt közép-afrikai területekből juttasson bizonyos részeket Németországnak is. Követelésének oly módon adott hangot, hogy július 15-én benyújtotta igényét Francia-Kongóra, miközben hangsúlyozta, hogy Marokkóból nem kíván részesedni. A Panther egészen július 21-ig horgonyozott Agadírban, míg a Berlin és az Eber hadihajók november végéig, egészen addig amíg a diplomáciai nyomás eredményt nem hozott. A fenyegető helyzet november 4-én megállapodással zárult, a két fél aláírta a Marokkó–Kongó szerződést, amelynek értelmében a németek elismerték Franciaország Marokkó feletti uralmát, a Német Császárság pedig a Kongó vidékén kapott területi kárpótlást. A válságot  végül az 1912-es fezi szerződés rendezte, amely proklamálta, hogy Marokkó ténylegesen francia protektorátus alá került.

A marokkói válságokban az I. világháború előképét láthatjuk, hiszen az a szövetségi rendszerek megerősödését hozta. Minden fél számára világossá vált hogy egy esetleges fegyveres harc kirobbanása esetén kire számíthat. 1914-ben pedig ugyanezen nagyhatalmak között bontakozott ki az a véres küzdelem, amely az akkori világot gyökerestül felforgatta. Egy hajszálon múlott, hogy mindez nem hamarabb, egy Európán kívüli helyszínen következett be.

Hollósy Katalin