„Neked is jobb lett volna, ha a gránát egészében széttép”

Az I. világháborúból hazatért hadirokkantak további sorsáról, a mindennapi életbe való visszailleszkedéséről keveset szólnak a források. Sokan a háború következményeinek tartják a későbbi, Tiszazugon és környékén történt nők által elkövetett gyilkosságokat, de ezen kívül számos más értelmezés is napvilágot látott.

A magyar kriminológia leghírhedtebb bűnesetei között számon tartott tiszazugi arzéngyilkosságok túlnyomó többségét az 1920-as években követték el. A halálos áldozatok között kimutathatóan sok háborús veterán szerepelt. A mérgezés ténye már kezdetektől fogva ismert volt a faluközösség számára, a botrány mégis csak jóval később, 1929-ben pattant ki, amikor a hatóságok névtelen levelekben értesültek a Szolnok környéki gyanús halálesetekről. A nyomozás során megközelítőleg 300 ember exhumálására került sor, majd a vegyi vizsgálatok során bebizonyosodott a mérgezés bűntette. A gyilkosságok nagy részéért a községi bábaasszonyt tették felelőssé, akitől a méreg, a légypapírból nyert arzén származott. Ő látta el tanácsokkal a nőket annak kapcsán, hogy miként szabaduljanak meg „feleslegessé vált”, fizikai munkára képtelen vagy durva, erőszakos férjeiktől. Mindehhez hozzájárultak a nehéz életkörülmények, így az archaikus, paraszti világban az eltűnések egy idő után teljesen természetesnek számítottak, a közösség szemet hunyt felettük. A bábák a fiatalasszonyok legfőbb bajainak orvoslói, életük minden pillanatának szemtanúi voltak. Móricz Zsigmond a Nyugatban így írt erről: „A bába vette át az uralmat a pap fölött. A bába volt a gyóntató, a vigasztaló, a mérgező. Ő volt az uszító, a felvilágosító, a bűnre csábító. A bába hajtotta el a magzatot, s ezzel zsákmányává lett minden asszony, aki hozzá fordult. A bába volt az ördög képviselője, aki játszva szedte áldozatait. Soha semmi baja nem volt a hatóságokkal. Utóbbi időben, mikor már feljelentések jöttek ellene, hétszer mentette fel a bíróság. [A bíróság] tanút nem kapott, aki a bába ellen valljon, így szabadon burjánzott és egyre nagyobb méreteket öltött a fölösleges családtagok megmérgezésének egyszerű szokása. –Mit kínlódsz vele? – mondta a bába, a vallomások szerint, s ők szót fogadtak: nem kínlódtak vele. Orvos egyszer száll ki a községbe hetenként. Patika nincs. A népnek szociális gondozója nincs. Marad tehát a bába”.

Egy nagyrévi példa is mutatja, hogy az I. világháború időszakában, amikor a hadköteles férfiak bevonultak, a településen hadifoglyokat szállásoltak el, akik a faluban szabadon kijárhattak. Így történt meg az, hogy az egyedül maradt nők férjük távollétében új szerelmi viszonyba keveredtek. A frontról hazatérő férjek természetesen ezt az új kapcsolatot felháborodással fogadták. Ebben az időben a bábaasszony a nehéz helyzet megoldására, titokban meggyőzte a falusi asszonyokat, hogy mérgezzék meg férjüket. Más értelmezés szerint a falvakban a világháború idején az asszonyok hozzászoktak ahhoz, hogy saját uraikká váltak, nem parancsolt nekik senki, valamint viszonylag jobb életszínvonalat tudtak maguknak teremteni, s ez vezetett oda, hogy: „a háború alatt magukrahagyott asszonyok légyölő-papírról leáztatott arzénméreggel fogadták a hazatérő férjet”. Valójában hasonló módon elkövetett gyilkosságról már korábban, 1911-ben is napvilágra került egy eset, tehát ez a módszer régi bevett gyakorlatnak számíthatott a faluközösségben.

Klebelsberg Kunó, 1929. augusztus 25-én a Pesti Naplóban megjelent vezércikkében döbbenten reagált az egész országot lázban tartó borzalmas eseménysorozatra. Ekkor felidézett egy korábbi esetet, amellyel azt a véleményt ültette el a közvéleményben, hogy a tiszazugi gyilkosságok a háború közvetlen következményeinek tekinthetők: „Ilyenféle kínos tapasztalatokat még a háború folyamán tettem. Akkor gróf Tisza István a rokkantügyi hivatal élére hívott meg, amelyhez a hadivakok intézete is tartozott. Gróf Dessewffy Emilné vezetése alatt működött ez a gyönyörű intézmény, ahol a vak katonákat ápolták és különféle foglalkozásokra tanították. Egyik ilyen rokkant katona alig várta, hogy feleségét viszontláthassa és mégis arra kért bennünket, hogy előbb csináltassuk meg üvegszemét és műlábát, mert nem akarná feleségére emberroncs visszataszító benyomását tenni. Mikor megvolt az üvegszem, megvolt az új cipővel borított műláb, akkor pénzt küldtünk az asszonynak, hogy fel tudjon jönni Budapestre férje látogatására. A feleség érkezésének a híre új életkedvet öntött a szerencsétlen emberbe, megtakarított pénzéből még kis meglepetést, ajándékot is vett feleségének. Képzeletében előre is átélte a viszontlátás örömeit. Az asszony megérkezik, a vak katona tétova léptekkel közeledik hozzá, feszülten várjuk, mit mond a hitves neki vigasztalásul. Megdermed bennünk a vér, mert bántó éles hangon elsikítja magát: »Neked is jobb lett volna, — mondja — ha a gránát egészen széttép. Mit kezdjek egy ilyen nyomorék emberrel«. Olyan mélyen vésődött emlékezetembe ez a kivételesen kínos jelenet, hogy mihelyt a jóljárt hadivak megmérgezéséről olvastam, mindjárt eszembe jutott ez a másfélévtizedes történet. Mindnyájan olvastuk, hogy Nagyréven és Tiszakürtön is kibontották a jóljárt hadivaknak a koporsóját; koponyáján még rajta volt a fekete szemüvege s mellette ott feküdt a botja. A botja — s hullájában a gyomor és a has körül az arzénméreg félre nem ismerhető maradványai. Nyilván az ő felesége is úgy okoskodott, mint az a másik asszony a hadivakok intézetében, hogy jobb, ha egészen elpusztul. Nem is egy, hanem két eset. Iszonyatos ez a refrén!” Klebelsberg Kunó cikke megalkotta a katonai veterán áldozat szerepkörét.

A bírósági tárgyaláson 28 gyanúsítottra mintegy 162 gyilkosságot tudtak rábizonyítani, de valójában a halottak száma megközelítette a 300 főt. 1929 és 1931 között 12 tárgyalásra került sor, amelyek nagy sajtóvisszhangot váltottak ki. A bíróság végül 6 halálos ítéletet hozott (így 3 nőt felakasztottak, a többiek büntetése pedig menet közben változott: egyiküket felmentették, a másik kettő büntetését pedig életfogytiglani fegyházra módosították), ezen kívül további 8 személy életfogytiglani letöltendő büntetést, a többi nő pedig 5–10 évre terjedő szabadságvesztést kapott. A hírhedt nagyrévi bábaasszony, Fazekas Gyuláné végeredményben elkerülte a bírósági tárgyalást, oly módon, hogy 1929. július 19-én délelőtt a házához közeledő csendőrök láttán öngyilkos lett. A halotti anyakönyvben pedig a halál okaként „lúgkő mérgezést” neveztek meg. Az, hogy önkezével vetett véget életének, jelentős mértékben hozzájárult ahhoz, hogy a per során a gyanúsítottak végül vallomásaikban mindent rá hárítottak, így válhatott ő az ügy fő bűnbakjává.

A tiszazugi méregkeverő asszonyok ügyeként elhíresült bűncselekmény-sorozattal a későbbiek során számos irodalmi alkotás, szociológiai mű, és dokumentumfilm is foglalkozott, törekedve arra, hogy magyarázatot találjon a történésekre.

Hollósy Katalin