„KELET-AFRIKA OROSZLÁNJA”

A britek az afrikai német gyarmatokon, egészen pontosan Togóban adták le a világégésben első lövéseiket. Német Kelet- Afrikában elhúzódó harcokat vívott a két gyarmati hadsereg.

A gerillákról az embernek többnyire Josip Broz Tito, Che Guevara vagy a Vietkong jut eszébe (vagyis többnyire kommunistákkal azonosítják őket), esetleg a búr telepesek csetepatéi a britekkel, Paul von Lettow-Vorbeck neve azonban méltatlanul keveset szerepel a történelemkönyvek partizánharcot tárgyaló fejezeteiben.

Paul Emil von Lettow-Vorbeck 1870-ben született Saarlouisban, felmenői között – lévén poroszok voltak – szinte kivétel nélkül mindenki katona volt, így magától értetődő, hogy ő is a hadsereget választotta. Hadapródságát követően a Császári Német Hadseregbe hadnagyi rangban lépett be, 1890-ben. 1900-ban került Kínába, hogy tagja legyen annak a nemzetközi koalíciónak, amely a bokszerlázadást leverte. Itt találkozott a gerillataktikával, emlékirataiban meg is jegyzi, az milyen demoralizáló hatással volt katonái harci moráljára. 1904-ben küldték Német Délnyugat-Afrikába, ahol a Herero-felkelés (1904–1907) leverésében vett részt és súlyosan megsebesült. 1907-től őrnaggyá nevezték ki, majd visszatért a Német Császárságba. 1913-ban léptetik elő alezredessé, és újra a gyarmatokra küldik, hogy a gyarmati véderő (Schutztruppe) vezetője legyen. Eredetileg Kamerunba indult, de végül a parancsot megváltoztatva Német Kelet-Afrikát jelölték ki új állomáshelyének.

Német Kelet-Afrika területe nagyjából 995 ezer km² volt (a Német Császárságé összesen 541 ezer), és a mai Burundi, Kenya, Mozambik, Ruanda és Tanzánia régiójában helyezkedett el. A császárság legértékesebb gyarmata volt, és ez nem pusztán méretéből fakadt, hanem ásványkincseiből és stratégiai elhelyezkedéséből is eredt. A britek gyarmati terjeszkedésének útjában állt, hiszen a Kairó–Fokváros vasútvonal megépítését könnyebb volt ebben az irányban megépíteni, mint ha Belga-Kongó esőerdőin keresztül vitték volna, bár az elképzelés teljes egészében végül így nem valósult meg. A britek kulcsfontosságú érdeke volt az is, hogy az Indiai-óceán hajózási útvonalai semmilyen fenyegetésnek ne legyenek kitéve. Bár a nagyhatalmak között egyezmény tiltotta, hogy bármilyen háború tör ki az öreg kontinensen, az afrikai gyarmatokra nem fog kiterjedni, a briteket ez nem túlzottan zavarta. A hadüzenet másnapján, 1914. augusztus 5-én a brit hadvezetés megszavazta az afrikai német gyarmatok elfoglalását. Az antant csapatok betörtek a német területekre, így tévednek azok, akik szerint Lettow-Vorbeck alezredes előbb támadott volna Uganda és Kenya területén, és arra csak válaszcsapás érkezett az antant részéről. Az antant erők ekkorra ugyanis már bevették Togót, Német Kelet-Afrika ellen pedig csak Német Délnyugat-Afrika elfoglalása után akartak nagyobb hadmozdulatokat indítani.

Hogy Lettow-Vorbeck mekkora haderővel rendelkezett, arról különböző feljegyzések vannak, a legbizakodóbb számítások szerint a Schutztruppe létszáma 3 ezer fő volt, míg az aszkarik (bennszülöttek) száma 11 ezer fő; máshol 200 fős német védőseregről és 4400 bennszülöttről írnak. Az optimista számok tükrében is logikusnak tűnik, hogy a történelmi Magyarországnál háromszor nagyobb területet ekkora erőkkel képtelenség megvédeni, főleg, ha számításba vesszük, hogy az aszkarik többnyire 1870-es években gyártott puskákkal, a németek századonként két géppuskával, míg tüzérséggel egyáltalán nem rendelkeztek. Az egyetlen megoldás Lettow-Vorbeck számára a gerillataktika volt, a háború első időszakát vasutakon, állomásokon, és kisebb helyőrségeken való rajtaütés jellemezte, mindemellett több vasút – és távíróvonalakat felrobbantottak. Mivel utánpótlásuk nem volt – leszámítva egy 1915-ös esetet, amikor egy német segélyhajó áttörte az angol tengeri blokádot- minden hadianyagot az ellenségtől kellett zsákmányolni. Mint azt Lettow-Vorbeck is írta emlékirataiban: „Csapataink vonulása, amely alatt az ellenséges erődöket és táborokat, osztagokat és a raktárakat rajtaütésekkel megtámadtak és kifosztották, a nagyobb ellenséges erők elől, veszteséggel teljes harcok után kitértek, sikerült. Csapatainkat az ellenség, még ha százszor erősebb volt is, nem tudta elfogni. Amire szükségünk volt, az ellenségnek kellett nekünk szállítania. És szállította is!” A hadianyag optimális ki- és felhasználását illusztrálja az SMS Königsberg könnyűcirkáló esete is: miután az angolok 1915 júniusában harcképtelenné tették a hajót, a németek leszerelték ágyúit, amelyet a későbbiekben hasznosítani tudtak a szárazföldön. Az első nagyobb ütközetre Tangánál került sor 1914 novemberében, ahol az ezerfős véderő nyolcszoros túlerővel nézett szembe. A csatát más néven „méhcsatának” is hívják, ugyanis vadméhek késztették menekülésre az egyik indiai gyalogezred katonáit. Nem egyszer fordult elő, hogy Lettow-Vorbeck nyolc-tízszeres túlerővel találta magát szembe, de helyzetét mindig jól ítélte meg, sosem bocsátkozott nyílt ütközetbe úgy, hogy vereséget szenvedhessen. Erre jó példa, amikor 1916-ban a búr Smuts tábornok vezette Dél-Afrikai Unió 90 ezer főnyi serege betört a német területekre, Lettow-Vorbeck visszavonta erőit, s hagyta, hogy a trópusi hadviselés nehézségei és az esős időszak segítsenek a védekező hadműveletekben, Smuts támadása végül megakadt. 1917-ben a több irányból indult támadások elől is ügyesen kitért, majd egyszer csak mélyen a portugál gyarmat, Mozambik területén bukkant fel csapataival. A háború végéig sikeresen folytatta manővereit, majd 1918. november 18-án kapta a fegyverszünet hírét, így kénytelen volt 150 európaiból és 1200 bennszülöttből álló csapata letenni a fegyvert.

Felmerül a kérdés: mégis hogy lehetett ennyire sikeres Paul von Lettow-Vorbeck ellenállása? Egyrészt Kínában és Délnyugat-Afrikában kitanulta a gerilla harcmodor „mesterségét”. Másrészt bennszülött katonáival emberként bánt és beszélte a szuahéli nyelvet. Minden katonája ugyanolyan szigorú, poroszos kiképzést kapott, mindenkitől ugyanazt követelte meg. Az aszkarik immunisak voltak a betegségekre, míg az antant egységek között sokan másik kontinensről érkeztek, az általuk irányított bennszülöttek között pedig embertelen bánásmódjuknak köszönhetően nagyon magas volt a dezertálások száma. Német Kelet-Afrika egy „elfeledett mellékhadszíntér” volt, ahol Lettow-Vorbeck jelentős erőket kötött le, tehát kijelenthető: célját elérte. Ugyanakkor érdemes megjegyezni, hogy itt gyakran úriemberek harcoltak egymással. Példának okáért a tangai csata után Arthur Aitken brit parancsnok gyógyszert és levelet küldött Lettow-Vorbecknek, amelyben elnézést kért a kórház lövetése miatt, majd miután Lettow-Vorbeck a csatában megsebesült és fogságba esett briteknek szavát vette, hogy nem harcolnak többet a háborúban, szabadon engedte őket.

Németországba hazatérve győztesként fogadták, majd levert egy kommunista felkelést Hamburgban. Később 1928 és 1930 között a Német Nemzeti Néppárt képviselője volt a Reichstagban. A Harmadik Birodalom időszakában kifejezetten bizalmatlan volt Hitlerrel és eszmerendszerével szemben. A II. világháborúban fiait és házát is elvesztette, nincstelenné vált, régi ellenfelei – köztük Smuts tábornok – támogatták anyagilag. 1953-ban utoljára látogatott Afrikába, ahol több aszkarijával is találkozott. Posztumusz sikerült elérnie, hogy bennszülött bajtársai utólag megkapják elmaradt zsoldjukat, később temetésén két volt aszkarija is részt vett. 94. születésnapja előtt 11 nappal, 1964. március 9-én hunyt el „kelet- Afrika oroszlánja”, az egyedüli német parancsnok, aki sikeresen támadott gyarmati antant területeket, és akit soha nem sikerült legyőzni.

Farkas Sebestyén Lőrinc