Idegen vonat hazai pályán – Marxizmus orosz módra

„Oroszországban előtörnek a sehogy el nem fojtható ösztönök, az embereket pedig valójában pusztán saját önző, csaknem állati felbuzdulásuk hajtja, melyet a közjó meghatározásainak legkülönbözőbb lepleibe bújtatnak.”

(Alekszej Tolsztoj)

1917 őszén Pétervárott a hatalom az utcán hevert. Az Ideiglenes Kormány képtelen volt akár csak a rend látszatát is fenntartani Oroszországban, az így keletkezett hatalmi vákuumot végül a német hadvezetőség által hazaszállított Lenin vezette bolsevikok töltötték ki. A sikertelen nyári puccskísérletüket követően maga Lenin sem akarta elhinni, hogy ezúttal ilyen könnyen a kezükbe került a hatalom. Trockij így írt erről: „Lenin el volt ragadtatva, aminek felkiáltásokkal, nevetéssel, kezét dörzsölve adta jelét, majd hallgatagabb lett, elgondolkozott és így szólt: „Hát, talán így is lehet, mindegy, csak legyen miénk a hatalom.” A hatalom megragadása viszonylag egyszerűen sikerült a bolsevikoknak. Olyannyira egyszerűen, hogy „Oroszország” (az idézőjel azért is indokolt, mert Oroszország esetében ebben az időszakban inkább beszélhetünk történelmi- földrajzi fogalomról, semmint működőképes, nemzetközileg elismert állami entitásról) és a petrográdi lakosság az első napokban észre sem vette, hogy milyen jellegű változás következett be az ország élén. Ugyanez igaz az orosz társadalom jelentős részére, amely felett elsuhantak a bolsevik hatalomátvétel következményei, annak egyértelmű jelei csak az 1920-as években jelentkeztek az egyes közösségekben.

Szovjet-Oroszországban 1920-ban a városi lakosság 58%, míg a vidékiek alig 33,5%-a volt írástudó. Ez azt jelenti, hogy a háborút követően, a nagyjából 160 milliós lakosságszámú országban több mint 100 millió ember egyáltalán nem tudott írni-olvasni. A népesség túlnyomó része, több mint 140 millió ember a parasztsághoz tartozott. Jelentős részük olyan családokban nőtt fel, ahol a szülők, vagy még inkább a nagyszülők még örökös jobbágyok voltak. Az értelmiség jelentős része vagy életét vesztette a háború és az utána következő zavaros időszak alatt, vagy a polgárháború éveiben hagyta el hazáját. Az 1920-as évekre az új állam társadalmának nagy részét, egy a kulturális támaszát elvesztő, a háborúba, a polgárháborúba és az azzal járó, idővel hétköznapivá váló terrorba végképp belefáradt műveletlen népréteg alkotta. Ez volt az a közeg, amelynek az új politikai berendezkedéshez kellett idomulnia és ez volt az a közeg, amelyhez a bolsevik elitnek is alkalmazkodnia kellett. „Úgy esett, hogy a világ legradikálisabb forradalma láthatóan kezdte felvenni annak a környezetnek a színezetét, amelyben lezajlott.” – fogalmazta meg mindezt Andrej Szaharov orosz történész.

Már Lenin halálát megelőzően nyilvánvalóvá vált, hogy a tényleges hatalom a grúz származású Joszif Sztálin kezébe kerül. Az 1930-as évekre az általa vezetett alacsony műveltségű, főként a birodalom peremterületeiről érkezett „csizmás emberek” vették át az ország vezetését, míg a lenini értelmiségi gárda, lassan de biztosan eltűnt a politika színpadáról, majd az évtized végén koncepciós perekben elítélve, a Ljubljanka pincéiben fejezték be életüket.

Nyikolaj Bergyajev szerint „a bolsevizmus nem más, mint az orosz nagyhatalmi törekvések, az orosz imperializmus harmadik megjelenési formája”. Sztálin példaképei: a Szibériába utat nyitó IV. (Rettegett) Iván, és az Oroszországot európai nagyhatalommá alakító I. (Nagy) Péter cár voltak, akik mind a birodalomépítés, mind pedig az ennek előfeltételeként számon tartott gyorsított ütemű modernizáció kérdésében is mintát nyújtottak a szovjet diktátornak. Az 1930-as években megkezdődött az ország erőszakos iparosítása, ezzel párhuzamosan a kolhozosítás és a vidéki életforma elsorvasztása, amely az egész szovjet társadalmat érintette. Az őrületes tempót diktáló iparfejlesztést azonban nem követte a társadalom, az emberek erre való felkészítése, bár erre, ilyen sebesség mellett esélyük sem lett volna. 1927-ben még a földet vaspapucsos nehézekével felszántó muzsik képe jellemezte a leginkább Oroszországot. Majd huszonkét évvel később felrobbantották az első szovjet kísérleti atombombát, 1954-ben pedig megkezdte működését a világ első atomerőműve Obnyinszkban. Nyugat-Európában az első ipari forradalom 1769-ben vette kezdetét. 1945-tel, az atomkorszak beköszöntével a sorban a negyedik követte. Ami Nyugat-Európának 154 éven át tartó folyamatos fejlődési pályát jelentett, az a Szovjetunióban huszonkét év alatt erőltetett menetben, felemás eredményekkel, ment végbe. Azt, hogy mindezért milyen árat kellett fizetnie a Szovjetunió népeinek, felbecsülni sem tudjuk. Mindez azonban nem volt újdonság az orosz történelemben, amelynek lapjaira számtalan „nagy ugrást” jegyeztek már fel a történészek. „Oroszország megkerülte az újkori történelmi fejlődést, a szekularizációt, az egyes kulturális területek elkülönülésének folyamatát, a liberalizmust és az individualizmust, a polgárság és a kapitalista gazdaság diadalát, s közvetlenül a középkorból jutott mai állapotába.” – írja Bergyajev az oroszországi állapotokról. Az alig egy emberöltő alatt lezajlott technikai- gazdasági fejlődéssel a szovjet társadalom képtelen volt lépést tartani. Mindazoknak, akik egész addigi életüket a föld mellett töltötték el, a rendszer nem tudta (nem is akarta) megmagyarázni, hogy miért kellett lakó- és munkahelyet, s ezzel együtt életstílust is váltaniuk. Azért nem világosították fel őket, mert csak csavarok voltak a gépezetben, ahogyan a dehumanizált kommunista rendszerekben minden ember csupán egy eszköz volt, amelyet a „szent” cél érdekében bárhol és bármikor felhasználhattak az állam vezetői.

Mindez azonban azt eredményezte, hogy a szovjet emberek sem tudták komolyan venni a Szovjetunió által elért eredményeket. Szvetlana Alekszijevics Nobel-díjas fehérorosz írónő Csernobili ima című kötetében, az egyik interjúalany említi, hogy az atomerőműben dolgozó technikusok egész egyszerűen csak „szamovárnak” vagy „kotyogónak” hívták az erőművet, munka után pedig rohantak haza a háztájiba, ott érezték igazán jól magukat, a gyökereknél, nem pedig a technikai modernizáció csúcsának tekintett erőműben. Tették mindezt az atomerőmű dolgozói, akik a korszak munkásarisztokráciájának számítottak. Az 1986 áprilisában bekövetkezett katasztrófa szimbolizálja az erőltetett iparfejlesztés és az azzal lépést tartani nem tudó társadalom tragédiáját. De tekinthetjük a birodalom bukása jelképének is, mert a gorbacsovi glasznoszty, a „nyíltság politikája” önmagát megcáfolva teljes hírzárlatot rendelt el a katasztrófa kapcsán, ezzel emberek százezreit veszélyeztette Szovjetunió- sőt, Európa-szerte. Az utolsó főtitkár mindezzel bebizonyította azt, hogy krízishelyzetben ő is csak a jól bevált, már megszokott eszközökkel tudja a „rendet” fenntartani. Márpedig a Szovjetunió története bővelkedik a krízishelyzetekben. „A mi államunk mindig is hadiállapotban volt. Az első perctől kezdve. Nem békeidőre volt kitalálva.” – jegyzi meg Alekszijevics egyik névtelen interjúalanya.

Az orosz környezet döntő hatása már az első pillanattól tetten érhető volt a szovjet típusú marxizmuson. Az írás elején idézett statisztikákban láthattuk, hogy az új szovjet állam alapját olyan, önhibájukon kívül mélyről érkező emberek alkották, akik, vagy akiknek a szülei, nagyszülei írástudatlan emberek voltak. A humán értelmiségétől megfosztott, igazodási pontként szolgáló középosztály híján az orosz társadalom támasz nélkül, magára maradt, kiszolgáltatva a hatalomra törő bolsevikoknak. Utóbbiak számára kiváló alapot jelentett ez a társadalom, kihasználván annak alacsony szellemi színvonalát, valamint mélyen gyökerező ortodox hitüket, amely alkalmas volt arra, hogy a cél érdekében emberi ésszel föl nem fogható áldozathozatalra kényszerítse a birodalomban élő embereket.

A marxizmus olyannyira idegen volt 1917-ben az orosz társadalomnak, mint az a porosz vasúti kocsi az orosz vaspályának, amely Lenint és elvbarátait ugyanazon év áprilisában hazafelé szállította, s amely az európai és az orosz vasúti nyomtávkülönbség miatt nem is tudott Oroszország területére belépni. Ehhez hasonlóan az országba importált marxizmus is átállításra szorult, azt hozzá kellett idomítani az oroszországi viszonyokhoz, amelyet a bolsevikok el is végeztek, ezt azonban már egy másik vasúti vagon, a tepluska szimbolizálja, amellyel emberek millióit szállították a szovjet Gulag-szigetvilág valamely táborába.

Balogh Gábor