Háború és orvoslás III. – A kolera

A kolera ugyan 1914-ben már a gyógyítható betegségek közé tartozott, védőoltás is volt a betegség ellen, de ettől függetlenül még mindig nagy kihívást jelentett az orvostudománynak a betegség tömeges elterjedésének legyűrése. 1914 kora őszén a keleti frontról hazatérő katonák behurcolják az országba a betegséget, amely rövid idő alatt járvány jellegét ölti és végig fertőzi Felső-Magyarország (Felvidék) keleti területeit. Ezzel a magyar közegészségügy számára is megkezdődött a háború.

Mind a katonai-, mind pedig a polgári egészségügy számára a legnagyobb kihívást a háború kezdetén Magyarországra betörő kolerajárvány megfékezése jelentette. A betegség Oroszországból tört be, ahonnan már a háború elejéről olyan tartalmú jelentések érkeztek a hátországba, hogy a kútvizek fertőzöttek, a higiéniai viszonyok pedig kritikán aluliak Galíciában. Egy újabb háborús betegségről beszélünk, amely kifejezetten kedveli a hadviselés által előteremtett körülményeket. A tömegháború pedig kifejezetten alkalmas volt a betegség berobbanására.

A kolerát első ízben egy portugál orvos jegyezte fel a 16. században. A betegséget erős hasmenés, súlyos kimerültség, hányás, szédülés kísérte, azonban a 19. századig nem okozott komolyabb problémát, az egyes esetek Európa-szerte elszigetelten jelentkeztek. Ez gyökeresen megváltozik 1812-ben, amikor a betegség egy erőteljes hulláma indul meg az indiai szubkontinensről. Innen kapta a korabeli magyar nevét: indiai hányszékelés. Ebben a kifejezésben a betegség fő tünetei benne is foglaltattak. A járvány, hasonlóan a korábbiakhoz, a kereskedelmi útvonalakon keresztül jutott el a cári Oroszországba, majd onnan, szintén a kereskedelmi útvonalakon keresztül elérte Közép-Európát, így a Habsburg birodalom részét képező Magyar Királyságot is. Csakúgy, mint az 1914-es, ezúttal is Galíciából érkezett meg a járvány, és Felső-Magyarországot fertőzte végig. A hatóságok megkezdték a kutak fertőtlenítését, azonban a lakosság azt hitte, valójában megfertőzik az ivóvizüket, és fellázadt az intézkedés ellen. Mindez az 1831-es koleralázadásként vonult be a történelembe. A 19. század folyamán világszerte több helyen újra meg újra megjelent a kolerajárvány. A kórokozót a század végén Robert Koch német orvosprofesszor fedezte fel, aki Egyiptomban azonosította a betegséget okozó baktériumot.

Magyarországon a legkomolyabb kolerajárványt 1872–1873-ban jegyezték fel. Ekkor több mint félmillió esetet tartottak nyilván, közülük 200 ezer beteg nem élte túl a fertőzést. De nem volt jobb a helyzet a kibocsátó Oroszországban sem. Ott bő két évtized alatt több mint egymillió kolerabetegségben elhunytat tartottak nyilván. A magas mortalitási mutató azonban nem csak a betegség veszélyességéről beszél, hanem arról is, hogy milyen elégtelen szinten voltak a korszakban az európai országok higiéniai, közegészségügyi viszonyai. A kolera a 20. század első évtizedeiben is „visszatérő vendég” volt a térségben. Magyarországon 1910-ben, 1911-ben és 1913-ban is kolerajárványt jegyeztek fel a közegészségügyi hatóságok. A járvány jelzett időben való elterjedését ismét a nemzetközi áruszállító útvonalak mentén (pl. a Duna) regisztrálták.

1914-ben egyértelmű volt a helyzet. Mivel a határok le voltak zárva, csak a katonák tudták behurcolni a betegséget. A háborús egészségügy első hónapjaira is igaz az egész fegyveres konfliktusra megfogalmazott állítás, amely szerint minden hadviselő fél rövid, maximum pár hónapos, néhány nagyobb ütközetből álló háborúra készült. Ennek megfelelően az egészségügyi ellátórendszer sem készült fel egy elhúzódó háborúra, s ebből eredően a tömegesen jelentkező sebesülések és megbetegedések ellátására sem. 1914 szeptemberét a fejetlenség jellemezte. A hazatérő katonákat nem szűrték, ők szabadon érintkezhettek a polgári lakossággal. A helyzetet tovább súlyosbította a csapadékos szeptemberi időjárás. Közben az egyes pályaudvarokon veszteglő katonák – mivel egy ilyen háborúra a vasút sem készült fel – önkényes rekvirálásokba kezdtek, ami sok helyen élelmiszerhiányt okozott. A hazatérő, betegeket, sebesülteket szállító vonatokról az út közben elhunytak holttesteit sok esetben egyszerűen kidobták a vonatból. Eltemetésükről a területileg illetékes helyhatóságnak kellett gondoskodnia. Felső-Magyarország keleti vidéke és a Bodrogköz megtelt tömegsírokkal. A katasztrófa nagyságát jól szemlélteti a mezőlaborci görögkatolikus lelkipásztor szeptemberi feljegyzése: „Életemnek legidegrázóbb jelenetei voltak amikor a tömegsírokban sok száz katonahullát láttam és azokat beszenteltem. Ugyanez időben híveimre is átragadt ez a betegség. Nappal és éjjel a halotti szentségekkel jártam a betegekhez. Borzalom volt tapasztalni azt, hogy néhány hívemet, mint kolerás beteget temettek el akkor, mikor egy nappal előbb még segített nekem a temetkezésben és teljesen egészségesnek látszott. Volt eset, hogy éjjel temettem négy halottvivővel; borzalom volt, hogy az általános zűrzavarban halottvivő embereket alig lehetett keríteni.”

A helyzet egyre súlyosbodott. Kerekes István, az ungvári járványkórház orvosa feljegyzése szerint: „Szeptember 16–17-re a Galíciából jövő, érkező vonatok százával hozták a megbetegedett katonákat. Meglátszott a beteg katonákon, hogy a harctér összes nyomorát átélték, hogy a sok menetelés, az elviselhetetlen idegizgalmak; a harci zajok, a gyakori és hosszas táplálkozási hiányok és Galícia rossz és fertőzött vizei, kútjai előkészítették őket a cholera-csirok felvételére. Gyakran megtörtént, hogy a fertőzött vonatok szakaszaiban 10–12 halott, görcsös merevséggel feltartott karokkal feküdt a többi betegek között. E vonatok legtöbbje 10–12 óra alatt jött le a harctérről, ahonnan össze lettek szedve a betegek, sőt volt egy októberi nap, amidőn 120 halottat hozott a vonat állomásunkra.”

Októberre már a hadvezetőség is belátta, hogy ha a hátország elesik, a háborúnak idő előtt vége szakad. Mihamarabb járványvédelmi intézkedésekre volt szükség, a nagyobb baj elhárítása érdekében. Elrendelték a fertőzött területek lezárását és az érintett területeken élők oltását, a kutak és a közterületek fertőtlenítését. A fertőzésben szenvedőket elkülönítették egészséges családtagjaiktól, lakótársaiktól. A fertőzött személy lakhelyét mésszel fertőtlenítették. Mindezek fontos intézkedések voltak, de ezzel a járvány forrását még mindig nem zárták el. Az orosz frontról hazatérő katonák továbbra is terjesztették a kórt, így egyértelművé vált, hogy csak a hazatérő katonák izolálásával van lehetőség a járvány megfékezésére. Az orosz veszélyre így emlékezett vissza Hammer Dezső tisztiorvos, a budapesti Fertőtlenítő Intézet igazgatója: „Ha áttekintjük a háborút közvetlenül megelőző időket, azt találjuk, hogy ezen időkben különösen Oroszország egészségügyi viszonyai voltak rosszak. Oroszországban az előző évek kolerajárványai nem szűntek meg teljesen, hanem egyes helyeken időnként újra-újra éledtek. Az országban helyenként nagyobb járványok lehettek, s természetes, hogy a háború előtti mozgósításkor a bevonulók, kik odahaza fertőző betegekkel érintkeztek, magukkal vitték a fertőzés csíráit, de közöttük bacilusgazdák is lehettek mi által a hadseregbe a járványos betegségeket behurcolták.” Ezért vált szükségessé a keleti fronttal közvetlenül érintkező felső-magyarországi régióban, betegmegfigyelő-állomások és a fertőzött katonák izolálását lehetővé tevő barakk-kórházak felállítása. A helyzetet közben tovább súlyosbította, hogy a katonák mellett, folyamatos volt az orosz csapatok kegyetlenkedései miatt Magyarországra menekülő Galíciaiak áradata is, akik szintén magukkal hozták a betegséget.

Az állomások és az ideiglenes kórházak felállítása már 1914 őszén megkezdődött és 1915 januárjában a 14 állomás közül jó néhány már fogadta is a hazatérőket. A megfigyelő állomásokat az alábbi településeken hozták létre: Besztercebánya, Debrecen, Kassa, Losonc, Miskolc, Nyíregyháza, Munkács, Nyitra, Rózsahegy, Sátoraljaújhely, Szatmárnémeti, Trencsén, Ungvár, Zsolna. A felsorolt városok lokációja jól mutatja, hogy a közegészségügyi szervek és a hadvezetőség továbbra is Oroszország felől készült komolyabb járványhullámok megjelenésére. Az állomásokat és a hozzájuk tartozó barakk-kórházakat kettős funkcióval hozták létre: egyrészt feladata volt a hazatérő katonák járványszűrése, másrészt pedig azoknak a betegeknek, akiket állapotuk nem tett továbbszállításra alkalmassá, itt nyújtottak kórházi kezelést, adott esetben itt műtötték meg őket, mivel a barakk-kórház saját műtővel is rendelkezett. Az új intézmény létrehozásával, sikeresen szűrték a járványos megbetegedésben szenvedőket, egyben meggátolták, hogy egy beteg katona, egy hátországi polgári kórházban elterjessze az általa hordozott betegséget. A fertőző betegségben szenvedőket az állomásra érkezésük után rögtön elkülönítették, de így tettek mindazokkal is, akik az út során egy vasúti kocsiban utaztak a fertőzöttel, ill. azokkal is, akiknél a betegség lappangását gyanították. Az izoláció öt napig tartott.

Az állomások saját bakteriológiai laboratóriummal rendelkeztek, így a levett mintákat helyben elemezni is tudták. Ez nagyban megkönnyítette a gyógyítók feladatát. Rövid idő elteltével egy-egy jobban felszerelt állomás a polgári egészségügyi intézményeknek is segítséget nyújtott. Így például, 1915 nyarán a királyhelmeci járásorvos, a sátoraljaújhelyi állomásra küldi egyik koleragyanús betege székletmintáját kiértékelésre: „A koleragyanús beteg ürülékét bakteriológiai vizsgálat céljából a sátoraljaújhelyi megfigyelő-állomásra küldtem be. A két nappal később távirati úton érkezett értesítés pozitív leletet jelentett.” Ez a lehetőség nagy segítséget jelentett a hátországi gyógyítóknak is, hiszen hamarabb juthattak hozzá a kezelés elindításához szükséges lelethez, akár napokkal lerövidítve a várakozás folyamatát.

A fent említett intézkedéseknek köszönhetően októberre sikerült csökkenteni a járvány terjedését. Gróf Tisza István miniszterelnök 1914 október végén tett körutat a térségben. Utazásának kettős célja volt. Egyrészt a miniszterelnök megtekintette az orosz betörés áldozataivá vált településeket, másrészt ellátogatott a kolerajárvány sújtotta vidékekre. Látogatását követően, Budapesten, a Munkapárt értekezletén számolt be tapasztalatairól: „A kolera szünőfélben van. A polgárságot eddig is kevéssé sujtotta. Inkább a katonaság szenvedett, de általában ott is elvesztette erejét. Szeptemberben még epidemikus jellege volt, ma már azonban elvesztette járványszerüségét. Halálos eset csak ritkán fordult elő. A beoltással mindenesetre csökkentették a kolera-eseteket; egészen ezzel sem lehet megszüntetni, de bizonyos, hogy a szerum erősen fokozza az ellenállóképességet.” Megszüntetni teljes mértékben valóban nem sikerült a betegséget, de leszámítva egy 1915-ös nyári újabb rövid idejű fellángolást, komolyabb, kezelhetetlen problémát már nem okozott a magyar katonai és polgári egészségügyi hatóságoknak. Mindeközben, a háborús körülmények kikényszerítették a magyarországi járványvédelmi eljárás megszületését.

Balogh Gábor