Háború és orvoslás II. – Kiütéses tífusz

A korábbi háborúkban a kiütéses tífusz az egyik legsúlyosabb járványnak minősült és általában a legmagasabb halálozási mutatókat produkálta. Az első világháborúban úgyszintén felütötte a fejét az epidémia, de már korántsem okozott akkora problémát, mint a megelőző háborús konfliktusokban.

Ha ma megkérdezünk egy érettségire készülő diákot, hogy mi okozta a Napóleon-féle Grand Armée pusztulását a cári Oroszországban, diákunk habozás nélkül azt a feleletet adja, hogy Tél tábornok volt a haderő veszte. A középiskolás tankönyveket forgatva jó a válasz, de ha a történelmi tényeket nézzük már egyáltalán nem az. Napóleon hadainak vesztét ugyanis nem a hideg okozta, hanem írásunk „főszereplője”, a kiütéses tífusz. A francia hódító félmilliós sereggel vágott neki az Oroszország elleni háborúnak, de a felégetett Moszkvából már csak 80 ezer katonája követi a hadvezért. A többiek – az elszórt harci cselekmények kivételével – egytől-egyig a seregben megjelenő tábori láznak, azaz a tífuszjárványnak váltak az áldozatává. De mégis miért szerepel a magas veszteségszám okaként az orosz tél a tankönyvekben? Egyszerű a válasz. A télre, a hidegre még mindig előkelőbb volt ráfogni az óriási fiaskót, mint egy pusztító járványra.

A kiütéses tífuszt tábori láznak, 1914-től kezdve pedig lövészárokláznak is nevezték. Mint minden járvány, a tífuszt terjesztő baktérium is kedvelte (kedveli) a nagy tömegeket, a rossz higiénés viszonyokat. A hadsereg, a háború valóságos melegágyává vált a különböző járványos megbetegedéseknek. „A háborúk és az epidémiák történetéből tudjuk, hogy a typhus a legrendszeresebben fellépő háborús járvány. A régi időben oly sok áldozatot kívánt, hogy gyakoriságával, a betegség hosszú tartamával és a nagy halálozási arányszámmal a hadviselést és annak kimenetelét is lényegesen befolyásolta.” – írta a betegség kapcsán Reisz Elek katonaorvos. Ugyanakkor az idézett gyógyító 1916-ban már azt is megállapította, hogy „a háborús typhus képe eltér az utolsó évtizedek megszokott kórképétől. A fertőzésnek kitett szervezet egészen más dispositiójú háborúban, mint békében.” Utóbbi megállapítás igen fontos, nem mindegy ugyanis, hogy egy járvány közösségre gyakorolt hatását háborús vagy békebeli körülmények között vizsgáljuk.

A kiütéses tífusz (korabeli elnevezéssel flekktífusz) már a háború elején felütötte a fejét, minden hadviselő fél seregében és a hadifogolytáborokban egyaránt. Ugyanakkor, mivel a francia orvos, Charles Nicolle, már korábban felfedezte, hogy a betegséget nem más, mint a ruhatetű okozza – felfedezése 1928-ban orvosi Nobel-díjat ért –, megindulhatott a sikeres harc a járvány ellen. „A kiütéses typhus ellen való küzdelem voltaképpen azonos a tetvek ellen való harczczal.” – fogalmazta meg Marikovszky György katonaorvos. S hogy ennek a klasszikus kurkászáson kívül milyen módszerei voltak még? Íme egy újabb szakvélemény, ezúttal Kiss Ödön csapatorvostól: „Erdőkben, irtásokban s a hol bokrok vannak, sűrűn találunk hangyabolyokat. Ilyen hangyabolyra tesszük reá a tetves pokróczot, ruházatot, köpenyt stb. és ott hagyjuk kb. egy óra hosszáig. Egy óra mulva azután bottal a bolyból kiemeljük a ruhákat és távolabb darabonként külön a fűre fektetjük. A hangyák pár percz mulva elmásznak, a ruhákat kirázzuk és megvizsgáljuk, hogy hangyák nincsenek-e még rajtuk; a ruhák azután ismét használhatók. Az eljárás előnye az, hogy a hangyák nemcsak a tetveket pusztítják el, a melyek a ruha ránczaiban, varrásaiban meghúzódnak, hanem felkeresik, megérzik a tojásaikat is és azokat szintén tönkreteszik, megeszik.” Ilyen és ehhez hasonló praktikák alkalmazására sűrűn volt szüksége a katonaorvosoknak, hiszen a fertőtlenítést eszközök, vegyszerek hiányában, az ellátóhelyektől elvágva nem lehetett, csak ilyen módszerekkel végrehajtani.

Természetesen a frontvonalak mögötti ellátóhelyeken más módszereket alkalmaztak. Itt általában rendelkezésre álltak azok az eszközök, szerek, amelyekkel a katonát és felszerelését fertőtleníteni lehetett. A folyamatos fertőtlenítés és a kinines kezelés mellett, több katonaorvos a lehetőségekhez mérten kötelezővé tette a barakkok mésszel való sterilizálását. Ha valakinél beigazolódott a betegség, azonnal elkülönítették egészséges társaitól. Gyógyítása az ún. tífuszbarakkban történt meg, közben azonban kivizsgálták mindazokat, akikkel a beteg közvetlenül érintkezett. Ha lázas állapota esetén valakinél felmerült a tífusz gyanúja az ún. lázas megfigyelőbe került elkülönítésre. A beteg normál testhőmérsékletű kontaktjait a láztalan megfigyelőben szeparálták el. Ahogy erről a már idézett Marikovszky György tudósít minket 1915-ből: „Akár a typhusbarakkba, akár a lázasmegfigyelőbe került valaki, két szomszédja azonnal a láztalan megfigyelőbe helyeztetett. Mindhármuk lakóhelye azonnal újra ki lett meszelve. Mindhármuk szalmazsákjának tartalma el lett égetve, a szalmazsák és az összes ruhanemű pedig azonnal desinficiálva.” Emellett minden katonai egységnél kötelező jelleggel elő volt írva a heti kétszeri fürdés, a fertőtlenítés, illetve jó néhány katonaorvos javasolta, hogy a katonák a ruhájuk alatt a mellükön és a hátukon kis zacskóban viseljenek magukon naftalint, védekezésképpen. Sok helyen a katonák szalmazsákjába is tettek naftalint. Ha valahol felütötte a fejét a járvány, a fenti intézkedéseken túl, ha volt rá lehetőség, naponta mérték a katonák testhőmérsékletét. Azonban sok esetben, a harci cselekmények közben, minderre nem volt lehetőség, így a „fertőtlenítés” egyetlen lehetősége a hangyaboly fent leírt „alkalmazása” volt.

A harci cselekményekben részt vevő katonák számára is előírás volt a kötelező fürdés, de itt a legjobb esetben is csak két hét után volt lehetőség a teljes tisztálkodásra. A nagyobb bajt megelőzendő, mobil-fertőtlenítő állomásokat állítottak fel, amelyek – míg a katonák fürödtek – a bakák egyenruháit fertőtlenítették kénsavas, paprikás gőzben. Ha nem volt kéznél a mobil fertőtlenítő jármű, akkor általában forró vízben főzték ki a ruhákat. A fertőtlenítés keretében a katonák haját és testszőrzetét is lenyírták, mivel a szőrzet a tetvek kedvelt „lakóhelyének” számított. A fenti intézkedéseknek köszönhetően sikerült megakadályozni a „napóleoni példa” tömeges megismétlődését.

A hadifogolytáborokban hasonló eszközöket vetettek be a tífusz elleni küzdelemben. Ez volt, ahol sikerrel járt, de akadt olyan példa is, ahol kemény küzdelem árán is csak nehezen sikerült legyőzni a megbetegedést. Munk Artúr katonaorvos – s nem mellesleg tehetséges író –, aki 1917-ben esett orosz hadifogságba jegyezte fel az alábbi érdekes történetet. Éppen egy rég nem látott ismerősével beszélgetett Jekatyerinburgban: „Mondja, – kérdeztem kíváncsian – honnan van az, hogy a hölgyek legnagyobb része rövid hajat visel, bubifrizurát. Nálunk otthon a hosszu haj a divat. – Az onnan van – válaszolta a zenész – hogy a télen nagy flekktifusz járvány dühöngött a városban és a betegek haját rövidre nyirták le.” Az idézett dialógus tökéletesen világít rá egy másik fontos tényezőre, amelyet a járványos megbetegedések vizsgálata során szem előtt kell tartani: nem mindegy földrajzilag hol üti fel a fejét a járvány. Míg a Német Császárság, vagy éppen a Monarchia területén sikeresen meg tudták akadályozni, hogy a tífusz a hátország lakosságában áldozatokat szedjen, addig a közegészségügy szempontjából nem éppen világelső cári Oroszország bizonyos régióiban a betegség már a civileket is tizedelte. A járványt természetesen a katonák hurcolták haza, amely az éppen polgárháborúba süllyedő Oroszországra nézve valóban halálos csapást jelentett. Ismét idézzük Munk Artúr memoárját: „A flekktifusz tömegesen szedte áldozatait. Minden házra jutott egy flekktifuszos beteg vagy halott. A kórházakban már a földre hintett szalmán se jutott férőhely. Január közepén már annyian haltak el flekktífuszban, hogy a halottak eltemetése lehetetlenné vált. A föld több mint egy méter vastagságban csonttá fagyott, a harmincfokos hidegben nem akadt sirásó: a fagyott, meztelen hullákat a hatóságok a kórház mögött egymás tetejére rakták, mint ahogy a hasábfát szokták.” Munk azt is megjegyezte a járvány kapcsán, hogy ugyan kollégáival együtt jól tudták, hogy a ruhatetű a betegség okozója, de a járvány terjedését már nem tudták megakadályozni, mert napról-napra egyre több ember kapta el a betegséget. A tífusz a magyar hadifoglyokat sem kímélte Oroszországban. Leghíresebb áldozata az 1915-ben elhunyt tehetséges költő: Gyóni Géza volt. Mivel a járvány emberi közösségben való gyors terjedésével a hadifoglyok jelentős része tisztában volt, jó néhányan közülük – a veszélyes, polgárháborús körülmények dacára – a szökést választották. Így tett Radványi Dezső magyar katona is: „A járványok, most már a tifusz is, a szomszéd táborokban is oly mértékben dühöngenek, hogy inkább választjuk a szibériai rengetegekben, a vasútvonalakon egyre veszedelmesebben garázdálkodó vörös csapatok kijátszását, a természet vadságával való harcot, mint itt tétlenül nézni a kínokat és érezni a halál leheletét!” Ehhez hasonló súlyú tífuszjárványra Németország, vagy a Monarchia hátországában nem került sor – leszámítva a háború végén kitörő spanyol influenzajárványt – ami jól mutatja Oroszország példáján keresztül azt is, hogy a vesztes háború és a politikai zűrzavar, az intézmények összeomlása milyen súlyos következményekkel jár egy társadalom életében. S hogy miért sikerült, Közép-Európában kivédeni egy ehhez hasonló tömeges megbetegedést. A válasz a higiéniai előírások betartásában és betartatásában megtalálható. Zárásként idézzük Reisz Elek csapatorvost: „Annyit már most megállapíthatunk, hogy a nagy csapattömegekhez képest úgy a megbetegedés, mint a halálozás arányszáma csekély. Ezt a jó eredményt pedig a szigorúan keresztülvitt modern higiénés intézkedéseknek köszönhetjük.”

A cikk folytatásában a kolerajárvány háborúra gyakorolt hatásaival foglalkozunk.

Balogh Gábor