DUNAI HAJÓBALESETEK A NAGY HÁBORÚ IDEJÉN

Az I. világháború utolsó két évében, azokban a vérzivataros időkben, amikor eleve sok veszteség érte a lakosságot, egymás után két hajószerencsétlenség is történt a Dunán: 1917 és 1918 áprilisában két személyszállító hajó süllyedt el, az áldozatok száma több mint száz főre tehető.

A végsőkig kimerült hátország mindennapjait meghatározták azok a szomorú hírek, amelyek a hadszínterekről érkeztek. A szeretteiket hazavárók a háborús időkben rettegve követték nyomon nap, mint nap az újságok híradásait, ami mellé járult még két olyan szörnyű esemény is, amely sötétre színezte a hátország hangulatát.

1917. április 10-én késő este a Budapest–Belgrád vonalon közlekedő Zrínyi személyszállító gőzös hamarabb indult el állomásától, a Petőfi tértől, majd hamarosan Téténynél a Viktória nevű vontatóhajóval frontálisan ütközött. A hajón a becslések szerint 600-nál is több személy utazott. Húsvét alkalmából sok család a fővárosban kirándult, a katonák is hazatértek a frontról, hogy szeretteikkel töltsék az időt. A fedélzeten így többségében családok tartózkodtak, a másodosztályon pedig rogyásig megzsúfolt áruikkal a kereskedők, piaci kofák foglaltak helyet. Az ütközés olyan szerencsétlenül esett, hogy másfél perc sem telt és a Zrínyi alsó része víz alá merült. A hajóskapitány, Marinich Mario lélekjelenlétét megőrizve egy Csepel-sziget melletti zátonyra kormányozta a hajót, amivel sikerült elérnie, hogy az áldozatok száma kevesebb legyen.

A baleset körülményeiről így tudósított Az Ujság című napilap: „Tizenegy óra után néhány perccel, éppen a nagytétényi sertéshizlalóval szemben egyszintben járt a hajó, amikor a távolban megpillantottak egy fehér fényt. Egy lámpa égett, tehát – hajós utasítás szerint – dereglyének kell lenni, – gondolták a Zrínyin. Alig hogy megpillantották a fényt, felbúgott a sziréna átható, sivító hangja s a következő percben hatalmas recsegés-ropogás történt: összeütközés történt”. Az ütközés pillanatában az emberek már éppen lefekvéshez készülődtek, a csattanás hallattán azonban pánik tört ki a fedélzeten, és rémült menekülés kezdődött: „A víz pillanatok alatt elöntötte a termet és alig két perc alatt már derékmagasságot ért el. A kajütökből rohantak ki az emberek, néhányan már hálóöltözetben, mindenki az ajtót akarta elérni, a hol ekkor már leírhatatlan tolongás uralkodott. A szűk és alacsony feljáróajtónál százan is igyekeztek fel a hajó fedélzetére”.

A baleset során mindkét hajó súlyosan megsérült. A Zrínyi alsó fertálya víz alá került, az ott tartózkodó embereknek esélyük sem volt a túlélésre. A hajóskapitány és legénysége csónakba ült és Tétényre evezett, hogy a partmenti csendőrségtől kérjenek segítséget, azonban már hajnali 3 óra is elmúlt, mire a mentési munkálatok elindultak. Sorra értek oda a személyszállító hajók, először a Wilhelm, majd a Gizella és a Széchenyi nevű gőzös, akik átvették a fedélzetükre a teljesen átfagyott embereket. A folyóba esett utasok mentésénél nehezítő körülménynek számított az éjszakai sötétség, és a rossz látási viszonyok. Az Ujság így számolt be a rendkívüli helyzetről: „Életbenmaradt emberek elbeszéléséből tudtuk meg, hogy néhány bátor katona mentette meg a legtöbb utast. Egy őrmester parancsolta oda az elsüllyedt hajórészhez a hajófedélzeten és a gépház körül lévő katonákat és ezek teljes egy órán át, amíg csak hangot hallottak, biztos kézzel mindenkit a fedélzetre hoztak.” Budapestre csak reggel 8 órára ért el a katasztrófa híre. Először 13-15 halálos áldozatról beszéltek a hírforrások, majd a későbbiek során a Duna több holttestet a partra vetett. Az Ujság egy héttel későbbi száma ezt a hírt közölte: „Eddig hatvannégy halott került elő, de a csáklyák még mindig a halálkamra mélyét kutatják és egészen bizonyos, hogy a szomorú számsor reggel ismét növekedni fog. Az eddig kifogott halottak számához viszonyítva legalább is hétszáz utast vitt a Zrínyi s immár komoly tényként beszélnek a hatóságok is arról, hogy száz áldozata volt a hajóütközésnek”. A hajó kiemelése is lassan haladt, több mint egy hétig tartott, végül 145 halottat találtak a jármű alsó, víz alá került részében. A jelentésekben ez állt: „A megejtett külső és belső vizsgálatok alapján kétségtelenül meg lehetett állapítani, hogy a sérült hajórész elsüllyedése, a víznek beáramlása a hajótermekbe olyan rohamosan történt, hogy akik ottvesztek, azoknak még idejük sem lehetett a menekülésre gondolni: pár másodperc, talán 1-2 perc alatt vége volt mindennek”.

Majdnem napra pontosan egy évvel később, 1918. április 7-én újabb tragikus hajóbaleset történt Dunapentele és Rácalmás között. A Sophie nevű, Budapestről Belgrád felé közlekedő hajó, szembetalálkozott a jóval gyengébb szerkezetű Drina nevű gőzössel. A tragédia az éjszaka kellős közepén történt, hajnali fél 3-kor, így az utasokat álmukban érte a halál. A hajó gyomrában 300 ember tartózkodott. Aki felriadt, az menekülőre fogta, a kialakult pánik nyomán dulakodásra is sor került. „Növelte a zavart a hajó vendéglőse, aki rendet akart tartani a dulakodók között és kezében revolverrel a feljáróhoz állott: – Lelövöm, aki tolakodik!- harsogta le a zsúfolt terembe. – Lelövöm, aki feljön! Nincs semmi baj! – Ellenkezőjét érte el annak, amit akart. Még nagyobb lett a zűrzavar és a rémület”. Ezúttal is a hajóskapitány, Zwipp Lajos gyors helyzetfelismerésén sok emberélet múlt, aki a gőzöst a part felé kormányozta: „A Drina hátsó részével felfutott a baloldali, tassi kőpartra, ott fennakadt, úgy, hogy csak az első része merülhetett el a vízben. Az egész partrafutási manőver alig négy-öt percig tartott. Ha ez nem sikerül, a Drina egészen elsüllyedt volna”. A Sophie nevű hajó könnyebben megsérült az ütközéskor, de sikeresen elérte a partot, majd a túlélőket mentette. A vizsgálatok megindulása után nyilvánvalóvá vált, hogy a Drina utasainak fele vesztette életét a hajószerencsétlenség következtében, hiszen a későbbiek során körülbelül 150 halottat találtak. A baleset körülményeinek tisztázása keretében napvilágra került, hogy a Drina elsőkormányosa, Madács Mihály volt a baleset fő felelőse. Zwipp Lajos hajóskapitány utólag ezt nyilatkozta: „Már csak ötven méternyire voltak a Sophie-tól, amikor rémülten konstatálta, hogy a Drina kormányosa hirtelen félrecsavarja a kormányt és balra fordítja. Kikiáltott a kormányosra, hogy tóduljon azonnal jobbra, de az úgy lászik, nem hallotta. Erre teljes erővel hátra vezényelt, azonban akkor már az összeütközést nem lehetett elkerülni. A hajó eleje másfél perc alatt elsüllyedt. A kapitány hozzálátott a mentéshez s az utolsó percig a hajón maradt. Véleménye szerint a Drina kormányosa hirtelen megőrült”. A vizsgálatok később egyértelműen igazolták, hogy gondatlanságból fakadó emberi és anyagi káreset történt.

A sorban egymás után kétszer bekövetkező baleset tanulságait levonták, Szterényi József kereskedelemügyi miniszter a dunai személyforgalomra vonatkozó szigorú szabályokat léptetett életbe az utasok életének biztosítása érdekében. A reformok kidolgozására a vasúti és hajózási főfelügyelőséget kérte fel. A korabeli híradások az alábbiakban így részletezték az újításokat: „A hajók elsüllyesztésének megakadályozására a hajók alsó részében vízmentes választófalak lesznek, aminek az a következménye, hogy csak egy-egy szakasz telhet meg vízzel. Tökéletes mentőeszközökkel kell minden személyszállító hajót fölszerelni. Az utasok számának megfelelő mentőcsónakokkal kell a hajókat ellátni. Elrendelte a miniszter a lépcsők ki szélesítését. A tűzoltóberendezéseket is egészen át kell alakítani. A kormánykereket a hajó közepén kell elhelyezni a kapitány hídja mögött. Lehetőleg gőzkormányt kell a hajókra szerelni. A lámpákat úgy kell elhelyezni, hogy B kapitányi hídról mindig láthatók legyenek. A tervet az egész Dunára érvényesíteni fogják”. Az I. világháború éveiben e két dunai hajókatasztrófa csak további lelki megterhelést és fájdalmas veszteséget jelentett a hátország lakosainak.

Hollósy Katalin