AZ ELLENSÉG OSTFFYASSZONYFÁN

1915 májusában döntötte el az Osztrák–Magyar Monarchia hadvezetése, hogy hadifogolytábort épít a Vas vármegyei Lankapuszta szomszédságában. Az idő előrehaladtával a tábor mellett hadifogolytemető létesült, ahol több mint 15 ezer katona alussza örök álmát.

Az I. világháború kitörését kezdetben nagy öröm fogadta mind az antant hatalmak, mint pedig a központi hatalmak vezetése és társadalma részéről. A kezdeti lelkesedés – sőt mondhatjuk hangos ováció – azonban nem tartott sokáig. Az Osztrák–Magyar Monarchia csapatai az 1914-es szerb hadjárat során gyors sikert reméltek, ám a konfliktus kiszélesedett, és a vártnál lassabban hozta meg a hőn áhított sikert. Egyértelművé vált, hogy a világégés nem lesz gyors lefolyású, ráadásul az orosz medve váratlan felébredése tovább fokozta a Monarchia vezetésének aggodalmait.

A cári hadsereg 1914–15-ös betörései a Felvidéken, a román hadsereg 1916-os erdélyi akciói (és a fentebb már említett szerb hadjárat) is azt mutatták: a Monarchiának jelentős számú hadifogollyal kell számolnia. Riesz József hadmérnök döntése nyomán, 1915 tavaszán indult meg a 251 kataszteri holdon elterülő barakkváros felépítése helybéli mesteremberek és szerb, valamint orosz hadifoglyok segítségével, Lankapuszta mellett. A monumentális tábor – amelyben 50 ezer foglyot lehetett elhelyezni – négy hónap megfeszített munka után készült el, és saját kórházzal, önálló áramellátással, disznóhizlaldával, valamint folyóvízzel rendelkezett. A hadifoglyok ideszállítását nagyban megkönnyítette, hogy a barakkváros vasúti összeköttetésben állt az ország többi részével, egészen pontosan Szombathely és Celldömölk között helyezkedett el. A tábor lakóinak státusáról az 1906-os genfi, illetve az 1907-es hágai nemzetközi egyezmények rendelkeztek, amely egyezményeket mindkét hadban álló fél többé-kevésbé igyekezett betartani. Az ostffyasszonyfai fogolytáborban román, olasz, orosz és szerb katonákat tartottak fogva. A vonatkozó rendelkezések értelmében a táborlakókat nemzetiségük szerint szállásolták el a 31,5 x 10 méter alapterületű barakkokban, ahol a kötelező napi rutin mellett (reggeli létszámellenőrzés, tisztálkodás stb.) a foglyok munkát végeztek.

Az I. világháború jellegéből adódóan (ti. tömeghadseregek néztek egymással farkasszemet) a nők hangsúlyozott szerepvállalására is sor került. A hagyományos – nők által is végzett – paraszti munkák elvégzése mellett a leányok, asszonyok a gyárakban, üzemekben álltak helyt, ám a háborúban álló országokban minden szorgos kézre szükség volt. Éppen ezért az antant és a központi hatalmak részéről is bevett gyakorlat volt a hadifoglyok dolgoztatása, ezzel is kisegítve a civil lakosságot, támogatva a hátországot. Nem volt ez másképp Ostffyasszonyfán sem. 1915-től kezdődően a környékbeli falvak népével együtt számtalan hadifogoly dolgozott a földeken: vetéskor, aratásnál, vagy éppen szüret idején segédkeztek a helybélieknek, akiknek az akut férfihiány miatt (hiszen az erősebbik nem képviselői a frontokon voltak) minden dolgos kéz jól jött. A legtöbb hadifogoly számára a földeken végzett munka nem okozott nehézséget, hiszen sokuk származott paraszti sorból, így könnyebbségként élték meg a helybéliekkel közösen végzett munkát, amely – sok esetben – a saját otthonukra, a hátrahagyott világra emlékeztette őket.

A fogolytábor életében lényeges kérdés volt a lakók „jutalmazása” az elvégzett munkáért. A Monarchia hadvezetése kezdetben a forgalomban lévő pénzekkel ellentételezte a munkát, ám ez rövid időn belül visszaélésekre adott okot, így később megnövelt ételadaggal jutalmazta a hadifoglyokat, végül – egészen a tábor 1918-as bezárásáig – csak és kizárólag a tábor területén érvényes pénzzel fizette ki a foglyokat. A különböző nemzetiségű hadifoglyok miatt többnyelvű felirattal bíró numizmatikai ritkaságot Pazár Zoltán rajztanár készítette, s fellelhető darabjai mind a mai napig igazi kuriózumnak számítanak. A táborlakók szabadidejükben lehetőséget kaptak arra, hogy az asztalosműhelyekben megtalálható alapanyag és eszközök segítségével különböző emléktárgyakat készítsenek. A hasonló tárgyak szomorú mementói a hadifogságba esett magyar katonáknak és a Gulág táborokba elhurcolt polgári személyeknek egyaránt.

A tábor működése idején a legtöbb foglyot kitevő nemzetekből 55 ezer orosz, 42 ezer román, illetve 23 ezer olasz katona fordult meg itt, s a szerencsések már 1918 novemberében elindulhattak valamelyik transzporttal hazafelé. Megjegyzendő, a magyar hadifoglyok csak 1920-ban kezdhették meg hazaútjukat a szibériai fogolytáborokból!

A tábor bezárását követően működött még hadianyag raktárként, majd 1925-re az utolsó épületet is elbontották, a meghalt foglyok nyughelyén pedig hadifogolytemetőt alakítottak ki, díszfákkal, emlékoszlopokkal, emlékművekkel. A rendszerváltoztatást követően minden évben – egyházi közreműködéssel – megemlékezést tartanak az elhunytak sírjai felett, szem előtt tartva a mondást, amely szerint a halott katona többé nem ellenség.

Szabó Ákos