Az amerikai „semlegesség” mítosza

Az első világháború döntő fordulata volt, amikor az Egyesült Államok feladva hagyományos „semlegességét” csatlakozott a konfliktushoz és azt az antant javára döntötte el.

Az első világháború történetírásában mind a mai napig tartja magát az a tény, hogy a Woodrow Wilson elnök vezette Amerikai Egyesült Államok az ország hagyományait követve semlegességet fogadott és csak az események hatására volt kénytelen az harcba szállni az európai kontinensen. Ez azonban csak mítosz.

Az Egyesült Államok sosem volt igazán pacifista ország és nem vetette el a területi gyarapodás lehetőségét. Épp ellenkezőleg: mindent megtett, hogy minél nagyobb befolyást szerezzen az észak-amerikai kontinensen. 1794 után egy sor megállapodás az Egyesült Államok számára előnyös módon határozta meg az ország kanadai és floridai határát, biztosította a szabad áruforgalmat a Mississippin, és legalizálta kereskedelmi érdekeit az Antillákon. Az alapító atyák egyike, James Madison, az USA 4. elnöke, elsőként ítélte el a háborút, és vele jelent meg a mind a mai napig uralkodó amerikai ideológia a háború természetével kapcsolatban. Ettől függetlenül utóda, James Monroe elnök folytatta az Egyesült Államok terjeszkedést. Ennek létjogosultságát ki is fejtette: „Mindenki számára nyilvánvalónak kell lennie, hogy minél jobban kiterjesszük országunk területét biztonságunk is szilárdulni fog. Egy ország területe legyen az nagy, vagy kicsi, jelentős mértékben meghatározza a nemzet karakterét. Jelzi erőforrásait, lakossága méreteit, fizikai erejét. Röviden, jelzi a különbséget nagy és kisebb hatalom között”. Az Egyesült Államok geopolitikai helyzetéből adódóan nem szorult szövetségek kötésére, mint a korabeli európai országok, erre az előnyre már George Washington is rájött: „Helyzetünk tárgyilagos és távoli jellege ösztönzi, és követni engedi más utak választását”.

A korai köztársaság külpolitikáját is meghatározta az a meggyőződés, hogy az addig bevett európai értékrendet megtagadta és elvetette. Amerika az európai háborúk gyakoriságát a szabadság és az emberi méltóság alapelveit megtagadó kormányzati intézményrendszer létezésével okolta. Ez az amerikai gondolkodást mind a mai napig gyökeresen áthatja. Ezt az érvrendszert már a korban is kritizálták. Ahogy egy másik alapító atya, Alexander Hamilton fogalmazott: „Spárta, Athén, és Karthágó egyaránt köztársaság volt; köztük kettő kereskedelmi jellegű. Mégis gyakran álltak hódító vagy honvédő háborúban, mint a kor más, szomszédos monarchiája. Britannia kormányában a nép képviselői részt vesznek a nemzeti törvényhozásban. Régóta a kereskedelem jelenti az ország fő tevékenységét. Mégis kevés nemzet viselt annyi háborút, mint ők…” Bár Spárta és Karthágó nem volt demokratikus köztársaság a példa ettől függetlenül jól érzékelteti, hogy a demokrácia nem feltétlen szab gátat az erőszaknak.

James Monroe elnök, híres külpolitikai irányelve, amelyet Monroe-doktrínának hív a történetírás, nem az Egyesült Államok semlegességének kinyilvánítása volt, hanem annak a nyilvánvalóvá tétele, hogy az USA az „új világ” ura kíván lenni, és az amerikai kontinensen „régi világ urainak”, azaz a gyarmatosító nagyhatalmak, ideje lejárt. A 19. század folyamán az Egyesült Államok számos mára „elfeledett” háborút vívott az európai nagyhatalmakkal, helyi országokkal és indián törzsekkel. A dél- és közép-amerikai országok ekkor nyerték el a függetlenségüket, amelyhez jelentős amerikai támogatás kaptak. Az Egyesült Államok nemcsak a „hanyatló” Spanyol Birodalmat hívta ki, hanem a kor vezető hatalmait is, mint Franciaországot, valamint  az Orosz- és a Brit Birodalmat. Az Egyesült Államok a napóleoni háborúkat kihasználva, 1803-ban a szorított helyzetben lévő Franciaországtól megvásárolta Louisianát, 1812-ben pedig a Brit Birodalomnak hadat üzenve próbálta megszerezni Kanadát. A „brit–amerikai” háború váltakozó sikerrel folyt, a brit gyarmati erők Washingtont és a Fehér Házat is kifosztották és felgyújtották. A konfliktus végül „döntetlennel zárult”, a status quo visszaállhatott és Kanada brit fennhatóság alatt maradt.

Az Egyesült Államok egy véres polgárháborús korszak lezárása után, a 19. század második felében már a nemzetközi politikai színtérre is kilépett és nagyhatalmi státuszba emelkedett. Az USA az amerikai polgárháború (1861–1865) után hatalmas gazdasági fejlődésen ment keresztül, és a legtöbb modern iparágban a világ vezető országa lett. 1867-ben az USA az Orosz Birodalomtól megvásárolta Alaszka ásványkincsekben gazdag területét, majd 1898-ban, egy máig tisztázatlan incidens során, háborúba került Spanyolországgal. Az Egyesült Államok „acél haditengerészete”, két ütközetben, sebészi pontossággal semmisítette meg a teljes spanyol csendes-óceáni és karibi flottát. Az amerikai erők vesztesége a tengeri ütközet során egyetlen halott és egy sebesült volt. Az a gyorsaság, amivel az amerikai haditengerészet megsemmisítette az „új világ régi urának” hajóhadát, előre jelezte egy új korszak kezdetét. Az Egyesült Államok egy csapásra nagyhatalom lett és megszerezte Puerto Ricót, Guamot, a Fülöp-szigeteket és Kubát.

A 19. század végére az Egyesült Államok kész és modern nagyhatalomként állt a nemzetközi porondon és a megfelelő alkalomra várt, amikor a világ vezető szerepét átveheti a „régi uraitól”. Az amerikai külpolitika már ekkor azon a véleményen volt, hogy a vezető szerepéért folytatott versenyben fő ellenfele a „régit” képviselő Franciaországgal és a Brit Birodalommal szemben a feltörekvő és a modernitást képviselő Német Császárság és a jelentős távol-keleti és csendes-óceáni befolyással bíró Orosz Birodalom. Ezt jól bizonyítja, amit az 1898-as háború utáni elnök, Theodore Roosevelt az orosz–japán háború során nyilatkozott: „Nincs Oroszországon kívül más nemzet, amelytől az elkövetkező évek sorsa jobban függene. A japán győzelem kimondhatatlan elégedettséggel töltött el. Japán a mi játszmánkat játssza”.

Az első világháború kitörésének idején az Egyesült Államok semlegessége tehát csak mítosz volt. A kérdés mindössze az volt, hogy az USA számára mi a megfelelő idő a hadba lépéshez. A történelmi emlékezet szeret úgy visszagondolni Woodrow Wilson elnökre, hogy a világégéstől az Egyesült Államokat pacifizmusával a végsőkig próbálta távol taratani, és politikai ellenfelei, mint Theodore Roosevelt, voltak a kor amerikai háborús uszítói. Valóban, Roosevelt már 1914. október 3-án a következőt írta a washingtoni brit nagykövetnek: „Ha én lettem volna az elnök, már július 30-án, vagy 31-én felléptem volna Németországgal szemben”. Ettől függetlenül maga Wilson elnök sem volt pacifista, regnálása során több háborút vívott, mint előtte az észak-amerikai állam bármely más vezetője.

Amikor az európai nagyhatalmak közötti hadüzenetváltás 1914 augusztusában megtörtént, Woodrow Wilson, a Kongresszushoz küldött üzenet formájában, augusztus 19-én felhívást intézett az amerikai néphez, hogy az amerikaiak maradjanak semlegesek „tettben és gondolatban”. Ez az üzenet a közhangulatot volt hivatott csillapítani, nem pedig az elnök politikai nézeteit közvetítette népe felé. Az amerikai közvélemény az első világháború kitörésének idején egyöntetűen elutasította a háborút, maga Wilson elnök viszont nem. 1914 novemberében időközi választásokat tartottak, így az elnök nem tehette meg, hogy a közhangulattal szemben foglal állást.

Az ellenségeskedés megkezdése után a britek és a németek a korabeli nemzetközi jog szempontjából egyaránt erősen vitatható döntéseket hoztak, de kezdetben nagyon vigyáztak arra, hogy ne lépjenek át egy bizonyos határt. A Német Császárság 1914 nyarán mindössze 28 tengeralattjáróval rendelkezett, tehát technikailag a háború elején még nem tudta teljes erővel vívni a későbbiekben híressé vált tengeralattjáró-háborúját. A német hadvezetés a háború elején erősen bízott egy gyors, szárazföldön kivívandó győzelemben, és ekkor még nem látta értelmét annak, hogy szükségtelenül provokálja az Egyesült Államokat. Németország a háború kitörésekor aknákat telepített a brit szigetek köré és a Brit Birodalom is hasonló intézkedéseket tett a németek felé irányuló kereskedelem ellehetetlenítésére. 1914. november 3-án a brit kormány az egész Északi-tengert hadizónának nyilvánította, s noha a határozat nemzetközi jogi szempontból vitatható volt, a Wilson vezette Egyesült Államok szó nélkül elfogadta a központi hatalmak kiéheztetését célzó rendelkezést. Az elnöki adminisztráció akkor sem tiltakozott, amikor a britek 1915. január 26-án az élelmiszer-ellátást központi ellenőrzés alá vonták, és a brit hadihajók a központi hatalmak országaiba irányuló semleges országokból érkező élelmiszerszállítmányokat elkobozták. A britek lépéseire válaszul a német hadvezetés 1915. február 4-én hadizónának nyilvánította a Brit-szigetek körüli vizeket. Amíg Wilson szemet hunyt a britek intézkedéseivel szemben, a németek lépése ellen élesen tiltakozott, és kifejtette, hogy a németeket felelősség terheli minden amerikai tulajdont vagy személyt ért kár esetében. A Demokrata Párt pacifista szárnyát képviselő William J. Bryan külügyminiszter, látva az elnök kettős mércéjét, mindezt végiggondolva nyújtotta be a lemondását, látva, hogy Wilson elnök semlegessége csak elvekben létezik, valójában azonban már a nemzet háborúba vezetésére készül.

Az ismétlődő aszimmetrikus amerikai válaszok a britek és a németek által elkövetett jogsértésekre előrevetítették a későbbi eseményeket. Az elnök arra kérte az amerikaiakat, hogy legyenek semlegesek „gondolatban” is, de Wilson eszmevilágának már régóta szerves részét alkotta a németekkel való leszámolás gondolata. Ezt bizonyítja, hogy a különböző incidensek során az amerikai jegyzékek hangneme mindig enyhébb volt, ha azokat Londonba címezték, és nem Berlinbe. Wilson nem vezethette háborúba nemzetét, hisz az Egyesült Államok lakossága mélyen megosztott volt a háború kérdésében: az angol, skót, francia és skandináv leszármazottak az antant mellett álltak, de a német, ír, osztrák vagy magyar felmenőkkel rendelkező betelepültek a központi hatalmakat támogatták – legalábbis, ahogy az elnök jellemezte, „lélekben”.

Woodrow Wilson elnök az 1916-os választás során is a semlegesség programjával indult. Wilsonnak ügyelnie kellett, hogy választási kampányában ne túlozza el az antant melletti érezhető elkötelezettségét. 1916 áprilisában ugyanis a dublini Húsvéti Felkelés komolyan megterhelte Nagy-Britannia és az amerikai ír nacionalisták viszonyát, és a Charles Evans Hughes-szal vívott szoros küzdelem miatt minden szavazat számított, így az amerikai íreké is. Az Egyesült Államok népességének 9 százalékát alkották ekkor német származású bevándorlók. Az 1916-os választás során pedig minden szavazat számított, amelyet jól bizonyít, hogy Wilson csupán 3 százalékkal előzte meg republikánus ellenfelét. A választás megnyerése után viszont már csak idő kérdése volt, hogy Wilson elnök mikor vezeti háborúba nemzetét, mindössze a megfelelő ürügyet kellett kivárnia. 1917 februárjában és márciusában aztán erre sor is került, amikor német tengeralattjárók több amerikai hajót is elsüllyesztettek. A sajtó ugyanebben az időben hozott nyilvánosságra egy titkos sürgönyt, amelyet Arthur Zimmermann német külügyminiszter küldött a mexikói kormánynak: egy német–mexikói szövetség megkötését javasolta az Egyesült Államok megtámadására, megcsillogtatva a lehetőséget, hogy Mexikó visszakaphatná az 1848-as háborúban elvesztett területeit. Az antant propagandája természetesen jelentősen felnagyította a németek Mexikónak küldött szövetségi ajánlatát. A táviratot a német kormány soha nem hagyta jóvá, így az nem volt hivatalos szövetségi ajánlat.

A megnyert választás és a központi hatalmak ellen kellően feltüzelt közhangulat 1917 tavaszára már lehetővé tette Wilson számára, hogy háborúba vezesse nemzetét, ahogy fogalmazott: „Vezesd harcba ezt a népet, és elfelejti, hogy valaha is ismerte a toleranciát. Nemzetünk életét a legutolsó rostokig átjárja majd a könyörtelen brutalitás”. Az elnök szavai már előrevetítették, hogy ha az Egyesült Államok belép a konfliktusba, győzelme után könyörtelenül saját képére kívánja formálni a világot. Wilson 1917. április 2-án rendkívüli gyűlésre hívta össze a Kongresszust, és azt javasolta a testület üzenjen hadat Németországnak. A Képviselőház április 6-án 373:50, míg a Szenátus 82:6 arányban megszavazta a hadüzenetet.

Amíg az európai nagyhatalmak három éven át „fárasztották” egymást addig a Wilson vezette Egyesült Államok nemcsak németellenes jegyzékek küldésével és propagandával segítette az antant országait. Wilson már 1914 októberében hozzájárult ahhoz, hogy magánbankok hiteleket nyújtsanak az európaiaknak. A magánbanki hitelnyújtás azonban elégtelennek bizonyult, ezért az elnök 1915 szeptemberében engedélyezte kölcsönkötvények kibocsátását az amerikai piacon. Hivatalosan mindkét hadviselő fél vehetett fel hiteleket, de Wilson pontosan tudta, hogy feltételei a nemzetközi banki életet uraló Brit Birodalom és Franciaország számára kedveznek. Ezt bizonyítja, hogy az ezt követő két évben az antant országok 2,5 milliárd dollár értékben vettek fel hitelt, miközben a központi hatalmak kölcsönei ennek egytizedére rúgtak. A britekhez és a franciákhoz irányuló amerikai kivitel az 1916-os évben megduplázódott, és immár elérte a 4 milliárd dollárt. A háború első három évében a briteknek eladott amerikai fegyverszállítmányok értéke 2,2 milliárd dollárt tett ki, a kivitel többi részét elsősorban a hadiipar számára szintén nélkülözhetetlen vas, acél és az élelmiszer alkották.

A vázolt folyamatok eredményeképpen az Egyesült Államok nemcsak katonailag járult hozzá az antant győzelméhez, hanem már a háború első három évében is jelentős pénzügyi támogatással, hadianyag, nyersanyag és élelmiszer szállítmányokkal tartotta talpon az antant országokat. Woodrow Wilson elnök pacifizmusa és az Egyesült Államok semlegességi politikája, tehát csak történelmi mítosz volt. Az elnök a megfelelő időt és helyzetet kivárva kívánta az Egyesült Államokat totális győzelemre vezetni. Amíg az európai nagyhatalmak kimerültek, addig az USA friss és immár egyedülálló erővel söpörhette el a „régi világ” urait: a központi hatalmakat katonailag, az antant országait pedig gazdaságilag legyőzve. A párizsi békekonferencia előtt nem véletlenül jegyezte meg Wilson elnök közeli tanácsadója és barátja, Edward House ezredes, hogy „Amerika a háború után a többiekre kényszerítheti az akaratát, mert azok pénzügyileg a zsebünkben lesznek”. Wilson elnök egyedül az időközben Oroszországban végbement Lenin vezette bolsevik puccsal nem számolt, amely már 1917-ben ideológiailag kihívta az elnök által elképzelt „új liberális világot”, ez pedig előrevetítette a későbbi szovjet–amerikai hidegháborút.

Nagy Gergely