A versailles-i béke III. – Németország területi „veszteségei”

Cikksorozatom előző részében a „német kérdés” rendezésének francia elképzeléseit mutattam be, a folytatásban Németország területi rendezését kívánom szemléltetni.

 A történetírás mind a mai napig Németországot tartja az első világháború „legnagyobb” vesztesének, a ráerőltetett versailles-i békeszerződést pedig „karthágói békének” szokás emlegetni. A „győztes hatalmak” valóban békediktátumot kényszerítettek Németországra, de az közel sem volt olyan súlyos béke, mint amelyet más vesztes hatalmakkal kötöttek és amilyen szigorú békét eredetileg Németországra szándékoztak mérni.

A német területek rendezéséről készült francia terveket végignézve az sem volt biztos, hogy a fiatal német nemzetállam egységes marad-e, de a franciák mohósága kiváltotta a britek és az amerikaiak ellenállását. 1919. március 14-én Lloyd George és Woodrow Wilson megállapodott abban, hogy az egységes Németországra szükség van, így a különálló Rajna-vidéki állam tervét bojkottálni fogják, és Franciaország számára egy német támadás ellen a Népszövetség segítségét ajánlják fel. A brit–amerikai tervet a franciák természetesen hevesen ellenezték és Németország rovására kézzel fogható területi garanciát követeltek. A franciák makacs ellenállása szembefordította Párizst szövetségeseivel, akik a Rajna-vidéki állam tervét végképp megvétózták. Ahogy Arthur Balfour fogalmazott: „Franciaország jobban járna, ha erős nemzetközi rendszer kiépítésén dolgozna. Ilyen rendszer nélkül a rajnai határral való bármiféle mesterkedés ellenére is csak másodrendű hatalom lesz Franciaország, amely nagy keleti szomszédjainak minden mozdulatára megremeg”.

A francia delegáció a Rajna-vidék sikertelen „függetlenítése” után a Saar-vidék felé fordult. 1919-ben, amikor az „öreg kontinens” szinte minden fűtőanyagigényét a szén látta el, az Elzász-Lotaringiával határos és szénbányákban gazdag terület igen értékessé vált. Franciaország szempontjából viszont kínos pont volt, hogy az itt élő mintegy 650 ezer lakos döntő többsége németajkú volt. A francia delegációt vezető Clemenceau-t, ahogy a Rajna-vidék, úgy a Saar-vidék esetében sem zavarta, hogy területi igényeit hamis történelmi érveléssel támassza alá: Saarlouis városát XIV. Lajos építette; a francia forradalom idején a terület rövid időre francia kézbe került és az 1814-es döntések a régió nagy részét a franciáknak adták. Clemenceau-ék érvelése most is igazi céljaik elfedésére szolgáltak, annak érdekében, hogy a stratégiai fontosságú Saar-vidék széntermelése Franciaország irányítása alá kerüljön. A franciák, akárcsak a Rajna-vidék esetében, a terület annektálását kívánták elérni.

A britek Németország ilyen mértékű megcsonkítását azért sem támogatták, mert félő volt, hogy a megmaradt német területeket a rettegett bolsevizmus karmai közé taszítják, esetleg a bolsevik Oroszország szövetségesei lesznek. A britek Németország rehabilitálását támogatták, és a Nemzetek Szövetségének tagjává kívánták tenni. Érveiket Henry Wilson képviselő foglalta össze: „Ha Németország nem tud talpon maradni, Oroszországhoz fognak fordulni, és idővel szövetségre fognak vele lépni”. Lloyd George is hasonlóan vélekedett: „Meg lehet fosztani Németországot a gyarmataitól, a fegyveres erőit egyszerű rendőri erővé lehet csökkenteni, haditengerészetét pedig egy ötödrangú hatalom szintjére lehet süllyeszteni; mindettől függetlenül, ha úgy érzi, hogy igazságtalanul bántak vele az 1919-es béke megalkotásakor, megtalálja majd a módját, hogy ezt megtorolja a győzteseken”. A britek okfejtése szerint Németország sorsközösséget vállalhat a bolsevik Oroszországgal, és erőforrásait, nagy elméit és hatalmas szervezeti erejét olyan forradalmi fanatikusok rendelkezésére bocsájthatja, akik arról álmodoznak, hogy erővel meghódítják a világot a bolsevizmusnak.

A brit–amerikai elképzelés tehát az volt, hogy Németországnak területet kell veszítenie, azonban nem annyit, hogy az túl sok legyen. Lengyelországnak meg kell kapnia a kijáratát a tengerhez, de a lehető legkevesebb németnek kell lengyel uralom alatt élnie. A Rajna-vidéket demilitarizálni kell, de Németország irányítása alatt kell tartani. A britek enyhébb javaslatát természetesen nem a „jó szándék” vezérelte, hanem az saját érdekeik érvényesítését szolgálta. A britek Németország feldarabolásának megakadályozásával azt kívánták elérni, hogy a német gyarmatok és a flotta felett átvehessék az irányítást, illetve a Németországra kiszabott jóvátételből is a lehető legnagyobb mértékben részesülhessenek. A britek terve továbbá az európai kontinens feletti francia dominanciát is meg kívánta akadályozni. A Brit Birodalom évszázados külpolitikai elve volt, hogy Nagy-Britanniának akkor kell beavatkoznia az „öreg” kontinens ügyeibe, amikor egyetlen nemzet a többi leigázásával fenyeget. Az első világháború előtt ezt a fenyegetést az egységes Németország jelentette, de ha tönkretennék, akkor Franciaország jutna olyan kulcspozícióba, mint az első világháború előtt a németek. A britek nem feledkeztek meg ősi rivalizálásukról Franciaországgal és arról sem, hogy Németország és a Brit Birodalom akár szövetségesek is lehetnek. A brit iparnak továbbá szüksége volt háború utáni piacokra, és egy egységes, 70 milliós Németország jobb befektetésnek ígérkezett, mint egy szétdarabolt vagy jelentősen megcsonkított állam.

A Clemenceau vezette francia delegáció viszont továbbra sem engedett a francia álláspontból és az amerikaiaknak és briteknek felhánytorgatta, hogy őket tenger védi, míg „Franciaországnak szárazföldi védelem kell”. A Saar-vidék annektálását valamint a Rajna-vidék katonai megszállását követelte. 1919 márciusának végén, amikor Magyarországon a Kun Béla vezette kommunisták tartották kezükben a hatalmat, és az oroszországi polgárháborúban győzelemre álltak a bolsevikok, hatalmas vita kerekedett a „béketeremtők” körében a német kérdést illetően. Wilson elnök kijelentette, hogy nem támogathatja a francia terveket Németország megcsonkítására, mire Clemenceau németbarátsággal vádolta meg az amerikai elnököt, és azzal fenyegetőzött, hogy inkább lemond, minthogy aláírjon egy olyan békeszerződést, ahol a Saar- és a Rajna-vidék nem lehet a franciáké. Wilson, aki nem látott a dühtől, ráförmedt francia kollégájára, hogy Franciaország csak mohón zsákmányt akar magának szerezni, ez pedig szembe megy minden elvvel, amiért a „szövetségesek” harcoltak a világháborúban. Erre válaszul Clemenceau sértődötten kivonult a teremből.

A tárgyalásokat még aznap folytatták, a franciákat a sértődött miniszterelnökük helyett André Tardieu képviselte. Amikor Tardieu megint előhozakodott a Saar-vidék és Franciaország hamis ősi kapcsolataival, az ügyben amúgy közönyt tanúsító olasz miniszterelnök, Vittorio Orlando, rámutatott, hogy ilyen érveléssel Olaszország igényt tarthatna az egykori Római Birodalomhoz tartozó területekre, ez azonban kínos helyzetbe hozná kedves barátját, Lloyd George-ot. A franciák megsemmisülve távoztak az ülésnapról, de tervükről továbbra sem tettek le. Az amerikaiak viszont kezdtek kifogyni türelmükből, úgy vélték a franciák csak akadályozzák a békekonferencia munkáját. Az amerikai delegáció ekkor kezdte érezni, hogy a békekonferencia az európai győztesek részéről a zsákmány feletti osztozkodást szolgálja. Orlando Olaszország adriai igényei miatt akadékoskodott, Clemenceau Franciaországa Németországot akarta feldarabolni, Lloyd George és a britek pedig a német gyarmatokra és a flottára akarták rátenni a kezüket. Clemenceau viszont hiába tagadta meg a brit–amerikai javaslatokat, Wilson egy tapodtad se engedett a franciáknak. Ahogy fogalmazott: „soha nem ír alá egy francia békét, inkább hazautazik”. „Sokat gondolkodtam – mondta orvosának, Greysonnak – milyen hatással lenne a világra, ha ezek a francia politikusok szabad kezet kapnának, és minden úgy lenne, ahogy ők akarnák, és minden olyan követelést bebiztosítanának maguknak, amelyet Franciaország előterjesztett. Véleményem szerint, ha megkapnák, amit akarnak, a világ hamarosan darabokra hullana”.

A helyzet végül akkor oldódott meg, amikor a két politikus egy időre kiesett a békekonferencia ügymenetéből. Az amerikai elnököt betegsége, Clemenceau-t pedig Poincaréval Franciaország jövőjéről folytatott súlyos vitája tartotta távol a békekonferenciától. Ez alatt a pár hét alatt az amerikai és a brit delegáció kidolgozott egy kompromisszumos megoldást, amelytől mindkét fél megbékélését remélték. Az egyezség értelmében Franciaország tulajdonjogot nyert a Saar-vidék szénbányáira, azon kötelezettséggel, hogy 15 év múlva népszavazást kell tartani a terület hovatartozásáról, addig pedig hivatalosan a Nemzetek Szövetsége vette át a terület irányítását. Az 1935-ben tartott referendumon az itt élők 90 százalékos többséggel Németország mellett tették le a voksukat. A Rajna-vidéket demilitarizálták, de a szövetséges megszállást elvetették, bár három zóna ideiglenes francia megszállásába belementek az amerikaiak.

A versailles-i békeszerződés Németországgal kapcsolatos területi rendelkezései egyáltalán nem voltak olyan súlyosak, mint amit eredetileg a német államra kívántak mérni. Ennek oka a franciák túlzott mohósága volt, amivel sikerült az amerikai és brit delegáció ellenállását kiváltaniuk. Franciaország az első világháború végére, mind „emberanyagban”, mind „gazdaságilag” annyira kimerült, hogy a párizsi békekonferencián már csak másodrendű hatalom volt, amelyen a Rajna- és Saar-vidék területeinek megszerezése se változtatott volna. Az amerikaiak és a britek természetesen nem jó szándéktól vezérelve ellenezték a francia terveket, hanem saját érdekeiket kívánták érvényesíteni.

A világhatalmi szempontból sokkal fontosabb kérdésekben, mint a német gyarmatok, a német flotta ügye, a jóvátételek kérdése mellett az egységes Németország olyan piacot jelentett a két hatalom számára, amelynek birtoklása kulcsfontosságú volt annak számára, aki az első világháború után születő új világ ura kívánt lenni. Cikksorozatom következő részében ezt fogom bemutatni.

Nagy Gergely

Folytatása következik