A versailles-i béke I. – A német kérdés paradoxonja

A száz évvel ezelőtt megkötött versailles-i béke a napóleoni háborúkat lezáró bécsi kongresszussal szemben száz év béke helyett egy „új száz éves háborút” hozott Európára.

Két német történész – Stephan Burgdorff és Klaus Wiegrefe – közösen megjelent könyvükben az első világháborút a 20. század őskatasztrófájának nevezték. Ha elfogadjuk az állítást, amely szerint az első világégés az európai civilizáció elpusztítója volt, mindenképpen hozzá kell tennünk, hogy annak beteljesítője a Párizs környéki békerendszer volt. A versailles-i béke „bűnei és legendái” napjainkban is széles körben tárgyalt és vitatott témaként szerepelnek hazai és nemzetközi tudományos fórumokon egyaránt. Viszont azt állítani, hogy egyedül a versailles-i békerendszer a felelős a vérzivataros 20. századért, súlytalan állítás, mivel a kép ennél jóval árnyaltabb. A történetírás a versailles-i békét szereti kiragadni az események folyamából, pedig a „békemű” legvaskosabb darabja egy hosszú történelmi folyamat végkövetkezménye volt.

A győztes nagyhatalmak 1919 folyamán Párizsban, a legyőzöttek meghívása nélkül, zárt ajtók mögött hozták össze „békeművüket”. A később más vesztes országokkal megkötött békék sokkal nagyobb problémákat generáltak, mint a németekkel megkötött szerződés, de jelen cikksorozatomban a német kérdést szeretném végigjárni. A német béke komplexitását mind a mai napig az a probléma adja, amelyet a „Mit kezdjünk Németországgal?” kérdéssel tudunk körbeírni. Ezt a problémát ugyanis nem az első világháború utáni békerendszer generálta, annak gyökerei mélyebbre nyúlnak – egészen a 18–19 század fordulójáig. Írásomban e történelmi problémának az előzményeit kívánom körbejárni, hogy az első világháború utáni, a német ügyben történt katasztrofális rendezési kísérlet mechanizmusát megértsük. A „béketeremtők” német ügyben tanúsított vitája, érdekellentétei, megoldási javaslatai és maga a végeredmény is történelmi tapasztalatok hiányán alapult.

A 18–19 század fordulóján a francia forradalom, majd a napóleoni háborúk gyökeresen forgatták fel Európa vesztfáliai rendszerét. A több mint két évtizeden keresztül elhúzódó konfliktus nemcsak az európai kontinens országait és nagyhatalmait érintette, hanem a gyarmatokat és az Új Világot is. Napóleon egyiptomi és oroszországi hadjárata valamint az észak­-amerikai kontinensen a Brit Birodalom és a fiatal Egyesült Államok háborúja előrevetítette egy új világ születését, ahol a nagyhatalmak konfliktusai már nem „szűk térben” és régiókban zajlanak, hanem a világ minden tájára kiterjedhetnek. Az 1814–1815-ben tartott bécsi kongresszuson Európa vezetői egy olyan a nagyhatalmak egyensúlyán és közös párbeszédén alapuló rendszert hoztak létre, amely közel egy évszázadig garantálta Európa békéjét. A „bécsi mű” erejét bizonyítja, hogy 1848-as bukása után is fél évszázadig fenntartotta a kontinens békéjét. A Bécsben összeült államférfiak nagysága nemcsak abban mutatkozott meg, hogy nem alázták meg a vesztes Franciaországot, hanem abban is, hogy felismerték; a kollektív biztonság érdekében egy olyan rendszerre van szükség, amelyben a nagyhatalmak egymás számára szavatolják a békét, és amelynek kulcsfontosságú eleme volt a közép-európai térség valamint a német államok szövetsége.

A francia forradalom és a napóleoni háborúk igazi győztese ugyanis maga a német nép volt. Franciaország férfi lakossága, a forradalom és a napóleoni háborúk során, olyan súlyos vérveszteséget szenvedett, hogy az egészen addig gyengébb keleti szomszédja népességszám tekintetében felülmúlta – és mind a mai napig felülmúlja – francia szomszédját. Napóleon 1806-ban a közel ezer éves hagyományra visszatekintő Német-Római Birodalmat rövidlátóan megszüntette, így a német államok területén hatalmi űr keletkezett, így megnyílhatott az út egy egységes Német Birodalom felé. Ezt a kongresszusi Európa nagyhatalmai még meg tudták akadályozni, egy a Habsburgok vezette laza német szövetségi állammal. A Habsburgok, akik korábban évszázadokig kormányozták a Német-Római Birodalmat, most a Német Szövetséget nem egységes államként, hanem a vesztfáliai hagyományt tiszteletben tartva, laza szövetségként vezették, ahol minden állam belső önállósága megmaradt. A Német Szövetséget ugyanis úgy alkották meg, hogy az kizárólag rendkívül erős fenyegetés esetén működjön egységesen. A szövetséget alkotó államok kifejezetten megtiltották, hogy támadó célzattal szövetségre lépjenek egymással, és azok soha sem lettek volna képesek valamilyen támadó stratégiában megállapodni – amit a legjobban bizonyít az, hogy a Szövetség fél évszázados fennállása alatt ez a kérdés még fel sem merült. A bécsi államférfiak tisztában voltak azzal a ténnyel, hogy a forradalmi és napóleoni konfliktus után a német területek politikai és hatalmi súlya annyira megnövekedett, hogy aki az adott régiót egységesen uralja, az Európa legerősebb hatalma lesz, ami a kontinens hatalmi egyensúlyát felborítja, ez utóbbi megszűnése pedig újabb világméretű konfliktusba sodorhatja a kontinenst.

A bécsi rendszer képviselői tudták, ha a német területeket egy nagyhatalom vonja egységes fennhatósága alá, az földrajzi elhelyezkedése miatt veszélyesebb, mint bármely más nagyhatalom megerősödése. Az egységes német államok Európa közepén ugyanis olyan erőt fognak képviselni, amely egyszerre erősebb a gyengébb nyugati és keleti szomszédjaival szemben, de a mellette elhelyezkedő nagyhatalmak szorításában kell „élnie”. A német területek egyszerre voltak határosak nyugaton Franciaországgal, északon Nagy-Britanniával és szövetségesével, Dániával, keleten az Orosz és az Osztrák Birodalommal, délen pedig a később egységessé váló Olaszországgal. Egy egyesített Németország hatalmi potenciálja tehát magában is arra ösztönzi gyengébb szomszédjait, hogy ellene szövetkezzenek, ez pedig egyenesen eredményez egy „németellenes gyűrűt” amelyből Németország majd megpróbál kitörni. A német kérdés e paradoxonja magában hordozta egy olyan háború előszelét, amely a világ akkori vezető nagyhatalmait nem érinthette semlegesen.

A paradoxonra a bécsi kongresszus a Német Szövetséggel egy olyan alternatívát kínált, amely a német államok laza együttműködésére épült és abban egy nagyhatalom sem töltött be vezető szerepet. A német államokban nem engedték meg a francia, porosz, vagy osztrák túlsúlyt, hanem ennek egyensúlyára építettek. Bajorország és a rajnai katolikus államok osztrák és francia támogatással ellensúlyozni tudták Poroszországot, a protestáns államok és a poroszok pedig hasonlóan ellensúlyozták a franciák és osztrákok támogatta katolikus német államokat. I. Napóleon császár és a franciák évszázados hódítási törekvéseit tehát ezért nem támogatta a bécsi kongresszus, ehelyett a Rajna menti államok függetlenségét tartotta fontosnak és nem hagyhatta, hogy azok francia kézre kerüljenek. A Rajna menti államok egyedül gyengék voltak egy francia hódítással szemben, a Német Szövetség „védőhálójában” viszont elég erősek voltak azzal szemben. A bécsi kongresszus tudta, ha a Rajna vidéke francia kézre kerül az a Német Szövetség érzékeny egyensúlyát is megbontja és a protestáns államok porosz vezetéssel megerősödtek volna a szövetségen belül.

Franciaország rajnai határa egészen addig sértetlen is maradt, amíg a bécsi rendszer fennállt, de ahogy az eltűnt többé már nem volt biztonságos, s mindezt a francia politika idézte elő. III. Napóleon császár soha nem fogadta el a francia biztonság e kulcsfontosságú elemét és azt, hogy Franciaország valós érdekei azt diktálták, hogy Ausztriával működjön együtt, amely leginkább érdekelt volt a közép-európai német területek status quojában. A francia politika szűklátókörűen már a 16. századtól Ausztria és a Habsburgok elpusztításán ügyködött, ahogy ezt III. Napóleon nem sokkal a francia–osztrák háború előtt össze is foglalta: „Ausztria olyan kormányzat, amellyel szemben mindig is, és most is, a legnagyobb utálatot táplálom”. A császár 1859-ben a francia dicsőség visszaállítása érdekében megtámadta Ausztria itáliai érdekeltségeit és kiszorította a Habsburgokat a félszigetről, amely az egységes olasz állam létrehozását idézte elő. A francia császár persze nem akart egységes Olaszországot, de azzal, hogy meggondolatlanul szövetségre lépett az olasz nacionalistákkal, elősegítette, hogy az amúgy semmilyen legitimációval nem rendelkező szárd-piemonti király zászlaja alatt egységesítsék az olasz félszigetet. A Savoyai-ház nemcsak Észak-Itáliát, hanem a déli részeket is meghódította és a Pápai Államot is eltüntette, ezzel pedig a pápa világi tekintélyét is megsemmisítette. Az olasz egyesítés a Német Szövetségben meggyengítette a Habsburgok vezető pozícióját és precedenst teremtett a Bismarck vezette poroszok számára a német államok egyesítéséhez.

Az 1866-ban lefolyt porosz–osztrák háborút tétje a történetírás szerint az volt, hogy a Habsburgok, vagy a Hohenzollernek vezetése alatt egyesülnek-e a német államok. A valóságban viszont a Habsburgok és a velük szövetséges német államok a Német Szövetség fenntartása és saját függetlenségük érdekében harcoltak, míg a poroszok a német államok szisztematikus meghódításáért. Nem véletlen, hogy az első világháború után a Rajna menti államok és Bajorország volt az, amely a legközelebb állt az egységes Németországtól való elszakadáshoz. A III. Napóleon vezette Franciaország viszont még az 1866-os háború során is a Német Szövetség megszűnését tartotta előnyösnek, amelyről tanúskodik a francia császár osztrák császárnak írt memoranduma: „Be kell vallanom, hogy nem minden elégedetlenség nélkül tekintem a Német Szövetség felbomlását, melyet elsősorban Franciaország ellen hoztak létre”. A francia császár tévesen nem ismerte fel, hogy amíg a Német Szövetség fennáll, addig Franciaország is biztonságban van, annak felbomlása után egy egységes Németország ellen viszont megszűnik a biztonság. Ferenc József osztrák császár III. Napóleonnak erre mutatott rá válaszában: „A Német Szövetség, amelyet kizárólag védelmi célokra hívtak életre, fennállásának fél évszázada alatt, sohasem fenyegette egyik szomszédját sem”. A Német Szövetség alternatívája egy olyan egyesült Németország volt, amelynek lakossága lélekszámban felülmúlta Franciaországét, és amelynek ipari kapacitása hamarosan háttérbe szorította a franciát. III. Napóleon a bécsi rendszer aláaknázásával elérte, hogy egy, a francia biztonságra nézve védelmi akadályt, potenciális támadás veszélye váltsa fel.

A francia császár végül nem azért keveredett háborúba, mert ellenezte a porosz vezetés alatt létrejövő német egységet, hanem mert a porosz–osztrák ellentétet kihasználva kívánt nyugati, Rajna menti német fejedelemségeket Franciaország számára meghódítani. A franciák tehát Ausztria elsöprését a Német Szövetség éléről üdvösnek tartották, és egy olyan lehetőségnek láttak benne, amellyel országuk területét könnyű hódításokkal tudják gyarapítani. A 19. század második felére viszont Ausztria kiesésével a német egyensúly felbomlott és Poroszország olyan pozícióba került, hogy egyedül uralma alá hajthatta a Német Szövetség államait. Franciaország pedig nemhogy a Rajna menti területeket nem tudta megszerezni, de még az egységessé váló Németországtól is súlyos vereséget szenvedett. A franciák csúfos kudarca a történetírás számára mind a mai napig meglepőnek tűnik, de ez végső soron a fentebb vázolt katasztrofális francia politika törvényszerű következménye volt.

Az 1871-ben porosz vezetéssel megalakult egységes Német Császárság népességével, gazdasági és ipari potenciáljával valamint katonai erejével egy csapásra Európa és a világ legerősebb nagyhatalmává vált. A Német Császárság földrajzi helyzetéből és hatalmi potenciáljából egyszerre lett kihívója a szomszédos nagyhatalmaknak. A konfliktust a német egység „atyja” Otto von Bismarck okos politikával, Franciaország izolálásával és a keleti szomszédjaival ápolt jó viszonyával, még elkerülte, de az őt követő német politikusok és II. Vilmos császár már a 19. század utolsó évtizedétől egyenesen törekedett arra.

A bécsi rendszert tető alá hozó politikusok előre látták a német probléma paradoxonját, rendszerüket viszont 1848 után a francia politika folyamatosan aláásta, amely a Német Szövetség felbomlásához, az egységes Németország létrejöttéhez és végezetül az első világháborúhoz vezetett. A kongresszusi Európa erejét jól mutatja, hogy annak bukása után is fél évszázadig sikerült elkerülni egy világégést egészen addig, amíg olyan személyek irányították a politikát, akik a történelmi hagyományokból merítve és a történelmet ismerve végezték feladatukat. A 19. század utolsó évtizedére viszont egy olyan generáció vette át Európa hatalmai felett az irányítást, amely ezeket figyelmen kívül hagyva vezette bele a kontinenst annak végzetébe.

Nagy Gergely