A trianoni béke aláírói I.

Kik voltak azok, akik a trianoni békét 1920. június 4-én aláírásukkal hitelesítették? A nemzeti emlékezet szinte nyomtalanul törölte a nevüket. Írásom első részében Benárd Ágoston népjóléti miniszter ellentmondásokkal teli életpályáját ismertetem.

Benárd Ágoston francia eredetű család sarjaként 1880. március 15-én látta meg a napvilágot Budapesten. A családkutatók feltételezései szerint egyik őse a nagy francia forradalom kitörése utáni zavaros időszakban menekülhetett hazánk területére. A nemességet jóval később, a kiegyezés után nyerte el a család kiemelkedő tagja, a nagyapa, Benárd Lajos. 1877-ben, mint a Magyar Királyi Honvédelmi Minisztérium címzetes tanácsosának, közvetlenül Ferenc József adományozta számára a „szilvágyi” előnevet és a címert. Fia, Benárd Ágost egyenes úton jutott a katonai pályára, tisztként szolgált az Osztrák–Magyar Monarchia hadseregének kötelékében. Az unoka, akit a trianoni békeszerződés egyik ellenjegyzőjeként ismer a történelem, Benárd Ágoston, középfokú tanulmányait a pesti piaristáknál végezte, majd a gyógyítást választotta hivatásul, és 1905-ben szerezte meg orvosi oklevelét. Hamarosan külföldi tanulmányútra ment, elsősorban Párizsban képezte magát tovább, majd az egy éves önkéntes katonai szolgálat után Budapesten kezdte meg gyakorolni hivatását. A munkás betegbiztosító intézetnél belgyógyászként és sebészgyakornokként helyezkedett el.

A szociális problémák iránt korán érzékenységet és kiemelt figyelmet mutatott, hiszen a szegénysorban élő betegek ellátására vonatkozó panaszait testközelből tapasztalta. Úgy döntött, hogy heti egy alkalommal fogadja azokat, akik helyzetük révén nem részesülhettek az alapvető orvosi ellátásban. Ezek az ingyenes rendelések alapozták meg Benárd Ágoston hírnevét. Már egyetemista korában rokonszenvezett a keresztényszocialista mozgalommal, hamarosan aktívan bekapcsolódott munkájukba. Többek között a nőszervezeteket, valamint a Munkások Rokkant és Nyugdíj Egyesületét is támogatta, amelyek az általános betegbiztosítás ügyéért is síkra szálltak. 1913-ban Benárd Ágoston a főváros I. kerületi Munkásbetegpénztár sebészeti osztályának főorvosa lett.

Az I. világháború kirobbanása után önként jelentkezett katonai szolgálatra, így került a keleti frontra, ahol a 31-es Honvéd gyalogezred orvosaként őrnagyi rangban szolgált. Ötven hónapos hadszíntéri tevékenysége során számtalan katonai akciót vezetett sikerrel, időnként halált megvető vakmerőségről téve tanúbizonyságot. A felderítések során számos orosz hadifoglyot ejtett, majd az ezredtől betegen szerelt le, de katonatársai és felettesei is elismeréssel nyilatkoztak róla. A háború végéig egy mozgó tartalékkórház orvosaként dolgozott. A legnagyobb katonai kitüntetések birtokosaként szerelt le: bátorságáért a Ferenc József-rend lovagkeresztjét, a Bronz Katonai Érdemrendet, a Vöröskereszt tiszti jelvényét, valamint a Károly Csapatkeresztet ítélték neki.

Amikor 1918 őszén hazatért a frontról, csüggedten szemlélte az országban zajló eseményeket, elégtelennek tartotta a Károlyi-kormány tevékenységét, különösen, ami a szociális feszültségek megoldására való törekvéseket illeti. A kormány megbuktatásával is kísérletezett, amikor fegyveres szervezkedésbe fogott. A budai keresztényszocialista mozgalomhoz csatlakozott, ahol korábbról már, mint a „szegények orvosát”, ismerték a nevét. A Tanácsköztársaság hatalomra jutása után egy nappal, 1919. március 22-én letartóztatták, de sikerült a halálbüntetés végrehajtása elől Bécsbe szöknie. Az ottani jobboldali, bolsevikellenes politikai körökhöz csatlakozva folytatta az ellenállást a munkásegységek ellen, valamint szerepet vállalt a tiroli és stájerországi parasztok felfegyverezésében is. A tanácskormány bukása után hazatért, 1919 augusztusától címzetes miniszteri tanácsosi tisztséget töltött be, és egyúttal kinevezték a Budapesti Kerületi Munkásbiztosító Pénztár igazgatójává. Karrierje ezután meredeken ívelt felfelé: előbb a Népjóléti és Munkaügyi Minisztérium adminisztratív államtitkára lett, majd közvetlen ezután, 1920. március 15. és 1921. április 14. között a Simonyi-Semadam, majd a Teleki-kormány népjóléti és munkaügyi miniszteri posztját töltötte be.

Hogy miért pont rá esett a választás a trianoni béke ellenjegyzőinek kiválasztásakor? Az 1920. május 28-i kormányülés első napirendi pontja az aláírók személyének kijelölése volt. Éles vita bontakozott ki arról, hogy ki vállalja ezt a szerepet, a kormány tagjai közül ugyanis senki sem mutatott erre hajlandóságot. Teleki Pál közölte, hogy ha neki kell megtennie, utána azon nyomban lemond külügyminiszteri posztjáról. Benárd neve francia származása miatt merült fel, valamint, mivel kiválóan beszélte a nyelvet. Azonban ez nem bizonyult igazi érvnek, hiszen az ellenjegyzés aktusához nem kellett semmiféle nyelvtudás. Benárd nem vállalta az aláíró szerepét, noha Simonyi-Semadam miniszterelnök őt javasolta továbbra is, Teleki pedig Drasche-Lázár Alfrédot, de más közéleti személyiségek, pl. Soós Károly hadügyminiszter, Pekár Gyula államtitkár, Ferdinandy Gyula igazságügyi miniszter, Emich Gyula kereskedelemügyi miniszter neve is felmerült. Május 31-én a minisztertanács döntést hozott, a vita ezzel lezárult. Benárd Ágoston pedig kérte, hogy Horthy Miklós külön, levélben is szólítsa fel kötelessége teljesítésére.

1920. június 4-én tehát a trianoni béke ellenjegyzése a két megbízott, Benárd Ágoston és Drasche-Lázár Alfréd nevéhez fűződik. A népjóléti miniszter ellenállását úgy fejezte ki, hogy állva írta alá a dokumentumot. 10 évvel az esemény megtörténte után így emlékezett vissza: „Egész magatartásommal dokumentálni akartam, hogy a reánk kényszerített aláírásnak a magam részéről egyéb fontosságot nem tulajdonítok, azt nem ünnepélyes aktusnak, hanem reám nézve személy szerint és elsősorban a nemzetemre nézve reánk kényszerített és így minket nem kötelező, megalázó aktusnak tekintem”. Elmondása szerint a Hadtörténeti Múzeumban őrzött díszes toll, amit külön e célra szántak, sokan tévesen gondolják, hogy ez az a toll, amivel ő a trianoni békét szignózta.

Benárd Ágoston a későbbiekben is aktív részese maradt a politikai életnek. A Népjóléti Minisztérium élén a szociális programok megszervezését, a hazai orvosképzést, a kórházügy fejlesztését kiemelten támogatta, valamint a társadalombiztosítási törvény alapelveinek kidolgozását szorgalmazta. 1926-ig keresztényszocialista nemzetgyűlési képviselőként működött, aztán egy időre visszavonult, és az Országos Társadalombiztosítási Intézet főorvosa lett. A Nép című jobboldali újság főszerkesztőjeként publikált, majd a Gömbös-kormány programjához közeledve ismét visszatért a politika színpadára. Belépett a Nemzeti Egység Pártjába, előbb annak budai, majd 1935 és 1939 között a veszprémi választókerület képviselőjeként folytatta parlamenti tevékenységét.

Politikusként és orvosként is lesújtó véleménnyel volt a nyilaskeresztes mozgalom vezetőjéről, Szálasi Ferencről, úgy vélte, hogy pszichiátriai kivizsgálásnak kellene alávetni, orvosi szakvéleményt kiállítani elmeállapotáról. Nem véletlen, hogy a nyilas hatalomátvétel után üldözték, így Bécsbe menekült. Ezután érthetetlen módon – valószínűleg kényszer hatására – őrnagyi rangban belépett az SS orvosi szolgálatába (tettének okát és körülményeit örök homály fedi, hiszen erre sosem sikerült választ kapni tőle).

Benárd Ágoston 1945 tavaszán amerikai fogságba esett, majd onnan került haza, mint háborús bűnös. Kifejezetten az SS-ben vállalt orvosi szerepe miatt a Népbíróság 10 évi letöltendő börtönbüntetésre ítélte, azonban egy évvel később ezt 6 évre csökkentették. 1949-ig a váci fegyházban raboskodott, ahol súlyosan megbetegedett. Ekkor kiengedték a börtönből, hogy otthonában töltse le hátralevő büntetését. Ezt azonban nem teljesítette, mert a törvény elől elmenekült, teljes illegalitásba vonult. Fián kívül senki nem tudta, hogy hol tartózkodik. Balatonkenesén, Kovács János álnéven hunyt el 1968. november 22-én.

Hollósy Katalin