A SZLOVÁK TANÁCSKÖZTÁRSASÁG

A Nagy Háború harcainak elülte után kérészéletű államkezdeményezések sora próbálta meg átszabni Európa térképét. Felvidéken a Kelet-Szlovák Köztársaság bukását követően alig több mint fél évvel újabb kísérletet tettek, ekkor már a bolsevizmus nevében.

1919. március 21-én a Magyar Tanácsköztársaság kikiáltása a szomszédos államok vezetését nemcsak meglepte, hanem némileg meg is rémítette. Az események hírére a cseh és szlovák politikusok az azonnali cselekvés mellett határoztak, ezért Vavro Šrobár, a Felvidék élére kinevezett tejhatalmú biztos még aznap elrendelte az általános mozgósítást, majd március 23-án kihirdette a statáriumot, és megkezdték a munkásvezetőknek, valamint a magyarországi politikai folyamatokkal szimpatizálóknak az internálását. A riadalom bizonyos mértékig beigazolódott, mert a munkásság a Felvidék több pontján ellenszegült a bevonulási parancsnak, illetve a már szolgálatot teljesítő katonák soraiból is megkezdődtek a dezertálások.

A magyar fővárosban Kun Béla a Kommunisták Magyarországi Pártjának szlovák szekcióját 1919 januárjában kezdte megszervezni. Budapest ekkor több mint tízezer szlovák lakossal bírt, akik megszólítására Mokrány Istvánt, valamint a cseh Antonín Janoušeket bízta meg. A csoport a VI. kerületben, a Rózsa utca 61. alatt alakított ki központot. Rendszeres taggyűléseik és toborzásaik mellett agitátorképző tanfolyamokat tartottak, valamint megkezdték egy szlovák napilap létrehozásának az előkészületeit, amelynek eredményeként március 27-től elkezdték kiadni a Červené Noviny (Vörös Újság) című lapot. Propagandamunkájukkal nem csupán a fővárosi, vagy magyarországi szlovákságot, hanem a már csehszlovák fennhatóság alatt álló területek munkásait is megszólították. A Felvidéken bevezetett hatósági intézkedések ugyan megnehezítették a Červené noviny terjesztését, azonban megakadályozniuk nem sikerült.

Edvard Beneš az új helyzetet szerette volna kihasználni a további területszerzéshez. Március 25-én Georges Clemenceaunak küldött levelében a „bolsevikokkal körülzárt” Csehszlovákia nehéz helyzetéről értekezett, és felvetette egy románokkal közösen indítandó intervenció lehetőségét, valamint Kárpátalja Csehszlovákiához való csatolását. Beneš sürgetése ellenére a csehszlovák hadsereg még nem volt felkészülve az offenzívára, ezért április 16-án csak a román hadsereg kezdte meg az előrenyomulást. A csehszlovák haderő április 27-én csatlakozott az intervencióhoz, amely akadálytalanul tört előre, így Miskolc városát május 2-án harc nélkül elfoglalták. A román csapatok három nappal később elérték a Tisza vonalát, ahol megálltak, a csehek azonban a támadás folytatása mellett határoztak, és a salgótarjáni szénmedence elfoglalását tervezték. Kun Béla felkérésére Böhm Vilmos hadsereg-főparancsnok és Stromfeld Aurél vezérkari főnök lett megbízva a fegyveres erők megszervezésével. Egyik főtiszt sem volt a rendszer híve, azonban az ország védelme miatt szükségesnek látták a cselekvést. Szervezőmunkájuknak köszönhetően, súlyos harcok árán, de sikerült megfékezniük a csehek betörését, majd május 20-tól megkezdődött az ellentámadás.

Az északi hadjárat során a magyar Vörös Hadsereg gyorsan és eredményesen haladt előre. A csehszlovák csapatok morálisan szétestek, amit a lakosság is érzékelt. Az ungvári, losonci és érsekújvári helyőrségekben lázadásokra került sor, Komáromban a magyar és szlovák munkásság fegyveresen szállt szembe a katonákkal, Dobsina környékén pedig partizánmozgalom bontakozott ki. A magyar Vörös Hadsereg sikeres offenzívája révén május 30-án elfoglalta Rimaszombatot, június 6-án Kassát, június 9-én Eperjest, majd egy nappal később Bártfát. Az elfoglalt területek átszervezésében és a helyi (megyei, járási, városi, és községi) direktóriumok felállításában a párt szlovák szekciójának tagjai kaptak vezető szerepet.

Az expanziós céllal a demarkációs vonalakat átlépő, majd a magyar hadsereg ellentámadásától összeomló csehek a magyarok agressziójaként próbálták feltüntetni a kialakult helyzetet, sikerrel, mert Párizsból ismét megkapták a szükséges diplomáciai segítséget. Šrobár 1919. június 5-én bejelentette a katonai diktatúra bevezetését a Felvidéken, amely rendeletet ő és Eugène Mittelhauser francia tábornok szignózott. Június 13-án pedig Georges Clemenceau jegyzékben szólította fel a magyarokat a demarkációs vonalak mögé való visszahúzódásra, amelyért cserébe ígéretet tett a Tiszántúl kiürítésére.

A jegyzék átvétele után azonban megmutatkozott, hogy az ország katonai és politikai vezetése mennyire másként látja a Felvidék jövőjét. Előbbiek célja az ország területi integritásának minél teljesebb helyreállítása volt, míg utóbbiak egy bolsevik Szlovákia megteremtéséről álmodtak. A politikai oldal akarata révén 1919. június 16-án az eperjesi városháza előtt kikiáltották a Szlovák Tanácsköztársaságot, amelynek élére Antonín Janoušek került. Az előző napokban már felállított helyi direktóriumok révén a közigazgatási rendszer átszervezése megtörtént, így az államapparátus felállítása után az ipari szektor államosítását, a földbirtokrendszer átalakítását, és a hadsereg megszervezését tartották a fő prioritásoknak.

A gyakorlatban ez azt jelentette, hogy a 20 főnél többet foglalkoztató vállalatok élére termelési biztosokat állítottak, akik az üzemeket együtt vezették a munkástanácsokkal. A kiterjedt centralizáció érdekében városi és járási szinten létrehozták az ipari termelési tanácsokat. A földbirtokok esetében elrendelték, hogy 50 hektárnál nagyobb terület nem koncentrálódhat egy személy kezében, azonban az átalakítást nem földosztással, hanem állami birtokoknak és termelőszövetkezeteknek a létrehozásával kívánták elérni. Janoušek tisztában volt azzal, hogy Kun Béla fontolgatta a demarkációs vonalakig való visszavonulást, ezért nekiláttak egy saját hadsereg megszervezésének. A nem túl sikeres toborzást pár nap múlva felváltották az általános mozgósítással, amelynek révén 13 ezer főt tudtak hadrendbe állítani. A magyar Vörös Hadseregben szolgálatot teljesítő, nagyjából 50 ezer főnyi szlovák katonával együtt még mindig nem lett volna kellően ütőképes a sereg a franciák által felfegyverzett csehszlovákok ellen, így Janoušekék kénytelenek voltak belátni, hogy ha a Magyar Tanácsköztársaság a kivonulás mellett dönt, akkor nekik is távozniuk kell.

Június 21-én Kun Béla táviratban értesítette Clemenceaut, hogy eleget tesznek a felszólításnak és június 30-ig visszavonulnak a demarkációs vonalig. Stromfeld Aurél elhibázott lépésnek tartotta a visszavonulást, mert: „Ennek következménye egy életképtelen állam. Katonailag olyan határok vannak megállapítva, amely a védekezést, a megfojtás elleni intézkedéseket lehetetlenné teszi. A győzelmesen előrenyomuló csapatok visszavonulása szétzüllésre vezet, amelynek folyománya az anarchia”. Álláspontja ellenére végrehajtotta a parancsot, majd július 3-án benyújtotta a felmondását.

A Szlovák Tanácsköztársaság vezetése Miskolcra költözött, míg az általuk toborzott egységek beolvadtak a magyar Vörös Hadseregbe. Stromfeld aggodalmai azonban július folyamán igazolást nyertek. A haderő lelkesedése megtört, a román csapatok Clemenceau ígérete ellenére sem vonultak vissza, majd a július 20-án ellenük indított offenzíva összeomlásával az ország védtelenné vált. A Magyar Tanácsköztársaság augusztus 1-jével megbukott, így egy hónappal sem élte túl a Szlovák Tanácsköztársaság megszűnését.

Iváncsó Ádám