„A SZAVAK HÁBORÚJA”

Az I. világháború a lelkek csatája is volt, amelyek meghódítását éppen úgy gépesítették, akár a lövészárokharcokat. A propagandaháború újdonságára már a kortársak is felfigyeltek.

Carl Schmitt, XX. századi német politikai filozófus híres állítása volt, hogy az I. világháború sajátossága a totalitás, pontosabban a világégést a totalitás korábban nem tapasztalt mértéke jellemezte, amelyben nem lehetett szétválasztani a lövészárkokban harcoló katonákat a hátországban lévőktől. Egy korabeli cikk szerint: „A háború nemcsak a harctéren folyik, hanem a lelkekben is. Valamikor, mikor a hadsereg és a háború még jobbára uralkodók és egyéb nagy urak privát ügye volt, megeshetett, hogy csak őrájuk és zsoldos katonáikra tartozott, az otthon maradtak nem törődtek vele annyira, hogy valóságosan át is éljék minden szépségét és borzalmasságát. Ma azonban mi, úgynevezett békés polgárok, csak fizikai értelemben vagyunk itthon maradtak, lelkileg átéljük az egész háborút, minden szenvedéseivel, szépségeivel, erőfeszítéseivel és ellankadásaival, diadalmas ujjongásaival és nyomasztó csüggedéseivel együtt.”

Edward Bernays-nek 1923-ban, Harold Lasswell-nek 1928-ban jelent meg írása az első világháborús propagandagépezetről. Az idézett gondolatokat azonban Schöpflin Aladár korát jócskán megelőzve vettette papírra 1914 októberében (Nyugat, VII. évfolyam 20. szám) s A szavak háborúja címmel jelent meg. Az irodalomtörténész publicisztikájában előre vetíti az Nagy Háborúban kibontakozó állami propaganda lényegét, amely az állampolgárok életének minden területére kihatott, s amely alapvető eszközévé vált a XX. század diktatúráinak. Ebből következik, hogy később Joseph Goebbels, a Harmadik Birodalom propagandaminiszterének polcán sorakoztak Bernays és Lasswell munkái, nagy valószínűség szerint azonban Schöpflin cikkét nem olvasta.

Márpedig a magyar szerző így írt: „Minden tömegpszichológiának egyik alapvető törvénye az, hogy a tömeg impresszionista, nem meggondolások, hanem benyomások és indulatok vezetik és hogy tömegben az ember alacsonyabb szellemi színvonalú, mint egyenkint. Ez a tömeg-impresszionizmus mutatkozott és mutatkozik valamennyiünkön ezekben a napokban és magával ragadja a legerősebb elméket is. Hogy volna lehetséges másképp, hogy kiváló elmék is annyira a saját mértéküknek alatta álló dolgokat beszélnek most? Ők is benne úsznak egy tömegérzés sodrában és nem önmagukat fejezik ki, hanem a tömeg fejeződik ki bennük.” Vagyis a kialakuló propagandagépezet tulajdonképpen a tömegek vágyainak fókuszálását valósítja meg, a propaganda elősegíti annak a vágynak a kielégülését, amely során az intelligens kevesek mondják meg a tömegeknek, mire is vágynak. Az akkor még gyerekcipőben járó (tömeg)pszichológia tudományát így a propaganda képes volt hasznosítani, Sigmund Freud tételei leginkább kiütköznek azáltal, hogy a diffúz libidónak tárgyat kell a maga számára találnia, hogy megszállhassa azt. Ahogy a propaganda úttörője, Bernays összesíti, ezeket a tárgyakat maga a propaganda kínálta és kínálja napjainkban is az embereknek. Bernays fontosnak tartotta, hogy a tömegember ismeretéhez fontos a pszichoanalízisben való tájékozottság, hiszen a tömegember már minimális ismeretek birtokában kinyilvánítja –gyakorta logikamentesen – véleményét, ezáltal nagyon könnyen befolyásolható.

Lasswell szerint három fő változata volt az I. világháborús propagandaszervezetnek: a brit propagandabizottság, a német sajtókonferencia és az amerikai propagandaminisztérium. Leghatékonyabban a Woodrow Wilson elnök által kiépített gépezet működött, az Egyesült Államok propagandaminisztérima 1917 áprilisában kezdte meg munkáját. Közel tízmillió amerikai állampolgárt, akiknek a központi hatalmakhoz fűzhető kapcsolataik voltak, lehetetlenítettek el; toborzott „négyperces szónokok” rövid beszédekben népszerűsítették a háborús célokat színházi előadások szüneteiben, kávézókban és közterületeken; a hamburger hamarosan „szabadságszendvics” lett, a sauerkraut néven ismert savanyú káposztát pedig „szabadságkáposztára” keresztelték; százmilliós példányszámban adtak ki röplapokat; filmeket készítettek; kiállításokat rendeztek, amelyek bemutatták a „barbárok” és „hunok” által elkövetett szörnyűségeket.

„A francia írók a német ember felfogásában még odáig sem tudtak eljutni, ahol egykor Tacitus állott – valami pusztító barbár hordának akarják elképzelni és elképzeltetni azt a németséget, amely jobban értékeli, jobban feldolgozza és intenzívebben élvezi az õ francia kultúrájukat, mint ők maguk” – írta Schöpflin 1914-ben, s bár Franciaország és a brit nemzetközösség a háborús évek előrehaladtával egyre inkább hasonlította a központi hatalmak vezetőit és hadseregeit „barbár” és „hun” hordákhoz, de az ellenség degradálásának „művészetét” Wilson vezetésével és iránymutatásával az Egyesült Államok tökéletesítette.

Schöpflin nem volt próféta, aki látnoki képességeinek köszönhetően megjósolta volna a jövőt, egész egyszerűen időben szembesült azzal, hogy az új háború egy új korszak kezdetét is jelenti, amelyben a háborúkat és azokat viselő rendszereket is a totális és totalitárius jelzőkkel lehet leginkább definiálni – s ez alól az Amerikai Egyesült Államok sem volt kivétel. Ahogy Carl Schmitt is fogalmazott: „ez a szellemi harc ugyanolyan brutális, mint az emberek csatája”.

Farkas Sebestyén Lőrinc