A SÖTÉTBE SZÁGULDÓ OROSZ TROJKA IV.

Cikksorozatunk eddigi részeiben a világháborús Oroszország 1917-ig ívelő történelmének egyes elemeit tekintettük át. A folytatásban a cári birodalom utolsó évtizedeinek gazdasági-társadalmi helyzetére vetünk pillantást.

„Ugyanazon kontinensen, néhány nép által elválasztva, Európa és Oroszország sok századot élt egymás mellett, egymástól idegenkedve, mintegy szándékosan kerülve mindenféle közeli érintkezést. Európa rólunk semmit nem tudott és tudni sem akart; mi sem akartunk tudni semmit Európáról. Voltak találkozások, de ritkák, hivatalosak, bizalmatlanok és túlságosan kényszeredettek ahhoz, hogy valóságos közeledést eredményezzenek”. – az idézet Konsztantyin Kavelin tollából származik, s bár e sorokat a 19. században vetette papírra, az orosz történész fenti gondolatai a mai napig elgondolkodtatóak számtalan tekintetben. Igaz ez az állítás az orosz gazdaságtörténet vizsgálata esetén is. A tárggyal foglalkozó történeti irodalom jelentős része lesajnálóan ír a 19. század orosz gazdaságáról, pedig az 1861-ben meginduló jobbágyfelszabadítást követően az orosz ipar soha nem látott fejlődésnek indult. Azonban ez a folyamat is, mint oly sok más az orosz történelemben, meglehetősen felemás módon ment végbe.

A jobbágyfelszabadítás Oroszországban soha nem látott társadalmi átalakulást generált. Nyilvánvaló volt, hogy a folyamat nem állhat meg pusztán a személyi szabadság garantálásánál, de ezt követően egy teljesen új közigazgatási és bírósági rendszert kell kiépíteni, hiszen a felszabadított parasztok kikerülnek a földesúr joghatósága alól. Továbbá, ha létrejön az új közigazgatási és bírósági rendszer, szükség lesz a paraszti lakosság oktatásának megszervezésére, különben nem lesznek képesek fenntartani az új hivatalokat, így magát az államot. Ha innen nézzük a felszabadítás problematikáját, érthető, hogy a korábbi időszakokban, miért nem mert belekezdeni a jobbágyfelszabadításba a központi kormányzat, holott tisztában voltak azzal, hogy a jobbágyrendszer a 19. században már inkább gátja, semmint segítője a birodalom modernizálásának.

Kapkodással nem vádolható a cári kormányzat, hiszen a jobbágyfelszabadítás folyamata több évtizedet vett igénybe. Nem volt ok nélküli a művelet elhúzódása, mivel a központi hatalom tisztában volt azzal, hogy olyan történelmi léptékű intézkedéseket foganatosít, amelyek kétséget kizáróan hozzájárulnak a birodalom fejlődéséhez, de a birodalom összeroppanását is eredményezhetik, hiszen az 1861-es rendelet több mint 23 millió ember muzsik – valamint több mint félmillió birtokos nemes – életét változtatta meg. A folyamat rendkívül hosszúra nyúlt, olyannyira, hogy még közvetlenül az első világháborút megelőzően is voltak olyan parasztok – jellemzően a birodalom perifériáján, akiknek még mindig nem sikerült rendezniük a saját megváltásukkal összefüggő tartozásaikat. Ugyanakkor, mivel az állam szerkezetének megváltoztatásáról volt szó, jogos volt az óvatosság. Ahogy Nyikolaj Karamzin író, történész megállapította: „az állam mindenkor az az alap maradt, amelyre az egész orosz élet, jól-rosszul felépült”. Ezért nem érintették a reformok az önkényuralom rendszerét és ezért húzták el a lehető leghosszabb ideig a jobbágyfelszabadítás végrehajtását. Előbbi biztosította a birodalom kormányozhatóságát, utóbbi pedig biztosította a meginduló modernizáció és a kezdetleges orosz polgári fejlődés lassú elindulását.

A felszabadítás egyértelmű nyertese az orosz ipar volt, amely a hirtelen óriási mennyiségben felszabaduló és a földtől megélhetési kényszerből elszakadó parasztság alkalmazásával jelentősen megerősödött a század végére. A statisztikák szerint az európai Oroszország területén élő minden második földtulajdonossá vált parasztcsaládnak legalább egy tagja elhagyta a falut, hogy a nagyobb ipari körzetekben vállaljon munkát. Sokan közülük kétlaki életet éltek. Hét közben a gyárban dolgoztak, hétvégén pedig otthon a saját földjüket művelték, vagy besegítettek a földművelő családtagoknak, tehát teljes mértékben nem szakadtak ki a falusi közösségből, amely továbbra is védelmet és kiszámíthatóságot biztosított számukra, szemben a bizonytalan városi munkásélettel. Látható, hogy a korabeli orosz parasztság és munkásság társadalmi csoportjai létszámát tekintve jelentős mértékben két halmaz metszetét képezték. Az eredeti városi származású munkások létszáma a felét sem tette ki a faluról érkezett paraszti munkaerő létszámának. Utóbbiak számára az örökös jobbágyság intézménye még személyes tapasztalati élmény volt. Egy a századfordulón a hatvanadik életévét betöltő paraszti származású munkás a felszabadítások kezdetén a húszas éveiben járt. Az a minőségi változás, amely az ő, de még inkább utódaik életében bekövetkezett, beleértve a társadalmi státusuk megváltozását és a lakóhelyük elhagyását, meghatározó tényezőkké váltak az életükben. Jelentős részük elveszítette a biztos talajt a lába alól, gyökértelenné vált, s szinte teljesen elszakadt a gyökereitől. Kiszakadtak a falusi élet rendjéből, a vallás biztosította állandóság érzéséből és légüres térben találták magukat. Azok az új szocializációs közegek, a gyár, a munkásszállás vagy éppen a hadsereg legénységi kaszárnyái nem a fentieket, de mindenekelőtt a durvaság és az erőszak közösségi élményét nyújtották a fiatal orosz számára.

A jobbágyfelszabadítás elindított egy másik fontos folyamatot, amelyet az ország betelepítéseként írhatunk le. Oroszországban, az állami terület hódítások általi növekedése nem járt párhuzamban a területek benépesedésével. Ezt a problémát az orosz uralkodók a betelepítések eszközével próbálták orvosolni. „Oroszország története, egy betelepülő ország története” – állapította meg az orosz történész, Vaszilij Kljucsevszkij. A jobbágyfelszabadítás végrehajtása felgyorsította ezt a folyamatot. Mivel a földek megváltása nem a kívánt ütemben haladt, valamint sokan nem akartak a városokban munkát vállalni, felszabadított parasztok tömegei indultak Szibéria felé, az új élet reményében. A 20. század elején 1907 és 1909 között, alig két év alatt több mint kétmillió fő költözött át Szibériába az európai Oroszország területéről. Erre szükség is volt, hiszen a birodalom népessége rendkívül aránytalan mértékben osztódott az Ural két oldalán. 1897-ben a birodalom összlakossága mintegy 126 millió fő volt, ebből az európai részeken 92 millió fő élt. A birodalom ázsiai területeinek nagy része lakatlan volt, miközben a 22 millió km²-nyi területből az ázsiai részek 16 millió 915 ezer km²-t tettek ki. A népességszám az első világháború kezdetére óriásit növekedett. Az Orosz Birodalomnak (beleértve a Lengyel Királyságot és a Finn Nagyhercegséget) 1914-ben 175 millió alattvalója volt.

A krími háború elvesztése gyorsította fel az oroszországi vasútfejlesztések menetét. A birodalom saját magán tapasztalta meg azt, hogy milyen fontos szerepe van a kötöttpályás közlekedésnek egy modern háborúban. Világossá vált, hogy a katonák és a hadianyag nagy mennyiségben történő és gyors szállítása a jövőbeni háborúk végkimenetelét döntheti el. Ráadásul a vasúthálózat bővítése elősegíthette újabb ipari központok létrehozását, valamint a belső kolonizáció felgyorsítását is.

Az első orosz vasútvonal a fővárost, Szentpétervárt és a cári család nyári rezidenciáját, Carszkoje Szelót kötötte össze. 1851-ben megnyitották a 645 km hosszúságú, a két fővárost összekötő vasútvonalat, amelyet az uralkodóról, I. Miklósról neveztek el. Mindemellett a század közepére összességében alig több mint 1000 km-nyi vasúti pálya volt forgalomban Oroszországban. Az 1860–1870-es évek reformjai idején a vasútépítés felgyorsult, mivel az állam lehetővé tette a magántőke bevonását az építkezésekbe. Ennek eredményeképpen az első világháborút megelőzően már több mint 66 ezer km vasúton zajlott az áru- és személyszállítás Oroszország-szerte. 1916-ig befejezték a több mint 9200 km hosszúságú transzszibériai vasútvonal megépítését.

A vasútfejlesztésnek és a paraszti munkaerő tömeges felszabadulásának köszönhetően az ipari termelés a 19. század második felétől virágkorát élte Oroszországban. A fejlődés alapvető jellemzője volt a folyamatosság. Sőt, a háborús gazdasági konjunktúra kifejezetten pozitív hatással volt a gazdaságra. Ugyanakkor az első világháború, mint új típusú anyagháború igényeit még az orosz gazdaság sem tudta kielégíteni, s ez nagyon hamar nyilvánvalóvá is vált. A fő probléma azonban nem ebben keresendő. Oroszország történetében már nem először és – ismervén a sztálini erőltetett iparfejlesztés történetét – nem is utoljára, olyan volumenű gazdasági fejlődés ment végbe, amellyel az éppen csak felszabadult orosz paraszti társadalom egész egyszerűen nem tudott lépést tartani.

Folytatása következik

Balogh Gábor