A SÖTÉTBE SZÁGULDÓ OROSZ TROJKA I.

1917 januárjában már minden az orosz realitásokat ismerő gondolkodó előtt világos volt, hogy a cári rendszer napjai meg vannak számlálva. A fő kérdés már a hogyan továbbra vonatkozott, miközben a birodalom, mint egy száguldó trojka rohant a sötétség felé.

„Az 1916-os év vége felé Oroszország államtestének valamennyi tagját olyan betegség támadta meg, amely már sem magától el nem múlhatott, sem meggyógyítani nem lehetett a megszokott eszközökkel: bonyolult és veszélyes műtétre volt szükség”. – jegyezte meg Alekszandr Blok orosz költő. Valóban, az orosz államéletnek nem volt olyan oldala, amely ne került volna válságba a háború harmadik évére. A rendszer ideológiailag kiüresedett, az 1905-ös Japántól elszenvedett vereség és az azt követő forradalom után több gondolkodó is úgy érezte, a cári hatalom napjai meg vannak számlálva. Ugyanakkor a hatalom konszolidációja – a hadsereg segítségével – ekkor még végrehajtható volt. A központi hatalom a tíz évvel későbbi konfliktus előestéjén úgy gondolta, hogy egy újabb, ezúttal sikeresen megvívott háború a cári birodalom megerősödését szolgálja majd. Talán ez volt az Orosz Birodalom egyetlen kézzel fogható háborús célja 1914 nyarán.

A kezdeti sikereket követően azonban nagyon hamar kiderült, hogy hiába a világ legnagyobb létszámú hadserege, Oroszország képtelen sikeresen felvenni a harcot az ipari-technikai civilizáció csúcsán álló német császári csapatokkal. 1916 végére a helyzet odáig súlyosbodott, hogy az orosz vezérkar, képtelen volt kijelölni az 1917-es offenzíva kezdődátumát, pedig a brit és a francia vezérkar már csak erre várt, hogy összehangolt támadást indíthassanak valamennyi fronton a központi hatalmak csapatai ellen. Nem nyugtatta meg a szövetségesek politikai elitjét Pétervárra delegált nagyköveteik jelentése sem, amelyben a diplomaták azt tanácsolták kormányaiknak, hogy halasszák el az ügyben Oroszországba küldendő katonai delegációk útnak indítását, mert esélytelen az orosz támadás megindítása, ismerve az ország állapotát.

„Nem úgy rohansz-e te is, óh Oroszország, mint a sebes, utólérhetetlen trojka? Porzik, füstöl nyomodban az út, recsegnek a hidak, s minden elmarad utánad, minden!” – kiált fel a 19. századi orosz író Gogol, Holt lelkek című regényében. A trojka hasonlat megállja a helyét 1917 Oroszországa esetében is. A birodalom a vesztébe rohant, ezt szinte minden felelős politikai szereplő tudta, de mégsem cselekedett senki, hogy megállítsa a „trojkát” a sötétbe való száguldás útján. Ha egy szóval lehetne jellemezni a korabeli orosz állapotokat, kétségkívül a bizonytalanság lenne a megfelelő kifejezés a szituáció leírására. S hogy mindez mennyire volt veszélyes helyzet a háború kellős közepén, jól jellemzik Alekszandr Gucskov politikus gondolatai: „Ha belső életünket és a hadsereg életét a német vezérkar irányítaná, semmi egyebet nem tenne, mint amit az orosz kormányhatalom tesz”. Súlyos diagnózis, de a valós helyzetet írja le.

A cár személye és a cári család tekintélye mindig is megkérdőjelezhetetlen eleme volt az egyeduralom legitimációjának. Csakhogy a háború évei alatt Miklós a saját hibájából ezt a legitimációs alapot is lerombolta. Túlságosan nagy teret engedett feleségének a napi politikai ügyekbe való beleszólásra, aki a cári család „barátja”, a kalandor sztarec Raszputyin nyomására egymás után hozta a vitatható politikai döntéseket, amelyeket az uralkodó szinte minden esetben jóvá is hagyott. A „szent ember” viselt dolgai, a politikai döntésekbe való beleszólását, valamint nőügyeit, az általa szervezett orgiákat, amelyek Oroszország-szerte ismertek voltak, egyre nehezebb volt elválasztani a cári család tekintélyének hanyatlásától. Az uralkodó azonban ragaszkodott a szélhámoshoz, ami végképp aláásta a cár iránti tiszteletet.

A helyzet Raszputyin meggyilkolását követően sem változott. A cár nem érzékelte, vagy nem akarta érzékelni az esetet kiváltó okok sorozatát. A sztarec meggyilkolása után még inkább magába zárkózott, de nem nézett szembe hibáival, hogyan is tette volna ezt, hiszen egy egyeduralkodó sosem hibázik. Mindezt egy ízben a pétervári brit követnek is kijelentette. Amikos Sir George Buchanan 1917 januárjában, alig egy hónappal a februári forradalom előtt felkereste Carszkoje Szelóban, a diplomata megkérdezte a cárt, hogy nem gondolja-e hogy vissza kellene szereznie a népe bizalmát. Mire Miklós azt válaszolta: „Nem inkább a népemnek kellene kiérdemelnie az én bizalmamat?”  A követnek nem volt több kérdése. Már csak idő kérdése volt, mikor zuhan a szakadékba az orosz trojka.

Folytatása következik.

Balogh Gábor