A SCHLIEFFEN-TERV PROBLEMATIKÁJA

Az első világháború történetének egyik nagy mítosza, hogy a Schlieffen-tervvel megvalósított német agresszió sodorta pusztulásba Európát. A Schlieffen-terv a hármas szövetséggel szembeni agresszív francia–orosz szövetségre adott válasz volt.

Az első világháború kitörésében nagy szerepe volt a katonai mozgósítási terveknek. A katonai tervezőmunka már a 19. század végére önállósult, a hadászati tervek kidolgozásában mindenhol a gyorsaság számított. A diplomáciai gépezet ezzel szemben hagyományosan lassú volt, így az időhiány óriási nyomása lehetetlenné tette egy esetleges válság békés megoldását. Nyikolaj Obrucsev orosz diplomata ezt már 1892-ben megfogalmazta: úgy vélte, nem az a fontos, hogy ki lőtt először, hanem az hogy ki mozgósított először. Saját szavaival: „A mozgósítás elrendelése többé nem tekinthető békés lépésnek; ellenkezőleg: a leghatározottabb háborús lépésnek tekinthető.”

Az orosz diplomaták ezen elv mentén kötötték meg szövetségüket Franciaországgal. Az Obrucsev eszméit megvalósító katonai egyezményt 1894. január 4-én írták alá. Franciaország és Oroszország megállapodott abban, hogy egyidejűleg mozgósítnak, ha a hármas szövetség bármely tagja bármely okból mozgósítja hadseregét. Így a franciák és az oroszok lefektették az első világháború alapjait. Egy ilyen szerződés után esély sem volt arra, hogy egy két hatalom között eszkalálódó konfliktus ne szélesedjen világháborúvá. Ha például Olaszország, amely tagja volt a Monarchia és a Német Császárság szövetségi rendszerének, Savoya miatt mozgósít Franciaország ellen, Oroszországnak mozgósítania kell a németek ellen; ha a Monarchia Szerbia ellen mozgósít, úgy Franciaország ily módon köteles lesz mozgósítani a Német Császárság ellen. Amíg a hármas szövetség segítségnyújtásra kötelezte tagjait, addig az „antant előszerződése” támadásra rendezkedett be.

A németek háborús haditervei az e szövetségre adott reakcióként kerültek kidolgozásra. A francia–orosz együttműködésre, amely egyértelműen a hármas szövetség elleni offenzív szerződés volt, a Német Birodalom tábornokai kidolgozták saját tervüket kétfrontos háború esetére. Alfred von Schlieffen, a német vezérkar akkori főnöke, megkísérelte egy tökéletes terv kidolgozását a Német Császárság két szomszédja ellen. Von Schlieffen tervének a nagy hibája az volt, hogy elvetette Helmut von Moltke stratégiai koncepcióit.

Az idősebb Moltke, aki 1864 és 1870 között Bismarck három gyors győzelmének a kovácsa volt, olyan stratégiát dolgozott ki, amely nyitva hagyta a lehetőséget egy kompromisszumos béke megkötése előtt. Kétfrontos háború esetén Moltke a német hadsereget többé-kevésbé egyenlő arányban kétfelé osztotta volna és mindkét fronton védekező állást foglalt volna el. Miután Franciaország fő célja Elzász-Lotaringia visszaszerzésében merült ki, bizonyos volt, hogy támadni fog. Ha Németország a támadást visszaveri, Franciaország kénytelen lenne megfontolni a kompromisszumos békét. Moltke különösen hangsúlyozta, hogy nem szabad a hadműveleteket Párizs felé kiterjeszteni. Ugyanezt a stratégiát javasolta a keleti fronton is: vagyis vissza kell verni az orosz offenzívát, és amelyik front haderői először győznek, segítségére lehetnek a másik fronton harcolóknak. Ily módon a háború mértéke, az áldozatok száma és a politikai megoldás egyensúlyban tartható.

Schlieffen viszont elvetette Moltke tervét, mivel az a Német Császárság ellenségeinek kezébe adta a kezdeményezést. De Schlieffen nem értett egyet azzal sem, hogy Moltke a politikai kompromisszumot előnyben részesítette a feltétel nélküli győzelemmel szemben. Schlieffen inkább egy olyan tervet dolgozott ki, amely gyors és döntő győzelmet tervezett az egyik fronton, hogy ezután Németország teljes haderejét a másik ellen vesse be, és ezzel mindkét fronton nyilvánvaló győzelmet arasson. Miután keleten a gyors győzelem reményét akadályozta az orosz mozgósítás lassúsága, ugyanis a német vezérkar ezt hat hétre becsülte, figyelembe véve az Orosz Birodalom hatalmas területeit, Schlieffen úgy döntött, hogy először a francia hadsereget semmisíti meg, még mielőtt az orosz hadsereget teljesen mozgósítanák. Hogy megkerülje a német határon felépített francia erődítményvonalat, Schlieffen úgy döntött, hogy megsérti Belgium semlegességét, és a német hadsereget annak területén vonultatja keresztül. El akarta foglalni Párizst, és bekeríteni a francia hadsereget. Ez alatt a német hadsereg keleten védekező állásban marad.

A történelem legcsekélyebb ismerete megmutatta volna, hogy Nagy-Britannia egészen biztosan hadat üzen, ha Belgiumot megtámadják, de ez a körülmény teljesen elkerülte a német vezérkar figyelmét. A Schlieffen-terv ezenkívül nem vette tekintetbe a kudarc lehetőségét sem. Ha Németország nem zúzza szét a francia hadsereget, aminek megvolt a lehetősége, hiszen a francia belső utak és vasútvonalak sugár alakban Párizsból indultak az ország minden része felé, míg a német hadseregnek gyalogosan, ív alakban kellene előrenyomulnia az elpusztított országrészeken keresztül, akkor Németország kénytelen lenne Moltke védelmi stratégiáját alkalmazni mindkét fronton, miután a politikai, kompromisszumos béke lehetőségét Belgium megszállásával maga zárja ki. Moltke katonai stratégiájának célja a háború korlátozása volt, Schlieffen viszont olyan kétfrontos háború mellett tört lándzsát, amelyet teljes erővel vívnak.

A Schlieffen-terv átgondolatlanságát az 1914-es júliusi események is bizonyítják. A Monarchia július 28-án hadat üzent Szerbiának, II. Miklós cár pedig elrendelte a részleges mozgósítást Ausztria–Magyarország ellen, de rá kellett döbbennie, hogy az orosz vezérkar egyetlen létező mozgósítási terve, a francia szövetség értelmében, általános mozgósításról szólt, együttesen a Német Császárság és a Monarchia ellen. Az orosz katonai vezetők tehát háborút akartak a németek ellen is, akik mindaddig nem tettek katonai lépéseket az oroszokkal szemben. Július 29-én a Német Császárság azt követelte, hogy Oroszország állítsa le mozgósítását, ellenkező esetben ő is kénytelen lesz ugyanezt tenni. A részleges mozgósítás leállítása viszont felfedte volna az oroszok katonai terveit, így azt nemhogy nem állították le, hanem július 30-án inkább teljes mozgósítás rendeltek el Németország ellen. A Német Császárság másnap, július 31-én újra követelte az orosz mozgósítás leállítását. Amikor követelését nem teljesítették, II. Vilmos hadat üzent Oroszországnak.

A Német Császárság szembekerült azzal a problémával, hogy katonai tervei szerint Franciaországot azonnal megtámadja. Bizonyos volt, hogy a franciák megtámadják Németországot, hogy segítsenek szövetségesükön, de a németek megelőző csapást akartak mérni a franciákra. Ezért augusztus 3-án mondvacsinált okokból hadat üzentek Franciaországnak. Ugyanaznap a Schlieffen-terv alapján a német csapatok lerohanták Belgiumot. Másnap, augusztus 4-én Nagy-Britannia hadat üzent a németeknek. A nagyhatalmaknak sikerült világháborúvá növelniük egy balkáni konfliktust, ahogy ezt Bismarck előre látta: „Egy nap Európa Nagy Háborúja valami ostoba dolog miatt fog kitörni a Balkánon”.

A Schlieffen-terv végrehajtása során a Német Császárság minden reménye meghiúsult, hogy Nagy-Britannia semleges marad, és közben nem sikerült szétzúznia a francia hadsereget sem. Ironikus módon a német hadsereg elvesztette támadó hadjáratát nyugaton és megnyerte a védekező hadműveleteket keleten, nagyon is úgy, ahogyan azt az idősebb Moltke megjósolta. Végül is a Német Császárság kénytelen volt nyugaton Moltke védelmi stratégiáját alkalmazni, miután előzőleg olyan politika mellett tette le a voksát, amely kizárta a kompromisszumos békét, amelyre Moltke stratégiája felépült.

Az első világháború kitörésének fő oka az „antant előfutára”, a francia–orosz szövetség volt. A hármas szövetség tagjai egymás megvédésére kötelezték el magukat. Ha az egyik országot támadás éri a többi a segítségére siet. Ezzel szemben a francia–orosz szövetség tagjai arra tettek esküt, hogy ha az egyik tag háborúba vonul és megtámad egy országot, akkor a másik automatikusan csatlakozik a támadó hadjárathoz. A Schlieffen-terv e szövetség agressziójára adott német válasz volt. Von Schlieffen és a későbbi német vezetés viszont elkövette azt a hibát, hogy megelőző csapással elsőként támadt a franciákra. Amennyiben a német vezérkar a Moltke-féle védekező stratégiát alkalmazza a háború első óráiban, úgy a franciák üzentek volna hadat Németországnak. A francia hadüzenettel pedig Nagy-Britanniának tovább tartott volna okot találnia egy Németország elleni háborúhoz. Amit pedig sokan elfelejtenek, hogy a francia hadüzenettel Olaszország, a hármas szövetség értelmében, Németország védelmére kellett volna hogy siessen. A hármas szövetség ugyanis nem kötelezte tagjait hadviselésre, csak akkor, ha az egyik országot éri támadás. Olaszország így a német hadüzenetnek köszönhetően semleges maradhatott és a háború alatt az antant oldalára állhatott. A német hadüzenet tehát a franciák malmára hajtotta a vizet. Ezt fogalmazta meg Raymond Poincaré, akkori francia köztársasági elnök is: „Természetesen számítunk arra, hogy Németország Belgiumon keresztül fog támadni, ahogy azt a Főparancsnokság megjósolta. Belgiumtól függött Nagy-Britannia támogatása. A Kabinet minden tagja számára nagy megkönnyebbülés volt. Soha ezelőtt nem üdvözölt ilyen megelégedéssel egy hadüzenetet. Ha magunk üzenünk hadat, az orosz szövetségére nem számíthattunk volna biztosan, nemzeti egységünk megingott volna, Olaszország kénytelen lett volna eleget tenni a Hármas Szövetségben ellenünk tett kötelezettségvállalásának.”

Nagy Gergely