A MÁJUS 4. MOZGALOM

Az 1919. május 4-én Pekingben kezdődő demonstrációk egyik kiváltó oka az I. világháborút lezáró párizsi békekonferencia diktátumainak határozott elutasítása volt.

Kína a Nagy Háborútól igyekezett távol maradni. Amikor Japán 1914 augusztusában hadat üzent Németországnak, a németek által 1897 óta birtokolt egykori kínai tartományt, Santungot is bekebelezte. Ez a lépés Kína számára sérelmesnek bizonyult, hiszen „szent földnek” tekintették a térséget lévén, hogy Konficiusz itt született. Japán a világháború folyamán mindvégig a nagyhatalmakkal kötött titkos szerződésekkel igyekezett megerősíteni itteni befolyását: az 1917-es angol-japán szerződés keretében, majd ez év novemberében az Amerikai Egyesült Államokkal kötött Lansing-Ishii-egyezményben (az USA az ún. Nyitott kapuk elvének elismeréséért cserébe elvárta, hogy legitimálja Japán kiváltságos helyzetét Kínában). Amikor 1917 elején egy német tengeralattjáró elsüllyesztett egy francia hajót, amelynek a fedélzetén 500 kínai munkás tartózkodott, akkor Kína úgy döntött, hogy nem halogathatja tovább a háborúba való belépést. Ez azonban csak háborús ürügy volt, valójában inkább azt remélte, hogy nemzetközi tekintetben is nagyobb presztízsre tehet szert, s végül visszaszerzi Santungot. Reménykeltőnek bizonyult Wilson 14 pontja is, amelyben külön benne foglaltatott a nemzeti önrendelkezés elvének ígérete is. Az Amerikai Egyesült Államok hadba lépésével Kínára az antant révén egyre nagyobb nyomás nehezedett.

Kína hivatalosan 1917. augusztus 14-én lépett be az I. világháborúba, amikor hadat üzent a központi hatalmaknak. Harcszíntérre katonákat ugyan nem küldött, azonban az antantnak többízben szolgáltatott emberanyagot: segédmunkásokat küldött Európába, hogy lövészárkokat ássanak, embereik hajókon és gyárakban dolgoztak, hadiszállításoknál segédkeztek. A nagyhatalmak terve Kínával azonban más volt: végig úgy tekintettek az országra, mint leendő gyarmatra, felosztásra ítélt területre. Így a háború lezárta után a párizsi békekonferencián teljes egészében megfeledkeztek róla, nem tekintették tárgyalópartnernek.

Így ugyan Kína a győztesek oldalán fejezte be az I. világháborút, mégsem kapta meg Santung területét. 1919. április 28-án a versailles-i döntéshozók a békeszerződés 156. cikkelyében ezt a területet Japán befolyási övezeteként hagyták meg, megerősítvén ezzel ottani uralmát. A kínai nép számára ez a határozat elfogadhatatlannak bizonyult, s óriási felháborodást váltott ki. Az értelmiség összefogott, hogy tüntetést szervezzen. Ez az esemény úgy vonult be a kínai történelembe, mint ami a modern állam alapköveit rakta le, új korszakot nyitott az ország intellektuális és politikai életében is: ebből nőtt ki a Kuomintang (Nemzeti Párt) és a kommunista mozgalom is.

Ez a mozgalom nemcsak az I. világháborút lezáró békeszerződésre adott ellenlépés volt, hanem a mélyben lappangó feszültségek kirobbanását jelentette, valamint az ország modernizálási törekvéseinek szószólójává is vált. Az 1919-es ún. május 4. mozgalmat a Pekingi Egyetem több ezer fős diákserege mellett a városi réteg is támogatta. A Tienanmen téren (Mennyei Béke Kapuja) vonuló tömeg nacionalista, japánellenes érdekeket képviselt, akik a jövőt abban látták, hogy Kína négyszázmillió lakosát egyesíteni kell egy nemzetté. Másrészt kulturális forradalmat hirdettek, valamint a nyugati demokráciát látták követendő példának. A beszélt nyelvet (pajhua) irodalmi nyelvként kívánták elismertetni, azért szálltak síkra, hogy ennek segítségével a kultúrát szélesebb néprétegek számára is elérhetővé tegyék. Követelték a hagyomány átértékelését (Hu Si, az Pekingi egyetem dékánja szerint a konfucianizmus túlhaladottá vált), a nemzeti örökségük elfogadtatását a nyugati civilizációval. A kormány a rendfenntartó erők segítségével a tüntetést szétoszlatta, húsz diákot letartóztattak. Emiatt másnap még nagyobb tömeg gyűlt össze, hogy követelje az egyetemisták szabadon bocsátását, egyben a kormány leváltását skandálták. A tüntetés hangulata több nagyvárosra is átterjedt, általános sztrájk kezdődött. Június 5-én Sanghajban a diákokhoz csatlakoztak a városi kereskedők és kb. 70 ezer munkás is. A kormány számára világossá vált, hogy engedményeket kell tennie: június 10-én a letartóztatottakat szabadon engedték. A békedelegációra azonban már nem tudtak nyomást gyakorolni, hogy ellenjegyezzék a diktátumot. Így a mozgalom elérte másik nagy célját, Kína megtagadta a békeszerződés aláírását.

A mozgalom másik vívmánya volt, hogy a közbeszéd nyelvén (pajhua) több mint 400 sajtótermék jelent meg 1919 után, majd 1922-től kezdve rendeleti szinten kötelezték, hogy az oktatás nyelve legyen. Az 1921-ben megalakult Kínai Kommunista Párt május 4-ét utólag szintén magáénak vallotta, s fordulópontként tekintett rá: „mind ideológiailag, mind káderek tekintetében előkészítette a Kínai Kommunista Párt megalakulását”. Ezt a napot Kínában ma is nagy tisztelet övezi, az ifjúság napjaként jegyzik.

Hollósy Katalin