A KELET-SZLOVÁK KÖZTÁRSASÁG

Az Osztrák–Magyar Monarchia szétesésében az antant akarata mellett a nemzetiségi mozgalmak is fontos szerepet játszottak. Helyi szinten azonban előfordultak olyan kisebbségi kezdeményezések, amelyek az ország területi integritásának a védelmét tűzték ki célul. Ezek közül a legtevékenyebb kísérletre a Felvidék keleti részén került sor.

1918. október 30-án a Szlovák Nemzeti Tanács Turócszentmártonban deklarálta, hogy a „szlovák nemzet nyelvi és művelődéstörténeti szempontból az egységes a cseh-szlovák nemzet része” és korlátlan önrendelkezési jogot követeltek maguk számára. A történet fontos részét képezi, hogy a következő napon a nyilatkozat írásban megjelent változatából Milan Hodža közbenjárására kimaradt az a pont, amely a cseh-szlovák nép magyarországi ágának a békekonferencián való képviseletét követelte volna, ezzel kiszolgáltatták magukat a csehek akaratának. Az északkeleti vármegyék magyarbarát, szlovák értelmisége, amely a Naša Zastava (Zászlónk) című hetilap körül szerveződött nem fogadta el a Szlovák Nemzeti Tanács kiáltványát, mivel szerintük az csak a Felvidék nyugati felének szlovákságát képviseli. A lap holdudvarának tagjai egyébként is külön népként tekintettek az északkeleti vármegyék szlovák lakosságára, amely véleményük szerint a magyar, lengyel és ruszin népességgel való több évszázados keveredés révén etnikailag, nyelvileg és kulturálisan is külön néppé, keletszlovákká, vagy ’szlovjákká’ vált.

A turócszentmártoni gyűlésre válaszul november 12-én, Eperjesen megalapították a Kelet-Szlovák Nemzeti Tanácsot (Východoslovenskej národnej rady), amelynek vezetője Dvorcsák Győző, levéltáros, a Naša Zastava szerkesztője, és Lipták Lajos evangélikus főesperes lett. A tanács vezetői nagy reményeket fűztek a Jászi Oszkár nemzetiségi miniszter által propagált Keleti-Svájc koncepcióhoz, ezért két nappal később Dvorcsák, és Maléter István, az eperjesi jogakadémia tanára, közösen látogatták meg a nemzetiségi minisztert, mert legitimáció mellett anyagi szubvencióra is szükségük volt az északkeleti vármegyék bevonásához.

Erőfeszítéseik révén november 24-én az eperjesi városi vigadóban egy több mint 1500 főt számláló küldöttgyűlést tartottak, amelyen megjelentek Abaúj, Hont, Gömör, Sáros, Szepes, és Zemplén vármegyék szlovák képviselői. A résztvevők egyhangúan elfogadták a Lipták Lajos által előterjesztett határozati javaslatot, amely kimondta, hogy: „Kívánjuk, hogy mi, keleti tótok mindazokkal a jogokkal bírjunk, amelyeket országunk határain belül lakó bármely nemzet követelhet és kaphat. Amellett tiltakozunk ez ellen, hogy az ország határait, bárki megbántani merészelje, mert mi továbbra is hazánk összes nemzeteivel szeretetben és egyetértésben akarunk élni. Faji, nyelvi és vallási egyetértésben akarunk a magyar nemzettel összeforrni”.

Jászi Oszkár eközben tárgyalásokat folytatott Milan Hodžával is, akit a csehek neveztek ki budapesti ügyvivőnek. A miniszter meglepődve tapasztalta, hogy Hodža a szlovák területi autonómia szavatolásáért cserébe hajlandó kiegyezni a magyar kormánnyal. Az egyeztetések során Jászi csak óvatosan próbált alkudozni a feltételekről, és ekkor a keletszlovákok önszerveződésével próbálta Hodža igényeit mérsékelni. A kiegyezésre végül nem került sor, mert a cseh vezetés a tárgyalások alakulásának hírére érvénytelenítette a szlovák ügyvivő ajánlatát, valamint utasítást adtak Edvard Benešnek, hogy az antant hatalmakkal minél hamarabb ismertesse el a csehek jogigényét a Felvidékre.

Dvorcsák Győző a megyei küldöttekkel közösen december 6-án meglátogatta Jászi Oszkárt. A delegáció feltehetően nyomásgyakorlás céljából azt állította, hogy a lakosság közhangulata egyre borúsabb, és sem a csehekkel, sem a magyarokkal nem kívánnak többé együtt élni, ezért egy önálló köztársaság létrehozását tervezik. E mögött az állhatott, hogy a Károlyi-kormány hivatalosan továbbra sem ismerte el a tanácsot a keletszlovák lakosság legitim képviseleti szerveként.

A hazautazó Dvorcsákék december 12-én a kassai városházán egy újabb gyűlést tartottak, amelyen minden felvidéki vármegyéből 5-6 fős küldöttség jelent meg. A résztvevők a Magyarországtól független Kelet-Szlovák Köztársaság (Východoslovenská republika) kikiáltása mellett döntöttek, és három minisztérium felállításában egyeztek meg, amelyek élére Rumán János (belügyminiszter), Jehlicska Ferenc (közoktatásügyi miniszter), és Varecha János (népjóléti miniszter) került. A kormányfői tisztséget Dvorcsák Győző vállalta, míg az államfői pozíciót Milán Hodžának kívánták felajánlani, aki visszautasította a felkérést.

A magyar kormányt telefonon keresztül értesítették a fejleményekről, emellett nagyhatalmi legitimációban reménykedve Vix alezredesen keresztül Wilson elnökhöz is táviratot intéztek. A magyar kabinettel a napi szintű kapcsolatot Bulissa Károly, a Kelet-Szlovák Köztársaság budapesti ügyvivője tartotta fenn a továbbiakban, aki Károlyi Mihálynál, és Jászi Oszkárnál tett látogatásai során ismét kérte az új állam elismerését és a szorosabb együttműködésről szóló tárgyalások megkezdését. Jászi azonban kijelentette, hogy: „A tót ma már nem tekinthető szorosan vett magyar problémának, mert az már nemzetközi problémává vált. A magyar kormánynak nincs módjában ebben a kérdésben egyoldalúan határozni, mivel egy ilyen határozat beláthatatlan nemzetközi és fegyveres komplikációknak csiráját rejtené magában.”

A békepárti, konfliktuskerülő politika azonban megbukott. 1918. december 24-én Ferdinand Vix átadta a Károlyi-kormány részére a felvidéki demarkációs vonalakat tartalmazó jegyzéket. Ez alapján a magyar hadseregnek át kellett adnia a területet a Duna és az Ipoly folyóig, Rimaszombat vonalától az Ung folyó torkolatáig, valamint onnan tovább az Uszok magaslatig. František Schöbl ezredes csapatai december 28-án érték el Eperjest, egy nappal később pedig Kassát, ezzel megszüntetve a kérészéletű keletszlovák kezdeményezést. A bevonuló csehek elől a kormánytagok egy része Budapestre, egy részük Lengyelországba távozott, ahol folytatni kívánták a Prágával szembeni ellenállást.

Dvorcsák Győzőék mozgalma lényegében a kezdetektől fogva bukásra volt ítélve. Egyrészt a győztes hatalmak csak olyan nemzetiségi törekvéseket támogattak, amelyek céljai egybevágtak az övéikkel, másrészt a Károlyi-kormány pacifista politikája a fegyveres ellenállás lehetőségét lehetetlenné tette. A keletszlovákok ezért kétségbeesett próbálkozásként egy független állam létrehozásával próbálkoztak, de valódi elszakadási igény nem állt mögötte. Nemcsak az igazolja ezt, hogy a keletszlovákok végig fenntartották a kapcsolatot Jászi Oszkárral, hanem az is, hogy a következő két évtizedben Dvorcsák Győző, Bulissa Károly és Jehlicska Ferenc a területi revízió és a Magyar Királyságon belüli autonóm Szlovák Állam ideájának szószólója lett.

Iváncsó Ádám