A KAUKÁZUSI KÁOSZ

Az I. világháborút lezáró békék területrendezési kísérletei olyan napjainkig tartó konfliktusokat generáltak, amelyek hatásait a ma már független kaukázusi államok még mindig magukon viselik.

Hivatalosan 1918. november 11-én ért véget az I. világháború, amikor a nyugati fronton a német hadsereg letette a fegyvert és a compiègne-i erdőben fegyverszünetet kötött az antant hatalmak képviselőivel. A harcok azonban ezzel nem értek véget. Az európai kontinens addig soha nem látott polgárháborúba keveredett és a széteső, valamint a győztes hatalmak által szétvert régi rend utáni hatalmi vákuumban az elkövetkező években nemzetiségek és ideológiák csaptak össze. Évszázadok óta fennálló birodalmak és kormányzati formák szűntek meg, és Írországtól a Kaukázusig, a Baltikumtól a Közel-Keletig az összeomló régi és a létrejövő új világ között véres „átmenet” zajlott le.

Nem volt ez máshogy a Kaukázus esetében sem, amely két nagy birodalom határán feküdt. Az Oszmán Birodalom és az Orosz Birodalom évszázadokon keresztül vívott harcot a terület uralmáért, amelyet az I. világháborúban is folytattak. Az Oszmán Birodalom 1914. október 29-én csatlakozott a központi hatalmakhoz, hogy a korábban elvesztett kaukázusi területeit visszaszerezze az oroszoktól. Az oszmán hadba lépés nem csupán a zsákmányszerzést célozta. A Nagy Háborút megelőző évtizedekben az Oszmán Birodalmat a későbbi antant hatalmak és Oroszország is fel kívánta számolni, hogy a stratégiailag fontos fekete-tengeri kikötőit és az ásványkincsekben gazdag közel-keleti területeit ellenőrzésük alá vonhassák.

Az I. világháború egyik elfeledett, de fontos frontja volt a kaukázusi, ahol 1914 kora őszétől a háború végső napjaiig az orosz és az oszmán haderők élet-halál harcot vívtak. Ahogy a nyugati fronton a németek nem tudtak gyors és döntő vereséget mérni az antant hatalmakra, úgy a kaukázusi fronton az oroszok sem tudták gyorsan megsemmisíteni az oszmán erőket és állásháború kezdődött a felek között, amelyet négy éven keresztül vívtak váltakozó szerencsével.

A két hatalmi tömb vezetői az Oszmán és az Orosz Birodalmat tartották az ellenfél szövetségi rendszere gyenge pontjának, így minden fegyvert bevetettek, még a titkosszolgálataikat is, hogy mind az oroszok, mind az oszmánok idő előtt kiessenek a háborúból. Az 1917-ben összeomló cári rendszert követő Ideiglenes Kormány és a hatalmat tőlük puccsal átvevő bolsevikok is folytatták a harcot az Oszmán Birodalommal a Kaukázus ellenőrzéséért. A helyzet akkor változott meg gyökeresen, amikor a közel-keleti fronton az Oszmán Birodalom is végső vereséget szenvedett és összeomlott. A Kaukázuson, amely addig két birodalom határa volt, hatalmi vákuum keletkezett. Oroszországban a hatalomért véres polgárháborút folytattak a fehérek és a vörösök, az antant hatalmak (britek, franciák, olaszok, görögök) pedig a szétesett Oszmán Birodalom módszeres megszállásába és felosztásába kezdtek.

A Kaukázus területén élő kis népek elérkezettnek látták az időt, hogy végre kikiálthassák függetlenségüket. 1918. február 24-én Nyikolaj Csheidze grúz politikus vezetésével létrehozták a Transzkaukázusi Demokratikus Szövetségi Köztársaságot, hogy a területet külső hatalmaktól mentesen az ott élő népek együttesen kormányozhassák. A Köztársaságot az 1918. március 3-án megkötött breszt-litovszki békében a központi hatalmak hallgatólagosan elismerték, de kikötötték, hogy – az akkor még fennálló – Oszmán Birodalommal rendezze területi vitáit. A tárgyalások gyorsan holtpontra jutottak és szinte egyidejűleg a nemzetiségek egymással versengve mondták ki függetlenségüket. Grúzia 1918. május 26-án, Örményország és Azerbajdzsán pedig 1918. május 28-án deklarálta függetlenségét az Orosz Birodalomtól (Dagesztán, amely nem volt tagja az említett Köztársaságnak már 1917. december 21-én deklarálta függetlenségét) és ezáltal a Transzkaukázusi Köztársaság megszűnt létezni.

Az első világháború vége után az antant hatalmaktól, a Woodrow Wilson amerikai elnök által meghirdetett nemzetek önrendelkezési elvének meghirdetésével, a kaukázusi államok függetlenségükre jóváhagyást kaptak. Ahogy más területek esetében, az antant célja itt is a zsákmányszerzés volt, mindössze a független kis államokat használták fel arra, hogy a „piszkos munkát” helyettük végezzék el, így a török, és az orosz polgárháborúban szembenálló vörös vagy fehér befolyástól megtisztítsák a területet, ahogy azt korábban az arab függetlenség támogatásával is tették.

A helyzet a Kaukázusban azonban merőben más volt, mint az Arab-félszigeten. Az új, bizonytalan lábakon álló szegény államok, amelyek alig tudtak megbirkózni a menekültekkel, lehet, hogy túlélték volna a fegyverben maradt független katonák fosztogatásait, az oszmán és orosz seregből ott maradt dezertálókat, a járványokat és az éhséget, de a nemzeti eltérések miatt egymással is háborúba sodródtak. Mindamellett, hogy harcolniuk kellett a Gyenyikin tábornok vezette fehér erőkkel, a Moszkva által támogatott helyi bolsevikokkal és az Atatürk vezette török nacionalista erőkkel is.

Támogatást egyedül az antant hatalmaktól, főleg a Brit Birodalomtól várhattak volna. 1918 végén a brit csapatok Mezopotámiából a Kaszpi-tenger nyugati partja felé haladtak, hogy elfoglalják az Azerbajdzsán területén fekvő Bakut és olajmezőit. Három hadosztályt már korábban átvezényeltek Konstantinápolyból a Fekete-tenger keleti partvidékére – ahol a fontos kikötő, Batumi feküdt Grúziában – hogy átvegye ott az irányítást. 1919 elejére a britek felügyelete alatt állt a Kaukázuson átvezető összekötő vasút is. A britek szándékai viszont nem a kaukázusi nemzetek önrendelkezésének garantálása volt, hanem a kaszpi-tengeri olajhoz való hozzáférés és az Indiába vezető út biztosítása. 1919-re a bolsevik fenyegetés is hozzáadódott a britek érdekeihez, ahogy azt Lord Curzon a békekonferencián megfogalmazta: „a térséget nem szolgáltathatjuk ki olyan vademberek hordáinak, akikben nincs mérséklet, és eltökéltek, hogy minden törvényt megsemmisítsenek”. Több kollégája viszont ellenezte a kaukázusi nemzetek támogatását a bolsevikokkal szemben. „Mit számít – kérdezte Arthur Balfour – ha a Kaukázust rosszul kormányozzák?” Curzon érveire miszerint a nemzetállamokat kellene támogatni, a következőt válaszolta: „Hagyjuk, hadd vágják el egymás torkát, én ezt támogatom abszolút”.

Curzon minden próbálkozása ellenére a Lloyd George vezette brit politika is Balfour véleményét osztotta, túl terhesnek találta a régióval kapcsolatos kötelezettségvállalást: „Annál jobb minél gyorsabban eltűnünk a Kaukázusból”. – tanácsolta Henry Wilson a brit miniszterelnöknek. Júniusban Lloyd George kormánya úgy döntött, hogy minden csapatot kivon a térségből és magára hagyja a Kaukázust. Curzonnak annyit sikerült elérnie, hogy Gyenyikin tábornok fegyverekért cserébe megígérte, nem nyúl a független köztársaságokhoz és elismeri azokat. A békekonferencián még felvetődött az az ötlet, hogy az olaszok vegyék át az irányítást, de ettől Woodrow Wilson elnök a Fiumében tapasztaltak miatt kategorikusan elzárkózott. Lloyd George döntése a birodalmon belül is sokakat felkavart: „a brit birodalom köreiben heves ellenérzéssel viseltetnek, hogy sorsára hagyjunk olyan nemzeteket, amelyek ügyét felkaroltuk. Lelketlenségről tanúskodik, ha éppen abban a pillanatban vonjuk ki erőinket a Kaukázusból, amikor a jelentések öldöklésről árulkodnak”. – írta Lloyd George-nak Hankey, a kormány titkára.

Ettől függetlenül a csapatkivonásokat végrehajtották, és attól félve, hogy Gyenyikint feldühítik, Nagy-Britannia a kaukázusi köztársaságok elismerésétől is tartózkodott. A britek végül csak 1920 januárjában ismerték el őket és küldtek nekik fegyvereket, miután kétségtelenné vált, hogy a térségben a fehéreknek végük, és a bolsevik csapatok előtt megnyílt az út a Kaukázus katonai megszállására. A brit hadügyminisztérium ekkor kanadai Ross típusú puskákat küldött, amelyek arról voltak nevezetesek, hogy még tökéletes körülmények között is képesek voltak beragadni.

Eközben Kemal Atatürk és csapatai egyre jobban megerősödtek Anatóliában: a bolsevikok és a törökök tárgyalásokat kezdtek egymás között a térség felosztása kapcsán. Kemal ugyan nem volt kommunista érzelmű, de a bolsevikok az ellenségei, az antant pedig az ellenfelei voltak. Felismerte, hogy csak a független köztársaságok, Örményország, Grúzia és Azerbajdzsán, akadályozzák, hogy a törökök és a bolsevikok közös frontot alkothassanak az országaikat szétszabdalni kívánó antant hatalmakkal szemben. A bolsevikok, akik ugyanúgy az antant esküdt ellenségeinek számítottak, szintén hasonló álláspontot képviseltek, ezért fegyvereket és aranyat szállítottak a törököknek, aminek fejében Atatürkék beleegyeztek a kaukázusi köztársaságok bolsevik megszállásába.

Míg az antant San Remóban tárgyalt, a bolsevikok 1920. április 28-án elfoglalták Azerbajdzsánt. Örményországban a kommunisták által szított lázadások törtek ki, és nem sokkal később az örmények (1920. december 2-án) és a grúzok is (1921. február 11-én) szovjet-orosz megszállás alá kerültek. Az antant erejéből mindössze annyira futotta, hogy a Nemzetek Szövetségétől kért védelmet az örmény államnak, de az természetesen semmit nem tehetett a megszállás megakadályozására. 1921-ben már látszott, hogy a Népszövetség erőtlen. Az antant ekkor az Egyesült Államokhoz fordult, hogy nyújtson védelmet a kaukázusi köztársaságoknak. Az ekkor már súlyos beteg Wilson elnök a kongresszus elé tárta az ügyet, de az nagy többséggel leszavazta azt. A későbbiekben az amerikaiakat és a republikánus kongresszust hibáztatták a kaukázusi köztársaságok bukása miatt. A Kaukázusban történtek felelőse viszont a békekonferencia és az antant hatalmak voltak, akiket szokásukhoz híven csak a zsákmányszerzés érdekelt, a nemzetek függetlenségnek támogatása pedig csak ürügy volt, amelynek garantálását másoktól várták el. Ezt fogalmazta meg Henry Cabot Lodge republikánus szenátor is az antant képviselőinek: „Ne gondolja, hogy nem sajnálom Örményországot. Sajnálom, de úgy érzem, van határa annak, hogy mit van joguk ránk hárítani”.

A Kaukázusban keletkezett káoszt az antant saját érdekeire akarta felhasználni, ahogy tette azt más területek esetében is, de régi módszereik a Kaukázusban megbuktak. A korábban a központi hatalmak által támogatott kaukázusi együttműködést elvetették és az egymással rivalizáló nemzetiségek harcát kihasználva akartak profitálni, ahogy korábban gyarmatbirodalmuk kiépítése esetében is tették. Az új világ képviselői viszont összefogtak ellenük. Az Oszmán Birodalom helyén létrejövő Atatürk Törökországa és az Orosz Birodalom romjain felemelkedő, Lenin vezette kommunisták összefogtak és a régi világ hatalmai ellen fordultak. A törökök és oroszok évszázadokon keresztül soha nem fogtak össze semmilyen ügyben, az antant „béketeremtő” politikája viszont sikeresen elérte azt, hogy a két fél története során először érdekszövetségre lépjen egy közös ellenséggel szemben.

Ennek a szövetségnek a levét a kaukázusi nemzetek itták meg, akik addig, az Orosz-, az Oszmán- és a Perzsa Birodalom határán éltek, és történetük során először nyílt lehetőségük a függetlenségre és az önkormányzatra. Az antant rég bevált „oszd meg és uralkodj” politikája viszont a nemzetek együttműködését ellehetetlenítette, aminek köszönhetően nemcsak függetlenségüket vesztették el, de az elkövetkező évszázadban az egymás közti viszály alapjait is megteremtette. A kaukázusi országok a hidegháború végén, a Szovjetunió szétesése után, a 21. század küszöbén, újra elnyerték függetlenségüket. A térség viszont mind a mai napig instabil és azok a száz évvel ezelőtti viszályok határozzák meg, amelyek az első világháború utáni antant-féle „béketeremtésben” gyökereznek.

Nagy Gergely