A „JOGOS HÁBORÚ”

Az I. világháború kitörésében nem az a meglepő, hogy egy válság végül globális katasztrófához vezetett, hanem hogy mindez nem történt meg jóval korábban.

Az a háború kitörése pillanatában sem volt biztos, hogy csupán egy lokális háború, vagy egy minden nagyhatalmat érintő világháború bontakozik ki belőle. Az európai nagyhatalmaknak már évtizedekkel a háborút megelőzően megvoltak a mozgósítási és háborús tervei. A katonai vezetők egy háború kitörése esetén minél előbb végre akarták hajtani a kidolgozott stratégiáikat, hogy a lehető leggyorsabban eldöntsék a döntetlen-gyanús konfliktust, és gyors győzelmet csikarjanak ki, mielőtt még az ellenfél és annak szövetségesei időben mozgósítani tudnák tartalékaikat.

Az Osztrák–Magyar Monarchia – trónörökösének 1914. június 28-i szarajevói meggyilkolása miatt – július 23-án 48 órás ultimátumot küldött Szerbiának, amelynek visszautasítása után, öt nap múlva, július 28-án (a trónörökös meggyilkolása után pontosan egy hónappal) hadüzenet követett. A kérdés az volt, hogy az európai nagyhatalmak háború esetén semlegesek maradnak-e, vagy támogatják szövetségeseiket. Ezeket most természetesen nem vesszük végig, csak a Brit Birodalom szerepvállalását vizsgáljuk meg. A briteket az antantszerződések nem kötelezték volna feltétlenül a hadba lépésre. Sőt a krízis idején a nagypolitikában – a háborút elkerülendő – inkább a közvetítés szerepét várták tőle a két tömb között.

Nagy-Britannia – az az ország, amelyik a legkedvezőbb helyzetben volt ahhoz, hogy megszakítsa az események láncolatát – habozott. A kialakuló balkáni válságban szinte egyáltalán nem volt érdekelt, bár erős érdeke fűződött az antant megőrzéséhez. Rettegett a háborútól, de a német győzelemtől még jobban. Ha a brit diplomácia egyértelműen kijelentette volna szándékait, és értésére adta volna a Német Császárságnak, hogy belép a háborúba, II. Vilmos bizonyára el akarta volna kerülni az összecsapást.

A brit vezetők nem akarták azzal kockáztatni az antant egységét, hogy haboznak szövetségeseiket támogatni, s némileg ellentmondásos módon a németeket sem akarták fenyegetni, hogy – a megfelelő pillanatra – nyitva hagyják a közvetítés lehetőségét. Így azután a britek két szék közt a pad alá estek. Nem volt törvényes kötelessége, hogy hadba lépjen Franciaország és Oroszország oldalán. Létezett a kérdésnek egy másik oldala. A francia hadiflotta azért állomásozott a Földközi-tengeren, mert Franciaország haditengerészeti egyezményt kötött a Brit Birodalommal; ennélfogva amennyiben a britek távol maradnak a háborútól, Észak-Franciaország partjai ki lennének téve a német flotta támadásainak. A német külügyminiszter, Bethmann-Hollweg megígérte, hogy nem veti be a német hadiflottát Franciaország ellen, ha a Brit Birodalom ígéretet tesz, hogy semleges marad. Ezt viszont Sir Edward Grey brit külügyminiszter elutasította, attól tartott ugyanis, hogy Franciaország legyőzése esetén országa is ki lesz szolgáltatva a németeknek.

Grey dilemmája az volt, hogy országa két malomkő – a közvélemény és az ország külpolitikai hagyományai – között őrlődött. Egyfelől az a tény, hogy a közvélemény nem támogatta a hadba vonulást egy balkáni konfliktus miatt, a közvetítés szükségességét sugalmazta. Másfelől, ha Franciaország vereséget szenved vagy elveszíti bizalmát a brit szövetségben, a Német Császárság uralkodó helyzetbe kerül, aminek a Brit Birodalom mindig is ellenállt. Éppen ezért nagyon valószínű volt, hogy a Brit Birodalom belép a háborúba, hogy megakadályozza a francia összeomlást, még akkor is, ha a Német Császárság nem rohanja le Belgiumot.

Belgium függetlenségének megsértése ürügy volt a brit diplomácia számára, hogy hadba lépjen az antant oldalán. Ha Nagy-Britannia politikusai komolyan gondolták volna oly sokat hangoztatott semlegességüket, akkor nem várnak ki a közvetítéssel, hanem a válság kirobbanásának első napjától megpróbálkoznak vele. Ehelyett az adandó alkalmat várták, amikor a németek okot adhatnak hadba lépésükre, így bizonyítva a közvélemény előtt, hogy a Brit Birodalom, mint történelme során oly sokszor, a szent ügyért és a gyengébb védelméért lép a csaták mezejére. V. György király is ezt fogalmazta meg külügyminiszterének a válság idején, hogy addig nem hajlandó csatlakozni a konfliktushoz, amíg a németek okot nem adnak rá. Saját szavaival: „Találnod kell egy okot [a háborúba lépésre], Grey!”

A Német Császárság pedig megadta az indokokat. Betartotta szövetségesi kötelezettségeit és hadat üzent Oroszországnak és Franciaországnak. A franciáknak szóló hadüzenet viszont fölösleges volt. Nyilvánvaló, ha ezt a Német Császárság nem teszi meg, akkor megteszi Franciaország. De egy francia hadüzenet azt a látszatot keltette volna, hogy nem a németek, hanem Franciaország az agresszor, a német császár pedig mindössze szövetségesét, a Monarchiát ért orosz támadással szemben nyújt segítséget. A francia „agresszió” hatására Olaszország – a hármas szövetségben vállalt kötelezettségeinek értelmében – kénytelen lett volna hadat üzenni Franciaországnak. Nagy-Britanniában pedig a közvélemény tiltakozott volna az agresszor franciák és oroszok támogatása ellen. De a Német Császárság nem ezt tette. A német hadvezetés még türelmetlenebb volt, mint diplomáciai testülete. Minden fronton támadó háborút akart, hogy a győzelmet minél előbb kicsikarhassa. Ehhez pedig a leghatékonyabb módszereket alkalmazták, és eme módszerek alkalmazásához a Belgiumon keresztül való felvonulás nélkülözhetetlen volt.

A világháború kitörésének tehát nem voltak kimondott agresszorai és „áldozatai”, mindössze arról volt szó, hogy ki tudja jobb színben feltüntetni saját háborújának jogosságát. A részt vevő nagyhatalmak politikusai végig hűek voltak szövetségeseikhez és az azokkal kötött szerződéseikhez. Egyik nagyhatalom sem próbálta igazán lebeszélni szövetségesét a háborúról, csak ellenfelüket: mindenki betartotta a szövetségeseivel kötött egyezményeit.

Nagy Gergely