A fél évezredes orosz álom: „Cárgrád” II.

Az 1917-es év oroszországi eseményei a nyugat-európai közvéleményben és a történetírásban szinte teljesen elhomályosították az 1917 előtti események tárgyalását. Mintha Kerenszkij és Lenin előtt semmi sem történt volna Oroszország térségében. Cikksorozatunk következő részében az orosz–török konfliktus elemzését folytatjuk.

A török történelemszemlélet szerint az első világháború célja az Oszmán Birodalom felszámolása volt. Ez a szándék az oroszok részéről tetten is érhető, hiszen Szentpétervár fő háborús célja a fekete-tengeri kijárat biztosítása volt a tengerszorosokon keresztül, s ennek ára Európa „beteg emberének” kiiktatása volt a térségből. De ugyanez már nem mondható el Franciaországról és Nagy-Britanniáról. Legalábbis 1914 őszéig. Egészen az előbbi dátumig a britek mindent elkövettek, hogy az Oszmán Birodalom az antant oldalán lépjen be a háborúba. Ez nem volt földtől elrugaszkodott elképzelés, gondoljunk csak arra, hogy a korábbi háborúkban végső soron mindig a britek voltak azok, akik megálljt parancsoltak az oszmánellenes erők területhódító szándékainak (lásd Balkán-háborúk, vagy éppen a krími háború), ugyanakkor a 19. század második felében bátran felosztották egymás között a franciákkal a törökök afrikai területeit.

Törökország részben a Balkán háborúkban elszenvedett sorozatos vereségek, részben pedig az oszmán Líbia elvesztése okán flottafejlesztésbe kezdett. A fejlesztések egyszerre két európai hatalom „segítségével” indultak meg. Mind Németország (Liman von Sanders tábornok irányításával), mind pedig Nagy-Britannia (Arthur Limpus tengernagy) részt vett az oszmán flotta felfejlesztésében. Oroszország nem rendelkezett a Fekete-tengeren csatahajókkal, elvileg nem is lehetett neki ilyen, miközben az Oszmán Birodalom arra készült, hogy fogadja az első brit gyártmányú dreadnought-ot, az „I. Oszmánt”, amely a tervek szerint 1914 júliusában érkezett volna meg. Az Oszmánt egy másik dreadnought követte volna, a brit–török megállapodás értelmében. Ha a törököknek csupán egyetlen csatahajója lett volna a Fekete-tengeren, az oroszok az egyensúlytalanság miatt kiszorultak volna a térségből, s ez ellehetetlenítette volna az exportjukat, amitől a birodalom gazdasága nagyban függött. Így érthető, hogy bár az orosz hadseregfejlesztési tervek csak 1917-re számoltak egy bevethető erejű hadsereggel, 1914-ben nem haboztak belépni a háborúba, azzal a céllal, hogy így egyszer s mindenkorra rendezzék – Szentpétervár érdekeinek megfelelően – a tengerszorosok kérdését. Közben az orosz diplomaták Londonban mindent elkövettek, hogy a brit gyártmányú csatahajó ne jusson el Isztambulba. Azonban a britek, Edward Grey miniszterelnök és Winston Churchill, az admiralitás első lordja, pusztán üzleti ügynek minősítették a hajó eladását a törököknek. 1914 júliusában Arthur Limpus admirális visszautazott Nagy-Britanniába azzal a céllal, hogy ő kísérje az „I. Oszmánt” Isztambulba a szigetországból. Végül az „üzletből” nem lett semmi. Bár a törökök a hajók utolsó részletét is kifizették Londonnak, a közben kirobbanó háború miatt Winston Churchill a hajókat elkobozta és a királyi haditengerészet szolgálatába állíttatta. Ezzel eldőlt, az Oszmán Birodalom nem az antant oldalán lép majd be a háborúba.

Az Oszmán Birodalom 1914. szeptember 27-re elaknásította a Dardanellákat, ezzel elzárta a nemzetközi vizekre való kijutás lehetőségétől az orosz szállítóhajókat, így Oroszország egyetlen meleg tengeri (egész évben hajózható) kereskedelmi kapcsolata megszűnt a külvilággal. Október 3-án Nyikolaj Mihajlovics Girsz isztambuli orosz követ jelentette külügyminiszterének, hogy „Törökországot elárasztják a német katonatisztek, a besorozott katonák, a fegyverek és az ágyúk, az ország egy katonai tábor képére emlékeztet”. A helyzet komolyra fordult. Szerbiára ugyan természetes szövetségeseként tekintett Szentpétervár, de azt senki sem gondolta komolyan az orosz politikai felsővezetésben, hogy a háború Oroszország számára kizárólag a balkáni államról fog szólni. Sőt. Az orosz politikai elit jelentős részét egyáltalán nem érdekelte 1914 nyarán Szerbia és a Balkán kérdése. De ugyan miért is érdekelte volna? Stratégiai céljai nem azon a területen voltak a birodalomnak, hanem a tengerszorosoknál. Az 1914 februárjában a Szentpétervárott Szazonov külügyminiszter elnöklete alatt lezajlott vezérkari konferencián elfogadtak egy hat pontból álló tervezetet, amely arról szólt, hogy hogyan szerezzék meg a tengerszorosokat.

„Elérkezett az idő Oroszország számára, hogy elszámoljon ősi ellenségével, s egyszer és mindenkorra felszámolja a tengerszorosok kérdését” – jelentette ki Girsz követ október 11-én. Talán még ő maga sem sejtette, hogy mennyire igazak a szavai. Alig két hét elteltével, október 29-én az oszmán (gyakorlatilag a német) flotta megkezdte Odessza ágyúzását, emellett elsüllyesztették a Donyeck csatahajót. Novorosszijszknál a Breslau ágyútüzétől tizennégy orosz szállítóhajó került a hullámsírba, emellett több orosz hajót tettek harcképtelenné. Nem meglepő módon Oroszország november 2-án bejelentette a hadiállapotot. II. Miklós kiáltványban tájékoztatta alattvalóit az új háborús helyzetről: „Egységben valamennyi oroszoroszági nemzettel kétséget kizáróan hiszünk abban, hogy Törökország vakmerő támadása a jelen háborúban csupán felgyorsítja sorsa beteljesülését és megnyitja Oroszország útját ősei történelmi küldetésének megvalósítása felé a Fekete-tenger partjai mentén”. Az ideológiai aláfestés természetesen innen sem hiányzott. Már a kiáltvány legelején leszögezte az uralkodó, hogy ezt a háborút az iszlám követői és a keresztény országok vívják egymással. Ha valamiben, akkor ebben teljes véleményazonosságon volt török kollégájával, V. Mehmeddel (bár utóbbi esetében oldalán a német és az osztrák–magyar keresztény uralkodóval, meglehetősen különösen hangzott a dzsihádra való felhívás): „Oroszország, melynek egyedüli célja az emberiség szolgasorba döntése, s amely évszázadok óta az ember üdvösségének legkegyetlenebb és legádázabb ellensége, most általános háborúba sodorja az angol és a francia kormányt, amelyek nemzeti önteltsége muszlimok ezreinek alávetésében leli legfőbb örömét. Sohasem palástolták gyűlöletüket, hogy amennyire csak lehet, megrendítsék és meggyengítsék a Kalifátust, minthogy e kimagasló hatalom a muszlim világ és az iszlám erejének legfőbb támasza”.

Ugyan Jurij Danyilov tábornok 1914-ben kijelentette: „A legrövidebb és legbiztonságosabb hadműveleti út Konstantinápolyig Bécsen és Berlinen keresztül vezet”, ez a kijelentés azonban csak arról árulkodott, hogy a cári hadsereg főtiszti kara megosztott volt abban a tekintetben, mely irányban kellene a legnagyobb csapást mérni a központi hatalmakra, de a cél mindenki szemében „Cárgrád” volt. A tábornoki kar egy része az orosz nyugati fronton való előrenyomulást erőltette, míg egy másik tekintélyes része a kaukázusi front mellett tette le a voksát. A hadtörténelemből ismert, hogy a háború első két évében az erők jelentős részét a nyugati frontra koncentrálták, a kaukázusi frontra inkább csak 1916-ban összpontosítottak nagyobb erőket, aminek meg is lett a pozitív eredménye.

1916 végére már szinte minden adott volt Konstantinápoly sikeres elfoglalására. Ebben az évben a cári hadsereg Batumitól Trabzonig (Trapezunt) minden jelentősebb török tengerparti erődöt és kikötőt elfoglalt, egyben, tanulva a múlt hibáiból (a krími háború tapasztalata ekkorra beérett) hihetetlen gyorsasággal egy új vasútvonalat építettek ki a két város között, ami nagyban elősegítette az utánpótlás megszervezését, egyben a következő évi hadjárat lebonyolítását. A következő rövidtávú cél Sivas elfoglalása volt, amely Ankarától légvonalban 356 km-re fekszik. Utóbbi város közvetlen vasúti összeköttetésben áll(t) Isztambullal. A tét tehát igen nagy volt mindkét fél számára. 1916 végén a kaukázusi orosz hadsereg egyetlen dologra várt: hogy elolvadjon a hó. A törökök helyeztét tovább súlyosbította, hogy 1916 novemberében vízre bocsátották a cári flotta első dreadnought-ját, a „II. Katalin cárnőt”, ezzel megteremtődött a lehetősége az orosz partraszállásnak Isztambulnál. Mind a vízen, mind pedig a szárazföldön egyértelművé vált az orosz fölény. Az, hogy végül a jól előkészített hadjáratot nem tudták sikerre vinni, nem a fronton, hanem a hátországban dőlt el. Habár az 1917-es februári forradalom után hatalomra kerülő Ideiglenes Kormány egyértelműen a háború folytatása mellett tette le a voksát, a súlyosbodó belpolitikai problémák ellehetetlenítették a háború sikeres megvívását a Kaukázusban.

Balogh Gábor

Folytatása következik.