A BALTI KÁOSZ

Az első világháború utáni zűrzavaros helyzet egyik meghatározó konfliktusa zajlott a Baltikum térségében, amely előrevetítette a közép- és kelet-európai térség véres 20. századát.

Ahogy a kaukázusi térség, úgy a balti régió is régi birodalmak ütközőzónája volt. Európa észak-keleti területén évszázadok óta éltek egymás mellett különböző népcsoportok és az orosz, a német valamint a lengyel hatalmi jelenlét hosszú időn keresztül vetekedett a térség uralma felett. 1795-ben, Lengyelország harmadik felosztása után, a mai Észtország, Lettország és Litvánia területe a cári Orosz Birodalom Pribaltika névre hallgató része lett. Az oroszok a balti németek hatalmára támaszkodtak, akik a térség nemességét adták, de jelentős kisebbségben voltak más népcsoportokkal szemben. A német nemesség a 18–19. század folyamán erős germanizálást folytatott a térségben. Ezzel egy időben a Baltikum az Orosz Birodalom egyik stratégiailag fontos régiójává „nőtte ki” magát, amelyet jól jelképez, hogy Riga a Birodalom egyik legfontosabb kikötője lett, és az orosz Balti Flotta egyik fontos támaszpontjaként is funkcionált.

Az első világháború során a térség a keleti front egyik fontos harcterévé vált. 1915 tavaszára a Német Császárság csapatai megszállták a mai Litvánia területének nagy részét és Königsberg központtal létrehozták a Land Ober Ostot. 1917 őszére a német hadsereg már Lettország nagy részét is irányítása alatt tartotta, és szeptemberre a stratégiailag fontos Rigát is sikerült bevennie. A keleti fronton a város ostroma volt az utolsó nagy összecsapás a német császári és az orosz cári erők között.

Az 1917-ben összeomló cári rendszert követő Ideiglenes Kormány autonómiát ígért a balti nemzeteknek, hogy azokat a széteső birodalomban tudja tartani. Bármilyen furcsa, de ebben az időben a baltiak jó része nem gondolt az elszakadásra, hisz tudták hogy függetlenségük esetén az orosz támogatás nélkül erőtlenek lennének a német és lengyel területszerzési ambíciókkal szemben. 1917-ben még senki számára sem volt egyértelmű a világháború kimenetele. Az Egyesült Államok az év áprilisban csatlakozott a konfliktushoz, de csapatainak Európába áramlása csak az 1918-as év elejétől kezdődött meg. A központi hatalmak hadseregei mélyen az antant hatalmak országaiban tartózkodtak és a keleti fronton az oroszokra, Caporettónál az olaszokra mértek súlyos vereséget, a Közel-Keleten pedig karácsonyra Jeruzsálemet is visszafoglalták. A balti népek tehát jogosan tartottak az antant vereségétől és attól, hogy a térséget a Német Birodalomhoz, vagy a központi hatalmak védnöksége alatt létrehozott új Lengyel Királysághoz csatolják. A Baltikum ráadásul alaposan megsínylette a világháborús pusztítást: munkaszolgálattal tartoztak a német hadseregnek, élelmet és haszonállatokat voltak kötelesek biztosítani annak, a paraszti gazdaságok csaknem fele tönkrement, 63 ezer hektár erdő pusztult ki és 42 ezer épület dőlt romba a harcok során. A visszavonuló cári pedig erők a „felperzselt föld” taktikáját alkalmazva pusztították tovább a régiót.

A balti nemzetek az év második felétől kezdték feladni orosz orientációjukat. Elsőként a litvánok határozták el magukat a szakítás mellett, ugyanis az Ideiglenes Kormány 1917 nyarán deklarálta, hogy a „litván kérdés kizárólag orosz ügy”. A litvánok számára egyértelművé vált, hogy az autonómia korábbi ígérete csak politikai eszköz volt arra, hogy a Pribaltikát Oroszországon belül tartsák. Az oroszokban csalódott litvánok úgy döntöttek, hogy saját kezükbe veszik függetlenségüket és gerillaharcba kezdtek az Ober Ost területén. A későbbi államelnök, Antanas Smetona, vezetésével népszavazást kívántak rendezni, de ezt a német katonai vezetés természetesen elvetette. A gerillák és az Ober Ost végül 1917 szeptemberében megállapodott, hogy Litvánia a jövőben független ország lehet, de orientációja „inkább nyugati [német], mint déli [lengyel], vagy keleti [orosz]”. Az oroszokban csalódott litvánok a függetlenségük érdekében a német támogatást választották.

A másik két balti nemzetben is gyökeresen megváltozott a helyzet, miután 1917. novemberében a Lenin vezette bolsevikok puccsal hatalomra kerültek. A kommunisták nyugati irányú offenzívába kezdtek és a német vezetés II. Vilmos császár javaslatára a térségben jelentős csapatokat hagyott ennek megfékezése érdekében. A lettek 1917. december 12-én a balti német csapatok segítségét kérték a bolsevikokkal szemben. A szovjetek válasza erre a németajkú lakosság tömeges deportálása volt. 1918. február 24-én Észtország kérte a németek segítségét, így a német csapatok 1918 tavaszára már az egész Baltikum területén jelen voltak, hogy megakadályozzák a szovjet annexiós törekvéseket. A Vörös Hadsereg nem tudta sikeresen felvenni a harcot a németekkel szemben és az 1918. március 3-án megkötött breszt-litovszki békében lemondott a Baltikumról.

Az 1918. november 11-i német fegyverszünet után a Baltikumban is úrrá lett a káosz: az orosz bolsevikok támogatásával észt, lett és litván szovjetek alakultak, polgárháború tört ki és a Vörös Hadsereget azzal a nem titkolt céllal mozgósították, hogy a Baltikumot a bolsevik Oroszországhoz csatolják. 1918 novemberének közepén, egy gyenge lábakon álló Észtország, a vesztes németek által még mindig megszállás alatt tartott Lettország és egy független, de német szövetséges Litvánia nézett szembe a bolsevik veszéllyel. Az 1918. november 16-án függetlenségét deklaráló Észtország csak gyenge hadsereget tudott felállítani, a két nappal később megszülető független lett állam pedig hadsereg nélkül nézett farkasszemet a bolsevikokkal, így ismét német segítségre szorultak. A balti népek megsegítésére november végétől német Freikorps egységek alakultak Németország keleti részén, Litvániában, Lettországban, Danzing környékén és Felső-Sziléziában. Lettországban és Észtországban a helyi oroszok fehér csapatokat is szerveztek a bolsevikok ellen.

A Vörös Hadsereg 1918 decemberében indított offenzívája elsöprő erővel indult meg és 1919 elejére Észtország nagy részét ellenőrzése alá vonta. Észtország jelentős pénzügyi és katonai támogatást kapott a szintén bolsevikok ellen harcoló Finnországtól, a britek pedig elfogott orosz rombolókat bocsájtottak az észtek rendelkezésére, hogy felvegyék a harcot az időközben bolsevik kézre került Balti Orosz Flottával. A jelentős támogatásnak köszönhetően az észt hadsereg már 1919 január elején aktív védekezést tudott folytatni. A Vörös Hadseregtől zsákmányolt páncélvonatokkal sikeresen vágták el a bolsevik utánpótlást, a fővárosban pedig leverték a szovjet felkelőket. 1919. január 17-ére a szovjet offenzíva megtört, és Észtország felett a független nemzeti kormány kezébe került az irányítás.

Lettország keleti részén a bolsevikok erőszakkal ragadták magukhoz a hatalmat, január 4-re bevették Rigát és szovjetbarát kormányt alakítottak. Az így létrejött Lett Szovjet Szocialista Köztársaság működését azonban a nemzeti kormányhoz hű helyi gerillák folyamatosan zaklatták. A bolsevik előretörés következtében a lettek is alkalmi szövetségre léptek a helyi német erőkkel és sikeresen vették fel a harcot a Vörös Hadsereggel. A németek a katonai segítségért cserébe nagyobb beleszólást követeltek az államügyekbe és Lettországot is német szövetségessé akarták alakítani. A lett nemzeti kormányt ennek hatására áprilisban egy németbarát kormány váltotta fel. Lettország ebben az időben három részre szakadt: a bolsevikok Livóniában, a németbarát vezetők Kurlandban míg a nemzeti kormány pedig hivatalos központ nélkül működött. 1919 május végére a német és lett erők közösen kiszorították az ország területéről a bolsevikokat és Rigát is felszabadították, amely a szovjet befolyás végét jelentette. A „felszabadulás” után viszont a német Balti Erők parancsnoka, Rüdiger von der Gotz, a lettek ellen fordult és támadásba lendülve északra szorította őket. A lettek ekkor Észtországhoz és Litvániához fordultak segítségért. Az észtek északon csaptak össze von der Gotz-cal és június 23-án megállítottak előrenyomulását. A litvánok viszont tétlenek maradtak, ugyanis nem akartak konfliktusba kerülni a németekkel, akiktől a lengyelekkel szemben vártak segítséget. A verség hatására és a június 28-án aláírt versailles-i békediktátum parancsára Von der Gotz kivonult az országból. Időközben az egykori kozák vezér, Pavel Bermont-Avalov, a Freikorps erőkből, a balti német önkéntesekből és a volt orosz hadifoglyokból álló seregével 1919 októberében elfoglalta Rigát. Novemberben a lett hadsereg ismételten észt segítséggel felszabadította a várost és az ország elhagyására kényszerítette a „bermontiakat”. Ezzel Lettország hosszú és véres harcok árán a független és nemzeti kormány fennhatósága alá került, de a függetlenségéért lakosságának egynegyedével fizetett meg.

A korábban német védelmet élvező Litvániának egészen más jellegű harcokat kellett folytatnia. Az 1918 végén létrejövő új Lengyelország Litvánia egyes területeinek megszerzését tűzte ki célul és kihasználva a litván és német csapatok lekötöttségét megszállta Vilnius városát. 1919 májusára a békekonferencia parancsára az ország területét a német csapatok elhagyták, így a litvánok az oroszok és lengyelek közé szorulva magukra maradtak. Augusztusban, Kaunas városában, lengyelek által támogatott puccskísérlet zajlott le, de ezt a litván erők sikeresen elfojtották. A lengyelek és a litvánok az év folyamán kisebb harcokat folytattak egymással, de a szovjet–lengyel háború miatt a Piłsudski marsall vezette lengyelek megállapodást kötöttek a litvánokkal és beszüntették a harcokat. Időközben a Lettországból kiszoruló „bermonti” csapatokkal is összeütköztek a litván erők. 1919. november 22-én végső vereséget mértek a Nyugat-oroszországi Önkéntes Hadsereg maradékára és december 15-re az utolsó „bermonti” is elhagyta Litvánia területét.

A balti államok véres és elhúzódó harcok árán, számtalan ellenséggel szemben, sokszor egymás ellen vetekedve csak 1920-ra zárhatták le függetlenségi harcaikat. A bolsevik Oroszország 1920. február 2-án a tartui békében Észtországot, 1920. július 12-én a moszkvai békében Litvániát, 1920. augusztus 11-én a rigai békében pedig Lettországot is független államnak ismerte el. Ezeket a szerződéseket az antant hatalmak és a párizsi békekonferencia is elismerte. Az antant „béketeremtők” tevékenységét jól jelképezi, hogy a bolsevik veszélytől tartava az általuk „legyőzött” Németországot támogatták. A kimerült antantnak a békét csak diktálni volt ereje, azt betartatni már nem. A breszt-litovszki békét elvetették, de a német és lengyel jelenlétet mégis támogatták, hogy a bolsevikokkal szemben helyettük végezzék el a piszkos munkát. A bolsevik veszély elhárulása után a párizsi békekonferencián a franciák és a britek a térség rendezésével kapcsolatban egymással is szembe kerültek. A franciák a balti nemzetek rovására egy „Nagy-Lengyelország” felállítását támogatták, hogy azt szövetségesükként a jövőben egy Németország elleni háborúban fel tudják használni. Nagy-Britannia a független balti nemzeteket támogatta, mert attól tartott, hogy a térségben a franciák túlzottan megerősödnek.

A balti térség helyzete az 1920-as békeszerződések után sem lett teljesen tisztázva. 1921-ben mindhárom ország a Népszövetség tagja lett, de Lengyelország korábbi ígéretével ellentétben Vilnius városát nem adta vissza Litvániának, Klapédia városát pedig francia katonák „népszövetségi ellenőrzés” alatt tartották. Utóbbi várost a litvánok a Ruhr vidéken kialakult krízist kihasználva foglalták vissza 1923-ban.

A kaukázusi népekkel szemben a balti nemzetek sikeresen vívták ki függetlenségüket, kihasználva az éppen aktuális nemzetközi helyzetet. A balti nemzetek szerencséje az volt, hogy a végzetesen kimerült antantnak nem volt ereje közbeavatkozni, ami nem kényszerítette közös érdekszövetségbe a németeket és az oroszokat, ahogy korábban a Kaukázus esetében az antant zsákmányszerzés erre sarkalta a törököket és a bolsevikokat. A széteső Német Birodalom, a bolsevik Oroszország és az újonnan létrejövő Lengyelország egymással is harcban álltak, a balti nemzetek ezt kihasználva éppen az aktuális ellenséggel szemben szövetkeztek egészen addig, amíg függetlenségüket el nem érték.

A két világháború között a balti nemzetek fennmaradásuk érdekében tovább egyensúlyoztak a térség nagyhatalmai között. Az antant által „életre hívott” versailles-i békerendszer viszont semmilyen biztosítékkal nem rendelkezett. Németországot és a Szovjetuniót ellenséges nemzetekkel vették körbe és megcsonkították, de annyira nem gyengítették meg őket, hogy ne tudjanak újra talpra állni. A háború során kimerült britek és franciák az amerikaiak nélküli Népszövetséggel nem tudtak gátat szabni az újra magára találó Szovjetunióval és Németországgal szemben. Ami a Kaukázus esetében már közvetlen az első világháború után megmutatkozott, az a Baltikum esetében húsz évvel elhúzódott. Ahogy a kaukázusi térségben Törökország és a bolsevik Oroszország lépett érdekszövetségre az antant ellen 1919-ben, úgy lépett érdekszövetségre a kelet- és közép-európai régióban a náci Németország és a Szovjetunió 1939. augusztus 23-án a Molotov–Ribbentrop paktummal. Ennek áldozata lett sok más nemzet mellett a Baltikum három nemzetállama is, amelyeket a paktum értelmében 1940-ben a Szovjetunió minden nehézség nélkül bekebelezett. Függetlenségüket csak a 20. század végén kapták vissza miután a Szovjetunió 1991-ben szétesett.

Nagy Gergely