A BAJOR TANÁCSKÖZTÁRSASÁG

Felbuzdulva a magyarországi példán, 100 évvel ezelőtt, 1919. április 7-én létrejött a Bajor Tanácsköztársaság, ami tiszavirág életűnek bizonyult: megalapítóinak még egy hónapig sem sikerült életben tartaniuk.

A 20. század elején Bajorországban erőteljes iparosodási folyamat ment végbe, Németország e régiójában a népesség száma elérte a 6 millió főt, mindamellett, hogy a főváros, München pedig a maga 600 ezres lélekszámával a birodalom harmadik legnagyobb városává nőtte ki magát. Az I. világháború éveiben a hadiállapot itt is kényszergazdálkodást szült, az állam haditermelés céljából üzemeket telepített Bajorországba. Többek között itt üzemelt a Krupp Művek egyik leányvállalata, ugyanakkor ide telepítették a Bajor Motor Műveket, ami a német autó- és repülőgépgyártás egyik legfontosabb üzemének számított a Nagy Háborúban. Az 1917-ben létrejött bajor Lloyd Részvénytársaság nagyszámú gőz-, motor- és olajtankhajóból álló flottájával a dunai hajózás egyik legjelentősebb vállalatát jelentette. A háború éveiben tehát a gazdasági mutatók jelentősen megugrottak, az üzemekben foglalkoztatott munkásság pedig összetömörülése révén jobban szervezhetőbbé, mozgósíthatóbbá vált. A gazdasági térnyerés miatt Bajorország sokat jelentett a német államnak, de ugyanannyit a bajoroknak: ha tehették volna, szívesen kiszakadtak volna a birodalom testéből.

Az I. világháború befejezése sokkolóan hatott a bajor gazdaságra, megszűntek a hadimegrendelések, egyre nagyobb gondot okozott a szénhiány. Nagyarányú elbocsátásokra került sor, a munkanélküliek száma pár hónap leforgása alatt drasztikusan megnőtt (1919 januárjában, Münchenben kb. 18 ezer főt érintett, míg márciusban ez a szám már elérte a 30 ezret is). Tömegek maradtak megélhetés nélkül, ugyanakkor Münchenben különösen nagy gondot jelentett, hogy nem volt elegendő lakás, és az árak folyamatosan emelkedtek, ami nem állt egyenlő arányban a munkabérrel. A tömegek elégedetlenségének élére a szociáldemokraták álltak. Bajorországban dőlt meg elsőként a monarchia: 1918 novemberében a Wittelsbachoknak távozniuk kellett. A szociáldemokrata Kurt Eisner kikiáltotta a Szabad Bajor Államot. Thomas Mann naplójában erre az időszakra így emlékezett: „1918 novemberében Németország-szerte tüntetések és felvonulások zajlottak. Münchenben is forradalom tört ki és megalakult a bajorországi „demokratikus és szocialista köztársaság”, követelték a császár és a trónörökös lemondását. Az eufória nem kímélte az üzleteket sem, a felvonulók kifosztották a boltokat, elvitték az élelmet, a meleg ruhákat. A katonaság elhagyta helyét, és hazaindult. A város egyes helyein tűzharcok folytak. A rend és a fegyelem teljes mértékben megszűnt”. Kurt Eisner nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, ellentmondásos politikája tovább növelte az elégedetlenséget. Münchenben szélsőbaloldali szervezkedés indult el, az itteni spartakisták 1918. december 11-én jelentették be megalakulásukat, egy hónappal később pedig létrehozták a kommunista pártot. Ekkoriban még nem tudtak szélesebb néprétegeket megszólítani, hiszen Németország viszonylatában az anarchisták itt találtak a legtöbb támogatóra (1918 decemberében sikertelen puccsot kíséreltek meg Erich Mühsammal az élen).

1919. január 12-én a Landtag választásokon a Bajor Néppárt a parasztság támogatásával előnyre tett szert a szociáldemokratákkal szemben. A kommunisták bojkottálták a választást, így emiatt támogatottsági arányukról nincs adat. A szociáldemokraták törekedtek arra, hogy a kommunistákkal egyesülve megtarthassák a hatalmat. Az ingatag és rendkívül feszült politikai helyzetben újabb Landtag választásokat tartottak volna, 1919. február 21-én. Aznap Kurt Eisner lemondását kívánta bejelenteni, de odafelé menet merénylet áldozata lett. A Landtagban is lövöldözésre került sor: megsebesült Erhard Auer, szociáldemokrata vezető, valamint sérüléseibe belehalt a Bajor Néppárt egyik képviselője. A választásokat el kellett halasztani, a rémült képviselők elhagyták az épületet. Ezután Bajorországban sztrájk tört ki, Kurt Eisner temetése pedig politikai tömegtüntetéssé változott. A Központi Tanács irányította a tartományt, ami politikailag vegyes összetételű volt, s tanácskongresszusokon hozta meg javaslatait. Ez idő alatt a Landtag nem ülhetett össze, legközelebb csak március 17-én, amikor a szociáldemokrata Johannes Hoffmant választotta meg miniszterelnöknek. A balratolódás folyamata azonban felgyorsult: a megszerveződött müncheni munkásságban keserű szájízt hagyott a Központi Tanács tevékenysége, de a Landtag által kinevezett kormányt sem volt hajlandó elismerni. A baloldali gondolkodók közül Ernst Toller drámaírót választották meg a müncheni pártszervezet elnökévé. Érdekes elegy szerveződött: kommunista és anarchista szemléletű emberek közeledtek egymáshoz, mint például Max Levien, vagy Erich Mühsam. Amikor Eugen Leviné márciusban megérkezett Bajorországba, ő fogta össze a kommunista csoportot, aktivizálta a szervezet működését.

Az 1919. március 21-én létrejött Magyarországi Tanácsköztársaság híre bombaként robbant. Erich Mühsam visszaemlékezésében így írt erről: „A proletariátus túláradó lelkesedéssel üdvözölte… Ujjongó helyeslés fogadta a gyűlés szónokainak azt a felhívását, hogy kövessék a magyar példát.. Szinte naponta zajlottak le hatalmas tömeggyűlések, amelyeken megvitatták a proletárforradalom kilátásait, és amelyek mindig azzal a reménnyel zárultak, hogy a Bajor Tanácsköztársaság eszméje rövid időn belül megvalósítható”. Élénk távirati levelezés folyt a magyarországi proletárdiktatúra szerveivel. Április 2-án Kun Béla személyesen is Münchenbe látogatott. Április 7-én Ernst Niekisch, Gustav Landauer és Erich Mühsam felhívást közölt, melyben közölték, hogy győzött a bajorországi Tanácsköztársaság. Hoffmann miniszterelnök még aznap Bambergbe menekült. Felhívásuk így hangzott: „A Bajor Tanácsköztársaság az orosz és a magyar nép példáját követi. Azonnal testvéri kapcsolatot létesít velük. Ezzel szemben minden együttműködést elutasít Ebert, Scheidemann, Noske, Erzberger megvetendő kormányával, mivel az a szocialista köztársaság lobogója alatt a gyalázatban összeomlott német császári birodalom imperialista-kapitalista üzelmeit folytatja”. Rövidesen világossá vált, hogy az általuk létrehozott proletárdiktatúra csak névleges, a hatalommal pedig nem tudnak mit kezdeni. A kommunisták nehezményezték, hogy kihagyták őket, ezért április 12-ről 13-ra virradó éjszakán Rudolf Egelhofer matróz vezetésével (ún. „virágvasárnapi puccs”) elfoglalták a főpályaudvart, majd Eugen Leviné vette át a hatalmat, és megkezdte a tényleges tanácsköztársaság kiépítését: megalapították a Vörös Hadsereget, április végére mintegy 30 ezer embert fegyvereztek fel. Könyörtelenül felléptek a hatalom ellenségei ellen. Messzemenő reményük az volt, hogy Ausztriában is megalakul a proletárdiktatúra, és így három szövetségből álló (Ausztria, Magyarország és Bajorország) Duna-konföderáció jöhet létre. Eközben a Bambergben tartózkodó Hoffmann-kormány visszatérését tervezte, ehhez segítséget kért a birodalmi kormánytól.

Három napig tartó harc után 1919. május 3-án a Freikorps nevű radikális szabadcsapatok 30 ezer fős alakulata Franz Ritter von Epp vezetésével és a berlini szociáldemokrata kormány 9 ezer fős hadserege véget vetettek a proletárdiktatúrának. Közös erővel visszaszerezték Münchent, majd megkezdődött a bűnösök felelősségre vonása: Gustav Landauert még május első napjaiban megölték, júniusban Eugen Leviné-t több társával együtt kivégezték, a többi vezető pedig börtönbe került. A radikalizmus csíráját azonban nem sikerült kiirtani, amelyből a nemzetiszocializmus is sarjadt. Csak pár évnek kellett eltelnie, hogy 1923-ban, Adolf Hitler első sikertelen politikai hatalomátvétel kísérletére, a müncheni sörpuccsra sor kerüljön.

Hollósy Katalin