A 96 NAPIG TARTÓ „SZÁZNAPOS OFFENZÍVA”

Amikor a nyugati frontra gondolunk, általában az lövészárkok és az állóháború okozta patthelyzet jut eszünkbe. Szinte feledésbe merül az utolsó év, amely számos megmozdulást eredményezett, először a németek, majd az antant részéről.

Ezeket az eseményeket azonban 1917-ben még senki nem látta előre. Még az 1918-as év elején is, az antant vezetői egészen 1919 júniusáig részletes haditerveket készítettek elő. A brit, francia és német haderők 1916-ban egyaránt súlyos veszteségeket szenvedtek Somme-nál és Verdunnél, amelyet ráadásként követett a harmadik Ypres-i csata, Passchendaele-nél. Mindkét oldal politikusai és katonái megjegyzéseket tettek a hatalmas veszteségekre és a folyamatos patthelyzetre.

Utólag azonban látható, hogy 1917-ben megváltozott a háború menete. A brit hadsereg ekkorra – a francia és német sereghez viszonyítva – nagy volt és jól felszerelt. A katonák és a tisztek folyamatosan növelték tapasztalatikat. Olyan új fegyverekkel voltak felszerelve, mint a tankok és hatékony taktikát dolgoztak ki hasznosításukhoz. A brit parancsnokok rájöttek, hogy a tüzérség fontosabb a gyalogságnál. A tüzérséget használva támogatták a gyalogság előrenyomulását, amely már az 1917-es Cambrai-nál vívott csatában is az ellenséges állásokig segítette a briteket. A tüzérség a védvonal mögötti területeket is sikeresen tépázta, akadályozva ezzel az erősítést és a lőszerutánpótlást. Ez a taktika volt később az 1918-as év sikereinek alapja. Emellett a brit hajók blokádja megakadályozta Német Császárság készleteinek utánpótlását.

Az amerikai flotta nem érkezett meg Franciaország partjaihoz egészen 1918-ig, azzal azonban a németek is tisztában voltak, hogy idővel nagyobbak lesznek, mint francia vagy brit ellenfeleik. Ez kényszerítette őket egy olyan lépésre, amely majdnem a háború megnyerését eredményezte. Az 1918-as év elején Oroszország kilépett a háborúból és a németek azonnal áthelyezték csapataikat a keleti frontról a nyugati frontra. Március 21-én megindították az antanthatalmak elleni öt legjelentősebb támadásuk közül az elsőt. Új taktikájuk szerint, könnyűgyalogos hadosztályokat küldtek előre, amelyek gyorsan mozogtak és így megakadályozták, hogy az antantcsapatok egyesülni tudjanak az ellenállás érdekében. A német csapatok gyorsan áttörték a szövetségesek vonalait és 1914 óta először jártak Párizs „kapujában”.

Ám a hadiszerencse forgandó. A németek erőteljes nyomulása arra kényszerítette az antant csapatait, hogy végre egyként harcoljanak és ne úgy, mint sok önálló sereg. A szövetséges csapatok egységesen elfogadták a francia Joffre tábornagyot parancsnokként. A marsall nem adott utasításokat, de minden információt megkapott és olyan haditervekkel állt elő, amelyek a nyugati antant összes erőforrásainak leghatékonyabb és összehangoltabb felhasználását eredményezték. Ezzel párhuzamosan a német erők kezdtek kifogyni a katonákból, az utánpótlásból és felszerelésből.

Július 18-án az antant csapati megindították a németekkel szembeni ellentámadást. Augusztus 8-án Sir Douglas Haig brit és birodalmi (tehát a Brit Nemzetközösség minden résztvevőjét mozgósító) támadást indított Amiensben, gyorsan visszaszorítva a németeket a Hindenburg-vonalhoz. Ez a vonal 1917-ben még a németek által jól védett árokrendszer volt. A német parancsnok, Ludendorrf később „a német hadsereg fekete napjának” nevezte 1918. augusztus 8-át. Valójában az antantcsapatokat hasonló meglepetésként érte saját sikerük. Szeptember 27-e és október 17-e között a brit és a birodalmi csapatok megrohamozták a Hindenburg-vonalat. A német hadsereg lassan összeroppant. A tartalék csapatok között zendülés támadt. A német főparancsnokság október 3-án fegyverszünetet kért. November 11-én megegyeztek, a harcokat beszüntették.

Kétség sem fér ahhoz, hogy a tengeri blokád meggyengítette Németországot, ahogy ahhoz sem, hogy az amerikai erők nagyban hozzájárultak a német visszavonuláshoz. 1918-ban már 2 millió emberük állomásozott Franciaországban és készek voltak még több katonát küldeni a győzelem érdekében. Azonban a Nagy Háború utolsó száz napjának jelentős sikereit többségében a brit hadsereg érte el.

Ezeknek a sikereknek a háttere, hogy Nagy Britannia kormánya és ipara jobban szervezett volt, mint azelőtt. Elég puskát, gépfegyvert, gránátokat, tüzérségi fegyvert tudtak termelni. 1918-ban 10 682 nehézfegyvert állítottak elő, míg 1915-ben csak 3226-ot. A páncélos tüzérség megbízható volt, az ellátás bőséges. A brit tüzérségnek egyszerűen több fegyver állt a rendelkezésére, mint a németeknek. Mire 1918 augusztusában Haig megindította a támadást, a hadviselés hosszú utat tett meg. A tankok fejlődtek, a tüzérség jobb volt. Rendkívüli pontosságra tökéletesítették a sortüzeket. Nem volt szükség bemelegítő lövésekre, hogy pontosan bemérjék a célt, így a németek elvesztették az előnyüket. A légierő szintén segített a célpont bemérésében. Az amerikai, brit és francia légierő arányában felülmúlta a német repülőket. A repülőgépek üzeneteket, lőszert és ellátást kézbesítettek a csapatoknak. Segítettek a rádiókapcsolat megteremtésében, valamint a német kommunikációs állomások elpusztításában, a lövészárkok megsemmisítésében. Haig megtanulta, hogy a lőfegyverek fontosabbak, mint az emberi erő és rajta kívül számos más vezető leleményessége járult hozzá a sikerhez.

A győzelmek sorozata, amely a németeket visszavonulásra kényszerítette 1918-ban, a történelem során, valószínűleg Nagy Britannia legnagyobb katonai sikere volt.

(forrás)

László Bernadett